Category: Kafasına göre

A 2017. szeptember-októberi lapban megjelent novella egy részlete:

“Amikor elindultam otthonról, megnéztem a postaládát. Már hat hónap telt el, hogy a 20 éve megismert barátom nem írt nekem semmit. A barátom életem legfontosabb pillanatinak volt tanúja. Több száz kifejezés volt, amit soha nem tudtam elmondani magamnak. Húsz évvel ezelőtt egy iskolai teremben kötöttünk barátságot és egy fehér papír volt az, ami összehozott minket a nagy távolság ellenére. Az irodalom tanárunk egy nap egy zsáknyi levelet hozott be órára és azt mondta keressünk magunknak levelezőtársat. Számunkra ez kínszenvedés volt és feleslegesnek tartottuk.”

A teljes történet itt olvasható >>>

A 2017. július-augusztusi lapban megjelent novella egy részlete:

“Nagy zűrzavarban élünk. Az ablakunkból teherautók és markolók látszanak. A csend és a béke helyett frusztráló hangokat hallunk egész nap. A régi épületeket ugyanis lebontják és helyettük új, esztétikusakat építenek. Sinan mester leszármazottai (Sinan volt Szulejmán, II. Szelim és III. Murat szultánok egyik leghíresebb építésze) nem engedhetik meg maguknak, hogy maradandó épületek legyenek. Az utcánkban lévő épületet, ahol kiscicákra vigyáztunk, szintén lebontották. Egy idős néni gyönyörű rózsákkal díszített kertjét is felszámolták, parkolóhelyeket alakítottak ki a területen. A 60 éves épület két nap alatt vált semmivé, az ott élők elköltöztek és helyüket teherautók vették át. Az épület régi volt, a falakról a vakolat kezdett leválni, de azt hiszem, ennek a régi épületnek lelke volt.”

A teljes történet itt olvasható >>>

A 2017. május-júniusi lapban megjelent novella egy részlete:

“Az összes hang ereje eltűnt a csendben. A „menni” szó arra várt, hogy felrobbanjon, mint egy ránk dobott kézigránát. Ha a csendben eltöltött pillanatok egyre hosszabbak lettek a sok elhangzott mondat után, akkor ez azt jelentette, hogy ezek a mondatok üres mondatokká váltak. Eljött az az idő, amelyre vártunk, és ami már csak hivatalos kötelességgé tette az asztal körüli üldögélést. Ezek íratlan szabályok voltak. Aki erős tud maradni ebben a helyzetben, az kérheti a számlát, és távozhat. Erősnek lenni fontos dolog, mert már gyermekkorunkban is azt tanították nekünk, hogy erősnek kell lennünk. Úgy tűnt, hogy az, aki a másiknál hosszabb ideig maradt az asztalnál, többet szenvedett és jobban szeretett. Ez nem képmutatás?”

A teljes történet itt olvasható >>>

A 2017. március-áprilisi lapban megjelent novella egy részlete:

“Találkozásom Hasannal nem tipikusan olyan találkozás volt, mint ahogy gyerekek szoktak találkozni, útjaink keresztezték egymást miközben ő papír zsebkendőt árult az utcán. Úgy magasodott előttem, mint egy karrierista fiú, aki állásinterjúra jött. Bár első találkozásunkkor mindketten tartózkodóak voltunk, ő is egyike volt azoknak, aki mindig ott volt, amikor én egy csésze teát akartam inni. Nem válaszolt kérdéssel egy kérdésre, de úgy alakította a válaszát, miközben a saját mondatait rakta össze, mintha csak kérdezne. Soha nem láthattad a szemeiben vagy hallhattad a hangjában a szenvedést, amikor a családjáról mesélt. Nem beszélt sokat, de közben bársonyos lágyság tükröződött az arcodra és a lelkedre. Hasan kilenc évéből hatot Karsban élt és az elmúlt három évben Isztambulban, már túl volt a tízes számrendszeren.”

A teljes történet itt olvasható >>>

A 2017. január-februári lapban megjelent novella egy részlete:

“Szívének legreszketőbb részét az asztal közepére tette. Tetőtől talpig végigmért, olyan volt a szeme, mint egy idős nő megfontolt tekintete. Bár nyolcéves volt, mégis sihedernek tűnt.

– Micsoda? – kérdeztem olyan hangsúllyal, ami egy 9 évesre jellemző.

Apránként elmondta újévi terveit, úgy beszélt, mintha zsemlemorzsával lett volna teletömve a szája, és vigyázott volna arra, hogy a morzsák ne essenek ki belőle és ne szóródjanak szét mindenhol.

Az ablakra „Üdv 1990” -et akartunk írni. A 80-as éveket ezzel a gesztussal szerettük volna a történelem sötétjébe temetni, egy kis ragasztó és egy kis vatta segítségével, amelyet édesanyja fiókjából akart elemelni. Hakan mindent megtervezett. A nappali ablakát használnák újévkor. Családjaink összegyűlnének a házunkban. Lesz mandarin, kişir, bingózunk, majd lefekszünk. Nem feledkeznénk meg a havas hatásról sem, a gondosan kialakított kis vattacsomókat használnánk fel erre. Annak ellenére, hogy a kinti hó valósága arcul csapott bennünket, mi inkább a dekorálást kedveltük. A japán ragasztót később ismertük meg, de Japán mindig Barış Mançora fog bennünket emlékeztetni.”

A teljes történet itt olvasható >>>