Évekkel ezelőtt….

Az iskolatáskámban egy illat kezdte áthatolni a füzetemet, amely a 0,7 töltőceruzám mellett helyezkedett el. Ha van iskolatáskád, akkor az lényegében olyan, mintha írószer boltod lenne. Arra, hogy kiderítsem az illat forrását, annyi időre volt szükségem, mint egy piros iskolai egyenruhás gyereknek, aki a szorzótáblát próbálta megjegyezni. A kilencszer hét eredménye vagy az, hogy nulla egyenlő a zéróval, messze meghaladta az akkori tudásunkat. A füzetemből szétáradó illat annyira elbűvölte az iskolatáskámat, hogy szinte már úgy tűnt, nem is az enyém. Ez az illat, amely megragadt az iskolatáskámba, Ayça illatos radírjából származott, akinek olyan fogai voltak, mintha egér rágta volna meg. A füzetem oldalairól áradó illat megteremtette annak a gyermeknek az illatos világát, aki otthon az asztalon próbált tanulni. Az illat és a radírozás közötti kapcsolat már nem Ayçat jelentette, hanem sokkal inkább volt filozófiai jelentése. A radírozás olyan volt, mint a bujkálás. Mint egy bélyeggyűjtő, úgy kezdtem gyűjteni az emlékeimet, amelyek a füzetből áradó illathoz voltak köthetők. Ez volt annak a szenvedélynek kezdete, amely a világ legszebb hobbijává vált. Sok mindent memorizáltam, miközben kiradíroztam egy rosszul elhelyezett vesszőt. Ayça radírja, akinek fogai olyanok voltak, mint amiket egér rágott, a világ legerősebb felvevőjévé vált. Talán ezért volt szaga azoknak a dolgoknak, amelyeket egész életemben megpróbáltam törölni. A dolgok törlése emberfeletti tett volt, és az életben nem volt hely a helyesírási hibáknak. Lehet, hogy évek múlva nem emlékszem majd Ayça arcára, de minden, ami ezekben az iskolai években történt velem, illatokkal kapcsolódik az emlékezetemhez, és ezáltal emberivé válik.

Évekkel később…

A legkedvesebb elfoglaltságomnak hódoltam egy könyvesboltban, a kevésbé kelendő könyvek között keresgéltem. Úgy éreztem magam, mintha egy szupermarketben lennék, nem pedig egy könyvesboltban, és irodalmi utat tennék a polcok között. Amikor éppen a török irodalom könyvei felé akartam fordulni, a kabátom és a kezem hirtelen parfümszagúvá vált. Valójában ez inkább olyan volt, mintha belőlem áradt volna az illat és nem olyan, mint amikor a nők beparfümözik magukat. Körülnéztem, és arra gondoltam, vajon a szemközti polc előtt álló lány viseli-e. Ahogy tovább sétáltam, még jobban éreztem az illatot. Úgy tűnt, mintha belőlem áradt volna a parfüm, amikor kifújtam a levegőt. Miért vette körül testemet ez az illat, amely nagy szíveket teremtett a szagok határán?

Kilépve a könyvesboltból, az utca túloldalán lévő kávézó mellékhelyiségébe mentem, és arcomat és kezeimet mosva szerettem volna megszabadulni ettől az illattól. Amikor arcom mosása közben megakadt a szemem a tükörben, ismét megmostam az arcomat és arra gondoltam, hogy ez csak egy álom lehet. Amikor valaki bekopogott az ajtón, a kopogás visszarántott a valóságba, és átadtam a mellékhelyiséget a következő embernek anélkül, hogy megtöröltem volna az arcom. Félve néztem a férfira, akivel az ajtóban találkoztam, mert lehetetlen volt, hogy ne érezze a testemből áradó illatot. Gyorsan sétáltam, és közben szimatoltam a testemet, hogy kitaláljam, honnan is érzem ezt az illatot.

Read More

Tél van, Ankara olyan, mint egy jégszekrény. Hangosan süvít a szél. A hó fehér lepellel borította be az utcákat. A háztetők pereme olyan, mint egy menyasszonyi ruha, minden olyan nyugodtnak tűnt. Tettem fel teát főni, de ágyban maradtam, hogy ne szakadjon meg az álmom. Próbáltam aludni, bebújtam a takaró alá, de a fenekem kilátszott. Az utcáról jött egy hang. A szomszédból hallottam ezt a csendes szimfóniát.

A nedves ablaküvegnek nyomtam a homlokom és már láttam is a csendes hangok okát. Meghalt a legjobb barátom, Selim, apja és az emberek csendesen adták át egymásnak a hírt. Kirohantam az utcára csizma és kabát nélkül, anyám hangjára azonban visszamentem és felvettem ünneplő ruhámat.

