Befejezett munkám jutalmaként mély és intenzív álomba merültem, miközben a sapkás, sípokkal felszerelt bolhák, mint egy éjjeliőr, vigyázták álmomat. A bolhák sípjaikkal és lármás menetelésükkel testem dalmatás alsónadrággal takart legintimebb része felé tartottak. Az álom, amelyet láttam, eltűnt alsónadrágom fekete-fehér részében, míg a tündérek és a rózsás arcú, barna hajú lányok, akikkel még mesékben sem találkoznék, szintén eltűnnek, anélkül, hogy rám néznének. Magamban azt mondtam: „áruló bolhák!”, mert minden elveszett, minden szétszóródott, mint a porfelhő.

Mi lesz most, amikor kinyitom a szemem, hogyan írom le ennek az álomnak a végét? Csak találjak ki valamit, az írás amúgy is a dolgok pótlására szolgál, nem igaz? Azt hiszem, be tudom fejezni ezt az álmot is, hiszen befejeztem az összes történetet, amelyet korábban írtam. Miért írom le mindig azokat az álmokat, amelyekről álmodozom, miért rejtőzöm el az álmaim mögé, amelyek kezet ráznak álmomban, mint egy gyermek? Miért nem tudom elhárítani ennek az országnak az emberek arcán tükröződő szorongásait, gondjait és fájdalmait, és miért nem hagynak békén ezek az átkozott álmok?

Hol vannak az álmok, amelyeket minden este látok? Lehet, hogy valahol a szobámba vannak elrejtve, de nem tudom…. Úgy mardossa szívem a kérdés, mi lett ennek az álomnak a vége? Vagy perverz vagyok, aki álmában erőszakoskodik a járókelőkkel, és ezért nem emlékszem az összes eddig látott álom végére? Talán Juan vagyok Don nélkül, és az összes lány cicaharcot vív egymással, hogy beléphessek az álmomba? Tök mindegy… Ki kell találnom, hogyan végződnek ezek az álmok; ezért soha nem akarom, hogy eljöjjön az éjszaka, és szeretném az „alvás” szót egy koporsóba helyezni, és a lehető leghamarabb eltemetni. Ezek után azt hiszem, elmegyek egy szép fürdőbe, és megszabadulok azoktól a sapkás, sípokkal felszerelt bolháktól.

Álmomban nem láttam civilizációkat, nem vívtam véres csatákat, és nem beszéltem királyokkal, de ha le tudnám írni őket, és emlékeznék a történetek végére, akkor ez a könyv bestseller lesz. Például: leültünk és backgammonot játszottunk Szókratésszel. „Legyen egy Fruko” (népszerű szódamárka Törökországban) mondtam neki, amikor egymás után kétszer dupla hatost dobtam. De nem emlékszem, ki nyerte a backgammonot, valószínűleg nem tudott mozdulatlan maradni. Annak ellenére, hogy Szókratész és a backgammon filozófiai harmóniát hoztak az alvásom viszkető és bolhákkal teli pillanataiba, az, ahogy Szókratész dobta a kockát, az egyenlő volt a racionalizmussal, mintha a levegőt dobná, és annak racionalitásának megfelelően blokkokat építene, mintha ősi görög várost alapítana. Azt hiszem, Szókratész nyerte a szódát, és én azt mondtam neki: „Szókratész, fogd a kockát, menj és tanítsd meg az embereknek mindazt a tudást, mely veled született”. Lehet, hogy Szókratész dühös lett rám, miután elmondtam ezeket, és megátkozott szakállát simogatva, amelyet egy filozófiai könyvben láttam.

Igen, a Szókratésszal való álmom vége nyilvánvaló volt, de az a kíváncsiság, amelyet más álmaim okoztak, amelyeknek a végére nem emlékszem, nem tudtam nem csodálkozni. Olyannyira, hogy álmaim a félelem és az ébrenlét között lebegtek, egész napomat életfogytiglani börtönnel ítélve. Tölteni kellett volna az agyamat alvás közben, vagy rejtett kamerát kellett volna felszerelnem az érzékelőkre? Legalább reggelizés közben nézhettem volna, mit csináltam éjszaka, és ha nem is volt valami hétköznapi, felhívhattam volna a barátaimat, és miközben erős teáinkat iszogattuk volna, mint a meddák [közéleti mesemondók], tudtam volna nekik olyan álmaikról beszélni, amelyeket nem láthattak.

