Engin Akyürek novellái magyarul

“Nem halványul a színe,
Szerelmes vagyok, nem halhatok meg”

– Yunus Emre-

De kinek is szólnak a legfennköltebb szavak?

Miután valaki hőssé vált, szükséges minden győzelmét és kritikáját felsorolni? Fénysebességgel érkezik, szívünk rejtekében bújik meg, és még ha nem is hódítja meg az összes kontinenst, nem győzi le a lázadásokat, akkor is ott morajlik bennünk a holnap legszenvedélyesebb dallama. Lelkünk legmélyén. A hősnek nem az a célja, hogy hős legyen.  Vajon csak a győzelmei miatt lett Napóleon Napóleon? A hős, ha hősként viselkedik, a megfelelő pillanatban bekerül majd egy fényképekkel tarkított történetbe. Vajon Szuper Márió legnagyobb hőstette az aranygyűjtés? Vannak képességei, és három élete, de mégsem tud a szívekig érni.

A modern élet mindent tálcán nyújt felénk, az egészséges életet, az arcunk csillogását és a hétköznapi viselkedésünket is. Olyan ez, mint amikor Mecnun kereste volna Leylaját, a közösségi média lájkjain keresztül mindenki Mecnun mellé állna, vakon másokat tartanának bűnösnek. Ugyanúgy, ahogy a házakban földgáz van, a szavak, amiket szerelemnek hívtunk csak úgy záporoznak mindenfelé, cseng a telefonunk és a megszerzett lájkok összessége határozza meg, milyen lesz a jövőnk. A svájci tudósok, újságok utolsó oldalin közölt megállapításai között nem szerepel a szerelem képlete, a fa törzse szinte sír, ha késsel faragunk belé egy szívet, ez az ár. Az atombombát létrehozó tudósok tehetetlensége egyenlő az elme tehetetlenségével. Az idősebb tudósok sem tudják megtalálni az okot, mi az, ami meggyújtja a szívünket. A hiúság gyógyszerét még nem találták meg, és sajnos a lustaságunk, a tudatlanságuk és az áldozatkészségünk sem tudja megoldani.

Vagy a tudósok lusták, vagy mi vagyunk hozzászokva ahhoz, hogy kilenc hónapi részletben fizetjük ki hitelkártya tartozásunkat. Abban a világban, ahol mindenki a saját földjén élő nagy költőket vádolja, ott ne várjuk, hogy inspirációt kapunk a saját tündérmeséinkhez.

***

Iskolai évek. Amikor egyikről kérdeznek, biztos, hogy mindjárt megjelenik előtted egy bizonyos kép arról az évről. Ha kíváncsi vagy, elmondom, hogy is van ez. Azokban az időkben még egyetlen általunk kedvelt lány sem volt fent a közösségi médiában. Az iskolai évek a tinédzserek körében nem voltak népszerűek, sokan nem is szeretnek visszaemlékezni a tizenéves korukra és nem szívesen nézegetik az akkori fényképeiket sem. A középiskola második évét tapostam, volt egy nagyon jó barátom, Mehmet. Ne nézz így rám, mert azt mondtam, nagyon jó barátom, vértestvérek voltunk, nem vitáztunk, igazi testvérek voltunk. Mehmet és én ugyanabba az osztályba jártunk és tudom, hogy a történet szempontjából épp olyan fontos, hogy arról is beszéljek milyen volt a hangulat akkoriban és mi történt akkor az országban, mint ahogy mi is. A vértestvérem, Mehmet zárkózott volt, én pedig nem énekeltem úgy, mint egy csalogány. Azonban én voltam az, aki különböző alkalmakkor beszédet mondott. A környékbeli gyerekek az iskolában, matek órán, sőt még az ajtók előtt is a mi kapcsolatunkról beszéltek. Ha a szomszédaink éhesen feküdtek le, mi nem tudtunk elaludni. Ameddig a tanáraink nem fedezték fel azt a helyzete, amiben voltunk, tovább tettük a dolgunkat és ők csak meglepett arccal figyeltek minket, amikor sorra háromjegyű osztályzatokat kaptunk (a 100-as a legjobb osztályzat a középiskolában). Sokat nevettünk, a legkönnyebb dolog, amivel az időt töltöttük, a nevetés volt.

