Engin Akyürek novellái magyarul

Tél van, Ankara olyan, mint egy jégszekrény. Hangosan süvít a szél. A hó fehér lepellel borította be az utcákat. A háztetők pereme olyan, mint egy menyasszonyi ruha, minden olyan nyugodtnak tűnt. Tettem fel teát főni, de ágyban maradtam, hogy ne szakadjon meg az álmom. Próbáltam aludni, bebújtam a takaró alá, de a fenekem kilátszott. Az utcáról jött egy hang. A szomszédból hallottam ezt a csendes szimfóniát.

A nedves ablaküvegnek nyomtam a homlokom és már láttam is a csendes hangok okát. Meghalt a legjobb barátom, Selim, apja és az emberek csendesen adták át egymásnak a hírt. Kirohantam az utcára csizma és kabát nélkül, anyám hangjára azonban visszamentem és felvettem ünneplő ruhámat.

Bementem Selimék házába. Az ajtó előtt sok cipő volt, ami bizonyíték arra, mi is történik odabent. Arra gondoltam, hogy szinte az egész környék itt van. Mindenki azt vette fel, amit éppen talált. Voltak, akik a nyári papucsukban siettek, hogy osztozzanak a szomszéd fájdalmán. Én arra gondoltam: „Többé már nem mondhatod nekem anya, hogy csizma és kabát nélkül nem mehetek az elhunyt házába.” Gondolataimba merülve értem a lakás ajtajába, bekopogtam. Egy kislány nyitotta ki, fiatalsága még kézzelfoghatóbbá tette a halált. Megmutatta nekem Selim szobáját.

Bementem. Selim és a környékbeli srácok csendben osztoztak a fájdalomban. Egy másik szobában Selim anyja és több idős néni gyászolta az elhunytat. Arrébb is volt még egy szoba. Ott a szomszéd bácsik voltak, akik a szőnyegen térdeltek és lehajtották fejüket. Ők így fejezték ki bánatukat.

Mindenkinek volt egy saját része a szőnyegen. Azt mondtam:

– Részvétem, Selim.

– Köszönöm – mondta, nem tudtam, mit mondhatnék még neki.

Én is, épp úgy mint a többiek, lehajtottam a fejem és próbáltam olyan mintát találni a szőnyegen, amely a lelkiállapotom tükrözi. Hoztak teát. A sírás abbamaradt, amikor megérkezett a tea. Én és még pár szomszéd gyerek úgy szerettünk volna a halállal szembeszállni, hogy nem eszünk. Úgy döntöttük, hogy nem eszünk semmit. Anélkül, hogy egymásra néztünk volna, tudtuk, hogy a többiek mire gondolnak és nem vettük fel tekintetünket a földről. Ebben a pillanatban a gyász hangja nagyobb volt, mint az éhségünk.

Egyszer csak egy néni különböző süteményeket hozott. Igazi kínzás volt ez számunkra, minden erőnket össze kellett szednünk, hogy legyőzzük a kísértést. Teát töltöttek nekünk. Selim ekkor felemelte a fejét és így szólt:

– Egyetek, srácok!

Abban a pillanatban Selim apja a mi apánk is lett. Azt már nem tudom, ki volt az első, de arra emlékszem, hogy úgy vetettük rá magunkat az ételre, mintha el akarnák venni előlünk. Amikor egy testben gyermeki lélek lakozik, egy apró mosoly is elegendő ahhoz, hogy ezt a gyermeki én felébressze. Selim nevetett. A szájába dugdosta sütiket, hogy ne nevessen fel hangosan.

A történtek ellenére ugyanis Selim még csak egy gyerek volt. A zűrzavar rövid ideig tartott és valamennyien elkezdtünk nevetni. Az egyik néni teát hozott és rászólt Selimre:

– Csend legyen, nem szégyelled magad, az apád ma halt meg! Majd elmagyarázta, mi is a halál. Mivel Selim még mindig nevetett, azt kérdeztem tőle:

– Selim, nem akarsz kimenni a levegőre?

Arcunk ragyogott és győzelmet arattunk a halál felett. Senkinek nem mondtuk mit tervezünk és senki nem is látott bennünket, olyan gyorsak voltunk, mint a tolvajok, csak felkaptuk a kabátunkat és rohantuk kifelé. Az utcán is siettünk anélkül, hogy tudnánk miért és hová menekülünk. Mivel a futásban elfáradtunk, a földre zuhantunk.

Tudtuk, hogy meg fogjuk csinálni azt, amit Selim kért tőlünk (mondott nekünk). Én azt kérdeztem:

– Mit csinálunk most?

Selim szomorú szemmel nézett ránk és azt mondta kövessük, ő lett a csapat vezetője. Először egy számítógépekkel teli szobába mentünk. Eltávolítottuk a kisgyerekeket a gépek elől és elkezdtünk játszani. Mindenki hagyta, hogy Selim nyerjen. Még túl kicsik voltunk, hogy biliárdozzunk, de úgy tettünk, mintha nem így lenne, ezért beengedtek bennünket a szalonba. Nem tudtuk, hogyan érezheti magát Selim ebben a pillanatban…. Nem tudhattunk mindent, de jó is volt ez így. Belefáradtunk a játékba és ismét az utcán voltunk. Ekkor egy gyerek jött oda hozzánk:

– Selim, testvérem, otthon mindenki téged keres!