Bementem Selimék házába. Az ajtó előtt sok cipő volt, ami bizonyíték arra, mi is történik odabent. Arra gondoltam, hogy szinte az egész környék itt van. Mindenki azt vette fel, amit éppen talált. Voltak, akik a nyári papucsukban siettek, hogy osztozzanak a szomszéd fájdalmán. Én arra gondoltam: „Többé már nem mondhatod nekem anya, hogy csizma és kabát nélkül nem mehetek az elhunyt házába.” Gondolataimba merülve értem a lakás ajtajába, bekopogtam. Egy kislány nyitotta ki, fiatalsága még kézzelfoghatóbbá tette a halált. Megmutatta nekem Selim szobáját.

Bementem. Selim és a környékbeli srácok csendben osztoztak a fájdalomban. Egy másik szobában Selim anyja és több idős néni gyászolta az elhunytat. Arrébb is volt még egy szoba. Ott a szomszéd bácsik voltak, akik a szőnyegen térdeltek és lehajtották fejüket. Ők így fejezték ki bánatukat.

Mindenkinek volt egy saját része a szőnyegen. Azt mondtam:

– Részvétem, Selim.

– Köszönöm – mondta, nem tudtam, mit mondhatnék még neki.

Én is, épp úgy mint a többiek, lehajtottam a fejem és próbáltam olyan mintát találni a szőnyegen, amely a lelkiállapotom tükrözi. Hoztak teát. A sírás abbamaradt, amikor megérkezett a tea. Én és még pár szomszéd gyerek úgy szerettünk volna a halállal szembeszállni, hogy nem eszünk. Úgy döntöttük, hogy nem eszünk semmit. Anélkül, hogy egymásra néztünk volna, tudtuk, hogy a többiek mire gondolnak és nem vettük fel tekintetünket a földről. Ebben a pillanatban a gyász hangja nagyobb volt, mint az éhségünk.

Egyszer csak egy néni különböző süteményeket hozott. Igazi kínzás volt ez számunkra, minden erőnket össze kellett szednünk, hogy legyőzzük a kísértést. Teát töltöttek nekünk. Selim ekkor felemelte a fejét és így szólt:

Read More

– Yunus Emre-

De kinek is szólnak a legfennköltebb szavak?

Miután valaki hőssé vált, szükséges minden győzelmét és kritikáját felsorolni? Fénysebességgel érkezik, szívünk rejtekében bújik meg, és még ha nem is hódítja meg az összes kontinenst, nem győzi le a lázadásokat, akkor is ott morajlik bennünk a holnap legszenvedélyesebb dallama. Lelkünk legmélyén. A hősnek nem az a célja, hogy hős legyen.  Vajon csak a győzelmei miatt lett Napóleon Napóleon? A hős, ha hősként viselkedik, a megfelelő pillanatban bekerül majd egy fényképekkel tarkított történetbe. Vajon Szuper Márió legnagyobb hőstette az aranygyűjtés? Vannak képességei, és három élete, de mégsem tud a szívekig érni.

A modern élet mindent tálcán nyújt felénk, az egészséges életet, az arcunk csillogását és a hétköznapi viselkedésünket is. Olyan ez, mint amikor Mecnun kereste volna Leylaját, a közösségi média lájkjain keresztül mindenki Mecnun mellé állna, vakon másokat tartanának bűnösnek. Ugyanúgy, ahogy a házakban földgáz van, a szavak, amiket szerelemnek hívtunk csak úgy záporoznak mindenfelé, cseng a telefonunk és a megszerzett lájkok összessége határozza meg, milyen lesz a jövőnk. A svájci tudósok, újságok utolsó oldalin közölt megállapításai között nem szerepel a szerelem képlete, a fa törzse szinte sír, ha késsel faragunk belé egy szívet, ez az ár. Az atombombát létrehozó tudósok tehetetlensége egyenlő az elme tehetetlenségével. Az idősebb tudósok sem tudják megtalálni az okot, mi az, ami meggyújtja a szívünket. A hiúság gyógyszerét még nem találták meg, és sajnos a lustaságunk, a tudatlanságuk és az áldozatkészségünk sem tudja megoldani.

Vagy a tudósok lusták, vagy mi vagyunk hozzászokva ahhoz, hogy kilenc hónapi részletben fizetjük ki hitelkártya tartozásunkat. Abban a világban, ahol mindenki a saját földjén élő nagy költőket vádolja, ott ne várjuk, hogy inspirációt kapunk a saját tündérmeséinkhez.