Makacsul mondogattuk, hogy meg kellene már komolyodnunk. Számos alkalommal bizonyítottuk, hogy a mosoly nem csak laboratóriumi környezetben létezik. De ha meg is találnánk a hátrányát, akkor sem tudhatnánk, kinek a véleménye volt az, hogy hibáztunk. Ugyanakkor ezek a szavak olyan magabiztosan jönnek elő, hogy még évek múltán – amikor ismét eszünkbe jutnak – is szinte égetik az arcunkat, ha eszünkbe jutnak. Miután úgy éreztük, már eleget játszottunk az „utcai harcos” nevezetű játékkal, Mehmet azt mondta: „A világ minden tájáról vannak itt játékosok, már kilenc barátunk van.” Majd ezt követően, hogy támogassuk az utcai harcos egyik indiai karakterét, Dhalsint, legyőztük és így az ázsiai oldalra vihettük.

Örültem annak, hogy Mehmet a barátom volt. Mivel az ember ezekben az években tanulta meg az együttműködést, a jövő fényesebbé vált. Megosztottuk minden titkunk. Amikor a gyerekesen vékony kockás szoknyát viselő lányaink beszélgettek, mi komoly emberekké váltunk. A szerelem, okkal vagy ok nélkül, nem tudni, de számunkra csak szeretet maradt, azonban nem tulajdonítottunk neki nagyobb jelentőséget.

***

A szemeszter végi szünet után új lány jött az osztályunkba. Bilge volt a neve (nevének jelentése: bölcs, körültekintő). Amikor ez a „bölcsesség” elhaladt mellettem és leült velem szemben, úgy éreztem, hogy semmit sem tudok. Tudom, hogy ennek a haj volt az oka, mert amikor az osztályba sétált, sokkal inkább felnőttes illatot árasztott, nem pedig valamilyen parfümét. A szerelemnek nevezett dolog másodpercek alatt darabolta a szívemet nyolc darabra és így szóltam:

„Hé, én szeretlek.”

Plátói szerelemmel szeretni, távolról figyelni, nem aludni, leveleket írni, beszélgetést kezdeményezni, majd ennek eredményeként a végén elbukni, ez jellemzett ekkor engem. A középiskola a plátói szerelem kialakulására a legalkalmasabb hely volt.  Ha évek után úgy néznénk a szeretetre, mint az általam olvasott filozófusok tették, akkor, ha az embernek problémája lenne a világban, mindenben a problémát látná. Már eltelt egy hónap, és mi még mindig komoly beszélgetéseket folytattunk csupán, olyanok voltunk, mint két ember, akik a világ megmentésére készülnek.

Úgy döntöttem, hogy mindezt elmondom barátomnak (aki számomra a lelkemnél is drágább volt), Mehmetnek.

A hétvégén, az udvaron álló hóembert figyeltem, miközben próbáltam szavakba önteni mondandómat, amit majd a lánynak mondok.

Vannak olyan napok, amiket sosem felejtünk el… ilyen volt ez a nap is … hétfő volt. Reggel a szokásos szavak az iskolában tanultakból jöttek ….. utána sorakozó volt az osztály előtt…. az első óra kitűnő matek volt a gyönyörű Bilgével….. még évekkel később is…. minden, amit a tanár azon az órán elmondott, a mai napig megtalálható az agyam egy rejtett szegletében… ha akkor arra kértek volna, hogy írjam le a szerelmem képletét, az X jelölte volna a tehetetlenségi állapotom, ami a bennem lévő szerelmet jelképezte volna.

Megszólalt a csengő, szünet következett és ekkor láttam meg barátomat (aki számomra a lelkemnél is drágább), Mehmetet, aki előttem állt.