– Nos, akkor menj haza, mindjárt megyek! – mondta Selim

Együtt akart lenni velünk, hogy fájdalmát enyhítse, annak ellenére, hogy hideg volt, mi Ankara utcáit róttuk. Mi voltunk a legjobb barátai, olyan közeliek, mintha a testvérei lettünk volna. A környéken sétáltunk. Oktalan mosolyunkat jó volt látni a hideg ellenére. Ez volt a legtermészetesebb módja, hogy felmelegedjünk. Egyetlen mosoly a hóban olyan volt, hogy a háztetők szinte kivirágoztak. Miközben mosolyogva járkáltunk, mindenki úgy nézett Selimre, hogy „tehát így viselkedik egy gyerek, akinek meghalt az apja”.

Hirtelen megjelent előttünk Selim nagybátyja. Selim rámosolygott, de ő úgy felvonta sűrű szemöldökét, hogy a háztetőkön a hó jéggé fagyott.

– Nem szégyelled magad? Miért vagy most kint az utcán? Az apád ma halt meg! – mondta.

Selim csendben lehajtotta a fejét. Talán a hóban egy olyan mintát keresett, mint amilyen a szőnyegen volt.

– Hazamegyek, bácsikám!

Selim szinte hangtalan szavai miatt testünk férfiassá változott. Selim katona lett, Hakan megházasodott, Velinek pedig egy csomó gyereke született. Úgy sétáltunk az utcán, mint felnőtt férfiak. Beszélgettünk arról, hogy milyen fájdalmon mentünk keresztül. Csak Selim beszélt vidám dolgokról. Selim nagybátyjának kellett a temetést előkészítenie, így az egyik sikátor felé indult. Ekkor Selim megállt, és felénk fordult:

– Nem szeretnék még hazamenni!

Hallgattuk Selimet és jó tettük. Ezután egy ismeretlen helyre mentünk és különböző kalandokról kezdtünk el beszélgetni. Ha megpróbáljátok becsukni a szemeteket és visszamentek a gyerekkorotokba, néhány mondattal ezt megtehetitek. Nem tudom pontosan melyek ezek a mondatok, de biztosan tudni fogjátok és közel lesz ahhoz, amelyet Selim mondott nekünk. Éhesek voltunk. Az utolsó pénzünkön, amelyet a zsebeinkben találtunk, vizet és chipset vettünk. Mindenki a lányokról beszélt, és amikor a szerelemről és a hazugságról volt szó, újra nevettünk. De az ankarai fagy nem volt olyan ártalmatlan, mint egy gyermeki hazugság. Körbenéztük, hogy megbizonyosodjunk arról, a környéken senki sem látott bennünket. Attól féltünk, hogy valaki meglát vagy meghall minket, így megpróbáltuk a zacskót hangtalanul kinyitni. Amikor Selim arról a lányról beszélt, aki a szerelme, mindannyian hittünk neki. Hinni akartunk neki. A szemünk előtt lett Selimből Kerem vagy Meynun. Most rajtunk volt a sor, hogy meséljünk, így a móka kedvéért elmondtuk a mi kitalált történeteinket is, miközben a vizet kortyolgattuk. Selim a vizes flakont a fejére tette, a felhőkre nézett, majd lehajtotta a fejét és szomorúan ránk nézett, de szemei nevettek. Talán, amikor a felhőkre nézett, látta az apját. Talán itt volt velünk és ő is mosolygott épp úgy, ahogy Selim mosolygott ránk.

Amikor elkezdtünk beszélni, ő hallgatott és csak mosolygott. Elkezdtem beszélni, nem számított, hogy miről, csak az, hogy együtt próbáltuk legyőzni a fájdalmat. Gyerekek voltunk, akik a hideg kövön ültek és gyerekek is akartunk maradni. Néha mindenki azt akarja, hogy örökké gyerek maradhasson. Úgy gondolom, hogy ezzel azok is így vannak, akiknek nehéz gyerekkoruk volt, de felnőttként mindent képesek lennének megtenni azért, hogy ismét gyerekek lehessenek. Talán ez az én gyerekkorom, de ha ti is együtt ültetek a hideg kövön, ittátok a vizet, akkor ez akár a ti gyerekkorotok is lehet. Veli, aki idáig nagyon csendes volt, azt mondta:

– Srácok, hogy faltuk már azokat a sütiket reggel!

Mindannyian ismét nevettünk, de ezúttal meg is lökdöstük egymást. A nevetés miatt a chips kirepült a számból. Egy palack vizet tettem a fejemre és azt mondtam:

– Egészségünkre!

Selim a felhőket nézte, szeme könnyes volt.

– Fogd be, fogd már be!

Megálltunk és csak annyit kérdeztünk:

– Selim, jól vagy?

Ezen a napon Selim volt az apánk, a testvérünk, a lelkiismeretünk, része volt a szívünknek.

– Fogjátok be, a fenébe is! Ma halt meg az apám!

Ez a novella Engin Sessizlik című könyvében is olvasható.

Kafasına göre 7. szám – 2016. március – április




One Comment to 'Kafasına göre novella – Csend'

Leave A Comment