Amikor írsz egy történetet, még az utcán lévő macska is lehet a főszereplője. De mindenekelőtt le kell szögeznem, hogy ennek a történetnek a hőse én vagyok. Hősök, legendák, mondák, amelyek az idők során jutottak el mindenkihez, és amelyek az „egyszer volt, hol nem volt” szókapcsolattal fonódtak össze a keleti tündérmeséktől az 1001 éjszakáig, Tepegöztől Korkut Dedéig, Keloglantól a falusi történetekig. Ha ezeket a meséket már unod, utazz kétezer kilométert és a hősök itt már Piroska, Pinocchio, Hamupipőke. Annak ellenére, hogy szinte észre sem vesszük, ők a mi hőseink. Gőgösnek tűnhet, amikor azt mondjuk, ez „gyermeki ész”, de ők a mi hőseink, akik még mindig, mélyen legbelül, bennünk vannak. Ha eltekintünk néhány apró részlettől, úgy érezzük, hogy mindannyian suttognak valamit a fülünkbe. Ha megértjük őket, akkor a mi Kellile-Dimmeünk lesznek, ha nem, akkor elfelejtjük őket. Kinő a szakállad és megnő a melled, bla-bla-bla, megtanulsz valamit, amitől még többet tudsz. A lelkedet megfestik azok a színek, amelyeket színész érez aprólékos játéka közben, amikor a háttérben hegedű hangja szól.  Amikor elmész, a tanárod vagy a barátaid főhősévé válsz egy megmagyarázhatatlan valószínűség-elméletben és te leszel a világ legjobb rendezője gyermeki örömmel a lelkedben. Csak hogy a rosszindulatú színészeket rosszfiús klisével ruházd fel, a hős rosszfiúknak lelkiismeretet adsz. Egyszer, ha majd ezek a hősök extrákká válnak és a Yeşilcam utca szomorúsággal telik meg, akkor ők már „embernek” hívnak. Ekkor te elkezdesz borotválkozni a tükör előtt állva.

Ennek a történetnek én vagyok a hőse, ezért a mondatokat úgy állítom össze, ahogy az egy hőshöz illik. Ha csak egy kicsit el tudnék mondani magamról, akkor kiönteném a lelkem és egymás után fűzném a mondatokat. Mint tudjátok, a hőst először fizikai tulajdonságaival jellemzik, majd utána következik csak a lelki állapota. Hősnek lenni szerencsétlenség; a lelkét eltemetik a teste és a szervei között, úgy írják le, mint egy szem vagy egy köröm és a szívet szív- és érrendszeri felelősséggel terhelik. Mivel hős vagyok, így a lelkiállapotomról írok és inkább csak a jó dolgokat írom le, minthogy irodalmi hibát vétsek. (Megjegyzés: itt a szavakkal játszik. Az edepli és edebli szavak hangzása csaknem azonos, az edepli jelentése jómódú vagy tisztességes, míg az edebli irodalmit jelent.) CSEND. A lelkiállapotunk az, hogy előre látja néhány ember a jövőnket és elmondunk valamit a múltunkból másoknak. Szerintem ez olyan, mint amikor megtaláltam a „csend” gombot. Bekapcsolom és kikapcsolom, úgy használom, hogy közben nem csapom ki a biztosítékot. Mint a legújabb divatos konyhai robot, elvegyülök magamban, hangtalanul el tudok veszni a modern életben. Ezt csak neked mondom el. Minden további beszéd nélkül visszatérek a hősömhöz, azaz a történetemhez.

Péntek volt. Azon a pénteken el akartam vinni Isztambulba és kecsketejet adni neki Anatólia közepén. Sok ember ismeri ezt a forgalmat. Az útjai, hídjai mintha Esztergom vára lennének, nem engednek át. Elkezdesz agyalni „Ember, mikor adtak el nekünk ennyi autót?” Ha egy emberre egy autó jutna, akkor a város kiszélesített buszsávjait nem használnák. Végülis ez ugyanaz az Isztambul, mint amelyet Mehmed szultán hódított meg.

Péntek volt. Egy taxiban ültem. A hallgatásom, ami betöltötte az autót, kilométerenként 40 kuruşt ért és enyém volt az a fajta csend, ami elnémítja a taxi 1,4-es dízelmotorját.

A sofőr rám se nézett, mintha cigarettája füstjével utazott volna. Boldogtalansága és haragja jobban áthatolt az ülésen, a belső tükrön és a rózsafüzéren a sebességváltó felett, mint a cigaretta füstje. Ismét megnyomtam a „csend” gombom és letekertem az ablakot, hogy megakadályozzam, hogy az oxigénhiány miatt valami bajom legyen. Azt feltételeztem abból, amit az általános iskolás éveim alatt tanultam, hogy mindenre van megoldás.

Amikor a forgalom hirtelen megállt, a gőzölős vasaló hangjához hasonló hang jött ki a taxisofőr orrán.

– Pénteken mindig így van – mondtam.

– Puff – mondta ő.

Nem mondtam neki „gondolom, már megszoktad”. Csak ezt akartam mondani, de feladtam, mert nem akartam, hogy a harag és az indulat az arcán megszemélyesítse a problémákat.