„Testvérem, veszek neked egy svájci kolbászt!” – mondta

„Nem szeretem a kolbászt, és különben sem vagyok éhes! – válaszoltam.

Nem akartam, hogy fokhagyma illatom legyen, amikor találkozom Bilgével.

„Mennyire makacs vagy, testvérem … gyerünk!”

Ez a nagy ragaszkodás nem volt jellemző a barátomra, de amikor ilyet tett, annak mindig volt valami komoly oka.

„Testvérem, szeretnék veled valamiről beszélni!” – mondta.

Amennyire ismerem őt, ha azt mondja, hogy valamiről beszélni akar velem, az általában nem jelent jót.

„Testvérem, eddig még titkoltam előtted, de tudnod kell, hogy szerelmes vagyok!” – mondta.

Vannak mondatok, amiket ki sem kell mondani, a levelek egyszer csak megállnak és visszakerülnek oda, ahonnan érkeztek, azonban te mégis megérted azokat….

„Mintha sokkal több mondandód lett volna…” – mondtam.

„De te meg sem kérdezted ki az!” – felelte.

„Bilge?”

„Honnan tudtad? Pedig próbáltam titkolni előled!”

És van néhány kérdés, amire nincs mit válaszolni…

„Testvér, ismered te a lányok érzéseit?” – kérdezte.

Eltelt egy kis idő azóta, hogy Mehmet kérdezett, úgy tűnik, jól felkészült a szerepre….

Csendben voltam és hosszan néztem Bilgét…. a barátom gyanakodni kezdett, hogy így hallgatok, és hogy nem mondtam semmit a szerelmére…

Nem tudtunk róla újra beszélni és csendesen elkezdtük Bilgét kitörölni a szívünkből…

Ahogy telt az idő, az ízek lassan, de intenzíven tértek vissza a helyükre…. a só sokkal sósabb és az édes még édesebbé vált, szinte már ragadt….

Egy nap, éppen tornaóránk volt és olyan feladatokat csináltunk, hogy egyszer akár sportolóvá is válhatunk majd. Egyszer csak szembe találtam magam Bilgével… megfogta a karom és miközben maga felé húzta, nem csak a karomat húzta maga felé, de úgy éreztem a szívemet is.

Bele akartam nézni a szemébe, de nem tudtam… a karom olyan puha lett, mint a pamut….

„Most haragban vagyunk?” – kérdezte.

Az óra befejeződött és a pólóm színe, amit viseltem, pont olyan volt, mint az arcom, éreztem, hogy a fülem is vörösödik, amikor a haja hozzáért az arcomhoz és égett a lelkem is.

„Szeretlek, te hülye!” – mondta, majd visszament az osztályba.

Akkor az ingem vörössége mellett az élettől is kaptam egy leckét…

A következő héten azt mondtam neki: „Mást szeretek!”

Hosszú idő telt el azóta, az áldozat, amit a barátomért hoztam (aki számomra a lelkemnél is drágább), az iskolaújság címlapjára került és pletykák keringtek róla az iskolában. Én hős lettem és a többiek ezt egy nagyon különleges módon fejezték ki…. Már nem úgy tekintettek rám, mint egy tanulóra….rock sztár lettem… amikor beléptem az iskolába, olyan volt, mintha egy marsall ment volna be.

Évekkel később beszéltem erről Mehmetnek… ő csak mosolygott és azt kérdezte: „Ha ez most lenne, ugyanazt tennéd most is?”

„Nem akarok hős lenni” – feleltem.

Amikor az iskolába úgy jártam-keltem, mint Attila katonái, akik a városba érkeztek, éreztem barátom szeretetét (aki számomra a lelkemnél is drágább) és elpirulva azt mondtam: „Hősnek születtem…”

Ez a novella Engin Sessizlik című könyvében is olvasható.

Kafasına göre 6. szám – 2016. január-február




One Comment to 'Kafasına göre novella – Egy rövid történet a szerelemről'

Leave A Comment