Ha így megy, nem tudom befejezni ezt a könyvet … Lehet, hogy be kellene szorítanom Szókratészt a középkori időszakba a filozófiai szótár dolgozatai közé, ahelyett, hogy a vele készült backgammon játékomról írnék. És így megbosszulhatom a backgammont.

Inkább írok egy szerelmi történetet; A főhős fiú beleszeret a környék gyönyörű lányába, akinek apja, a rosszfiú, nem adhatja a lányát … Ez egy nagyon ismerős történet lenne…. Hadd meséljek a szeretőmről, akiről a minap álmodtam. Nem emlékszem, hogy a szeretőm gyönyörű volt-e, vagy megcsókoltam-e; de emlékszem, hogy remegtem, mint egy nyárfalevél, és az ágyam rugói összenyomódtak, és az első beszélgetésünkre, ő szólalt meg először:

– Szia.

– Szia.

– Szeretlek.

– Ugyan már, hazudozó, még csak most találkoztunk!

– Legyen, ez csak egy álom.

– Biztos, hogy álom; különben miért mondanád, hogy szeretsz?

– Ha annyira akarod, még egyszer mondhatom, tessék: szeretlek.

– Nem, nem akarom!

– Rendben, te tudod.

– Egyébként mi a neved?

– Mit számít a nevem, a lényeg, hogy tudom a tiédet!

– Tehát nem akarod elmondani a nevedet?

– Csak hívj Álomlánynak!

– Oké, Álomlánynak foglak hívni!

– Ha akarod, megcsókolhatsz!

Itt az álmomban, mint egy idióta, felkeltem, vizet ittam, kimentem a fürdőbe, fejemet háromszor bevertem az ajtóba és átkozódtam, majd eltűntem a paplanom meleg részei alatt. Azt hiszem, romantikus légkört cseréltem piszoáreseményre, valamint a folyó- és öblítő víz hangjára. De folytattam.

– Nem emlékszem az arcodra, amikor felébredek, szép vagy?

– Fontos ez? Akkor nézd meg alaposan!

– Nézem!

– Hát nem vagyok szép?

Ahogy megfordultam az ágyban, mintha a „romantika” szót száműztem volna és ahogy a lábujjhegyemet egy melegebb helyre akartam dugni, az mindent elrontott.

– Nem láthatjuk egymást a való életben?

– Nem tudom.

– Nem tudsz te semmit!

– Éppen felébredek.

– Holnap is jössz?

– Nem tudom.

– Akkor beszélgessünk még egy kicsit.

– Szeretnél elmenni egy pudingra, mint a középiskolás szerelmesek?

– Hol találunk nyitott cukrászdát ezen az órán?

 – Ugyan már, biztos találunk egyet. És ne felejtsd el, hogy Álomlány vagyok, és elmehetünk a tudatalattid bármelyik helyére.

A nap lassan kezdett átszűrődni a függöny csipkés részén. Álomlány eltűnt a szememből, mint egy porfelhő.

– Hol vagy álomlány? Óhh … megint eltűnt!

Mint mindig, álmom álomszerű szimfóniája is eltűnt egy kukában. Nagyon sajnálom, hogy nem csókolhatom meg a szeretőmet, akinek az arcára nem emlékszem, de nagyon kíváncsi vagyok arra is, hogyan kell megírni ezt a szerelmi történetet. Kíváncsi vagyok, hogy csinos-e ez a lány? Megtalálhatom-e, ha kimegyek az utcára, az árnyékát keresve a járdán, vagy megpróbálhatom-e megtalálni a tekintetét egy simit árus friss, éjszakai tekintetében? Talán ugyanazon a buszon utazunk és ott találkozunk, és engem kér meg, hogy adjam át a helyem, én pedig az öreg bácsik arcára nézve felállok és átadom a helyem. De ez sem történt meg….. Ki tudja, talán, mint álmomban, szárnyaival épp mellettem landol? Nincs mit tenni, most tovább gondolok erre a lányra, amíg el nem alszom. De lehet, hogy ez az Álomlány egy csúnya pörgettyű és pletyka lány, aki az emberek álmaiban vándorol és mindenkit eltalál?

Tulajdonképpen meg kell kérdeznem a barátokat; voltunk-e tegnap este pudingot enni?

Kafasına göre 1. szám – 2015. április – május