***

Iskolai évek. Amikor egyikről kérdeznek, biztos, hogy mindjárt megjelenik előtted egy bizonyos kép arról az évről. Ha kíváncsi vagy, elmondom, hogy is van ez. Azokban az időkben még egyetlen általunk kedvelt lány sem volt fent a közösségi médiában. Az iskolai évek a tinédzserek körében nem voltak népszerűek, sokan nem is szeretnek visszaemlékezni a tizenéves korukra és nem szívesen nézegetik az akkori fényképeiket sem. A középiskola második évét tapostam, volt egy nagyon jó barátom, Mehmet. Ne nézz így rám, mert azt mondtam, nagyon jó barátom, vértestvérek voltunk, nem vitáztunk, igazi testvérek voltunk. Mehmet és én ugyanabba az osztályba jártunk és tudom, hogy a történet szempontjából épp olyan fontos, hogy arról is beszéljek milyen volt a hangulat akkoriban és mi történt akkor az országban, mint ahogy mi is. A vértestvérem, Mehmet zárkózott volt, én pedig nem énekeltem úgy, mint egy csalogány. Azonban én voltam az, aki különböző alkalmakkor beszédet mondott. A környékbeli gyerekek az iskolában, matek órán, sőt még az ajtók előtt is a mi kapcsolatunkról beszéltek. Ha a szomszédaink éhesen feküdtek le, mi nem tudtunk elaludni. Ameddig a tanáraink nem fedezték fel azt a helyzete, amiben voltunk, tovább tettük a dolgunkat és ők csak meglepett arccal figyeltek minket, amikor sorra háromjegyű osztályzatokat kaptunk (a 100-as a legjobb osztályzat a középiskolában). Sokat nevettünk, a legkönnyebb dolog, amivel az időt töltöttük, a nevetés volt.

Read More

Amikor írsz egy történetet, még az utcán lévő macska is lehet a főszereplője. De mindenekelőtt le kell szögeznem, hogy ennek a történetnek a hőse én vagyok. Hősök, legendák, mondák, amelyek az idők során jutottak el mindenkihez, és amelyek az „egyszer volt, hol nem volt” szókapcsolattal fonódtak össze a keleti tündérmeséktől az 1001 éjszakáig, Tepegöztől Korkut Dedéig, Keloglantól a falusi történetekig. Ha ezeket a meséket már unod, utazz kétezer kilométert és a hősök itt már Piroska, Pinocchio, Hamupipőke. Annak ellenére, hogy szinte észre sem vesszük, ők a mi hőseink. Gőgösnek tűnhet, amikor azt mondjuk, ez „gyermeki ész”, de ők a mi hőseink, akik még mindig, mélyen legbelül, bennünk vannak. Ha eltekintünk néhány apró részlettől, úgy érezzük, hogy mindannyian suttognak valamit a fülünkbe. Ha megértjük őket, akkor a mi Kellile-Dimmeünk lesznek, ha nem, akkor elfelejtjük őket. Kinő a szakállad és megnő a melled, bla-bla-bla, megtanulsz valamit, amitől még többet tudsz. A lelkedet megfestik azok a színek, amelyeket színész érez aprólékos játéka közben, amikor a háttérben hegedű hangja szól.  Amikor elmész, a tanárod vagy a barátaid főhősévé válsz egy megmagyarázhatatlan valószínűség-elméletben és te leszel a világ legjobb rendezője gyermeki örömmel a lelkedben. Csak hogy a rosszindulatú színészeket rosszfiús klisével ruházd fel, a hős rosszfiúknak lelkiismeretet adsz. Egyszer, ha majd ezek a hősök extrákká válnak és a Yeşilcam utca szomorúsággal telik meg, akkor ők már „embernek” hívnak. Ekkor te elkezdesz borotválkozni a tükör előtt állva.

Ennek a történetnek én vagyok a hőse, ezért a mondatokat úgy állítom össze, ahogy az egy hőshöz illik. Ha csak egy kicsit el tudnék mondani magamról, akkor kiönteném a lelkem és egymás után fűzném a mondatokat. Mint tudjátok, a hőst először fizikai tulajdonságaival jellemzik, majd utána következik csak a lelki állapota. Hősnek lenni szerencsétlenség; a lelkét eltemetik a teste és a szervei között, úgy írják le, mint egy szem vagy egy köröm és a szívet szív- és érrendszeri felelősséggel terhelik. Mivel hős vagyok, így a lelkiállapotomról írok és inkább csak a jó dolgokat írom le, minthogy irodalmi hibát vétsek. (Megjegyzés: itt a szavakkal játszik. Az edepli és edebli szavak hangzása csaknem azonos, az edepli jelentése jómódú vagy tisztességes, míg az edebli irodalmit jelent.) CSEND. A lelkiállapotunk az, hogy előre látja néhány ember a jövőnket és elmondunk valamit a múltunkból másoknak. Szerintem ez olyan, mint amikor megtaláltam a „csend” gombot. Bekapcsolom és kikapcsolom, úgy használom, hogy közben nem csapom ki a biztosítékot. Mint a legújabb divatos konyhai robot, elvegyülök magamban, hangtalanul el tudok veszni a modern életben. Ezt csak neked mondom el. Minden további beszéd nélkül visszatérek a hősömhöz, azaz a történetemhez.

Péntek volt. Azon a pénteken el akartam vinni Isztambulba és kecsketejet adni neki Anatólia közepén. Sok ember ismeri ezt a forgalmat. Az útjai, hídjai mintha Esztergom vára lennének, nem engednek át. Elkezdesz agyalni „Ember, mikor adtak el nekünk ennyi autót?” Ha egy emberre egy autó jutna, akkor a város kiszélesített buszsávjait nem használnák. Végülis ez ugyanaz az Isztambul, mint amelyet Mehmed szultán hódított meg.

Read More