Rágyújtott egy újabb cigarettára. Egy lélegzettel egy nagyon gondoskodó mondatot szívott be, mintha azt mondta volna

– Nem zavarja, ugye?

és a nikotin belül mindent kicserélt. Olyan mélyen szívta be, hogy az égő cigaretta visszatükrözte arcunka a taxi ablakán. Szenvedése, haragjai, minden, amit átélt vagy, amit nem tudott megtenni, minden füstté vált, a tüdejébe került, majd súlyos dallamként lélegezte ki. Miközben kifújta a füstöt azt mondta

– Bárcsak ne ezen az úton jöttünk volna!

Amikor azt mondta: bárcsak, magamra vettem és azt mondtam.

– Mindig ez van pénteken.

Amikor nem válaszolt, elkezdtem játszani a telefonommal. Senki sem hívott. Elkezdtem olvasni a régi üzeneteket, hogy teljen az idő. Szerencsére nem volt néma csend, mert az egyik taxis rádiója sípolni kezdett és a barátja azt mondta neki

– Ne, ne arra menj!

– Ismail, hol vagy? stb.

Ezek zavarták a sofőrt, így bekapcsolta a rádiót. Mivel az állomás gombjai lekoptak, véletlenszerűen nyomta meg a gombokat. Egy nagyon pocsék állomást talált, így 15 percig hallgattuk ugyanazt a reklámot, mintha egy altató lett volna és tovább mentünk 200 méterrel. A reklám annyira sokáig tartott, hogy én akartam az első lenni abból a 100 emberből, aki elsőnek kap ajándékba a felajánlott gyógyhatású készítményből. Úgy tűnt, hogy a főzet működött, mert a forgalom alább hagyott és a sofőr másodikba kapcsolhatott. Amikor harmadik fokozatra váltott, minden még jobb lett. Ha negyedikbe is tudja az autót tenni, a boldogságtól sírva fakadok, de azt már nem akartam, hogy ezzel a sofőrrel kerüljek ötödik sebességbe. Amikor a dugó megszűnt, sejtjeink Halayt kezdtek táncolni, mert artériáink kitisztultak. Még a sofőr is örömmel szívott a cigarettájába.

Finoman lélegzett, nehogy megsértse táncot lejtő sejtjeit. A hallgatásom elillant. Az élet egyszerű oldala arra késztet, hogy Halayt táncolj, a dolgok, amiket korábban nagyon komolyan vettél, most óriási zajt okoznak a szíved húrjain. A taxi lett valaminek a központja, mint minden más.

Mivel hamarosan megérkezem az úti célomhoz, megnéztem a taxiórát. Huszonnyolc lírát mutatott. Amíg a zsebemből kihúzott pénzt szépen kihajtogattam, láttam egy képet egy kisgyerekről a taxióra mellett. Így gondolkodtam magamban

– Hogy lehet ennek a savanyú képű embernek ilyen gyönyörű gyereke?

Az anyjára gondoltam, anélkül, hogy bármi erkölcstelent tettem volna, és akkor, hogy őszinte legyek, mint minden ember, én is elgondolkodtam azon, hogy az én gyermekem vajon hogy nézne ki, ha lenne.

– Milyen aranyos, Isten áldja őt – mondtam.

– Hmm?

– A gyerek a képen.

– Ó – mondta és nevetett. Megmutatta, hogy nevetni is tud. – Ez én vagyok.

– Hogyan? – kérdeztem, anélkül, hogy túlreagálnám.

– Igen, ez én vagyok. Szeretem ezt a képet. Ha stresszes vagyok vagy unatkozom, mindig nézegetem. Ez az egyetlen képem magamról.

– Csak ez van?

– Igen.

Már elhagytuk azt a helyet, ahol ki akartam szállni. Észrevettem, hogy a taxióra most harminckettő lírát mutat.

– Valóban?

– Anyám véletlenül az összes képet elégette a kályhában. Csak négy vagy öt képem maradt.

– Sajnálattal hallom. Szerencse, hogy ez megmaradt.

– Csináltam róla néhány másolatot. Sosem lehet tudni.

– Igaza van.

Nagyon meglepődtem. Hogyan tudott ez a mosolygós gyerek ilyenné válni? Mintha ez lett volna az utolsó kép, amin mosolygott.

– Nagyon kedves a mosolya ezen a képen.

Ránézett a képre, majd olyan erővel szorította meg a kormányt, mintha gyermekkora kezét fogta volna meg és mintha nem akart volna erről többet beszélni.

– Pénteken mindig ez van.

– Igen, pénteken mindig ez van.

Amikor azt mondtam neked, hogy ennek a történetnek én vagyok a hőse, egy kicsit füllentettem. Ennek a történetnek a taxisofőr a hőse. Miközben kiszálltam még egyszer ránéztem a képre, amin mosolygott és 10 líra visszajárót kaptam tőle.

Felhívtam anyámat, ahogy a taxiból kiszálltam

– Anya.

– Igen, fiam?

– Tudnál nekem egy gyerekkori képet küldeni?

– Milyet szeretnél?

– Olyat, amin mosolygok.

Ez a novella Engin Sessizlik című könyvében is olvasható.

Kafasına göre 5. szám – 2015. december