Amikor elindultam otthonról, megnéztem a postaládát. Már hat hónap telt el, hogy a 20 éve megismert barátom nem írt nekem semmit. A barátom életem legfontosabb pillanatinak volt tanúja. Több száz kifejezés volt, amit soha nem tudtam elmondani magamnak. Húsz évvel ezelőtt egy iskolai teremben kötöttünk barátságot és egy fehér papír volt az, ami összehozott minket a nagy távolság ellenére. Az irodalom tanárunk egy nap egy zsáknyi levelet hozott be órára és azt mondta keressünk magunknak levelezőtársat. Számunkra ez kínszenvedés volt és feleslegesnek tartottuk.

A tanóra második felében mindenki levelet írt egy ismeretlennek. Mit lehet írni valakinek, akit egyáltalán nem ismerünk? Írhatod, hogy „Szia” vagy azt „Hogy vagy?” Majd vársz, gondolkodsz és elmondod, amit akarsz… Egy kétoldalas levelet írtam, mindent elmondtam magamról. Rájöttem, hogy nem is olyan egyszerű írni valakinek, akit nem ismerek. Az osztályban mindenki írt valamit. Volt egy remek összefoglalás a Beşiktaş – Fenerbahçe meccsről, amiben fontos szerepet kapott a szabályok helyes leírása. Rosszul éreztem magam, mert nem szerettem a szabályokat. Az rendben lett volna, ha olyan valakinek kell írnom, akit ismerek. Az osztály minden tagja a megírt levelet borítékba tette, megcímezte azokra a címekre, amit a tanártól kaptunk, majd egy dobozba tettük őket, olyan volt mintha szavazni járultunk volna egy urnához. Volt egy pillanat, amikor jó lett volna, ha az egész osztályról készül egy fénykép, ez volt az, ahogy boldogan nyaltuk a bélyeget és ragasztottuk a borítékra.

Nem sokkal később meg is érkezett a válasz az otthonunkba. Emlékszem, az ágyamban fekve, gyér világítás mellett olvastam el. Hétvége volt és evés után voltam. Nem fogok hazudni, egy lány levelét kaptam, amit félve nyitottam ki.

– Szia! – mondtam.

Nem voltam hozzászokva, hogy magamról beszélek, a szobámban voltam és egy szót sem szóltam, miközben olvastam. Később, napokig gondolkodtam a helyes kifejezéseken, miket írhatnék. Kíváncsi voltam az életére, a szemeire, a hangjára.

Anélkül, hogy tovább vesztegettem volna az időt, leültem egy halom fehér papírral és elkezdtem írni.

– Szia!

Nagy lelkesedéssel írtam, több száz szót vetettem papírra, anélkül, hogy bármit is mondtam volna magamról. Jó volt beszélni azokról a dolgokról, amiket a sorok között láttam. Lelkem megnyílt, új folyosók és ajtók nyíltak ki bennem. Minél többet írtam, annál jobban megértettem magam és barát lettem. Azt, hogy kik vagyunk, a mondataink elárulják. Volt egy megállapodásunk, soha nem küldtünk egymásnak fényképet. A technológia fejlődött, az internet mindegyikünk otthonában megjelent, de a virtuális térben sem találkoztunk soha. Volt egy nevünk és egy címünk és valami ennél is fontosabb, volt mondanivalónk.

A középiskola befejeződött és elkezdtünk egyetemre járni, fiatal emberek és új érzések léptek az életünkbe. Ahhoz, hogy találkozzunk egy kávézóba és megigyunk egy teát, fel kellett volna hagynunk korábbi terveinkkel. Lehet, hogy nem voltunk őszinték, csak játszottunk egymás érzéseivel. Arról is írhattam volna, aki lenni akartam. Azonban mindig hasonlókat írtunk, olyanok voltunk, mint egy öreg házaspár, aki kitalálja egymás gondolatait. Több száz kilométer távolságra volt valaki, aki úgy érzett mint én, úgy éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Az ember nem magányra született, ezt már évekkel ezelőtt megértettem, akkor, amikor az első levelét elolvastam. Az irodalom tanár valami különlegeset adott nekem. Azt nem tudom, hogy a többiek folytatták-e a levelezést, de én a tanáromnak hála, új barátra tettem szert.

Amikor elhagytam a házat, ismét megnéztem a postaládát. Miért nem ír nekem? Nem akartam feltenni magamnak ezt a kérdést. Mindig feljegyeztem a naptárba, mikor jött levél, ez általában két-három havonta történt. A harmadik után még egy levelet írtam. Ha megváltozott a címe, biztos, hogy azonnal értesít róla. Öt évig volt házas, majd elvált. Még akkor is, amikor feleség volt, írtunk egymásnak. Nem tudom, hogy a férje féltékeny volt-e a mi levelezésünkre, de nem írt nekem róla. Ha az ex-férje el is olvasta a leveleinket, nem volt benne semmi rossz, csak két barát beszélgetése. Lehet, hogy újraházasodott és új férje féltékeny lett rám. Ezeket a rossz gondolatokat azonban meg próbáltam mielőbb kiverni a fejemből.

Amikor elhagytam a házat, még mindig a postaládát néztem. Nem akartam, hogy ez a kérdés tovább forogjon a fejemben. Gyorsan kiötlöttem valamit. A barátom Izmirben él, sajnos az elmúlt 20 év sem csökkentette köztünk a távolságot. Mi lenne, ha elmennék vakációzni és megvalósítanám a tervem. Volt egy nevem és egy címem, de nem tudtam, hogy valódi-e. A cím közelében, egy szállodába mentem és megpróbáltam visszafogni lelkesedésem, amit a nyaralás miatt éreztem. Elképzeltem, hogy milyen lesz, ha előtte állok, de olyan izgatott voltam, hogy szinte nyelni sem tudtam. Azt gondoltam, haza kellene mennem, nem kellett volna idejönni. Az emlékeim róla, éltettek. Mivel nem láttam az arcát, nem tudtam, hogy mennyit változott az évek során, milyen a szeme. Ugyan rákerestem egyszer az interneten, de nem találtam róla sem egy képet, sem semmilyen információt, kivéve azt, mivel foglalkozik. Olyan volt, mintha nem is létezett volna.

Másnap levelet írtam, amibe belevettem minden érzésem és elmentem az általam ismert címre. Csengettem, vártam, csengettem, vártam, senki nem nyitott ajtót. Átmentem a szomszédba és becsengettem. Egy idős nő nyitott ajtót, aki azt mondta, hogy bár nem tudja pontosan a szomszédja nevét, de az biztos, hogy elköltözött. A többi szomszédhoz is becsengettem. A szomszédok megbíztak bennem, nem kérdeztem sokat, de az világossá vált számomra, hogy senki sem tudja hová költözött. Amennyire visszaemlékszem a leveleire, úgy két éve költözött ide. Annyit sikerült kiderítenem, hogy egyedül élt, nem volt házas. Megkönnyebbültem és megnyugodtam.

Érdeklődtem utána az élelmiszerboltban és a környéken, de senki sem tudott válaszolni a kérdéseimre, így egy hét után hazatértem. Szemem ismét a postaládára tévedt. Miközben arra gondoltam, hogy ezt be kell fejeznem, észrevettem egy borítékot.

– Szia, a barátod vagyok. Egy hete mindennap eljöttem ide, de nem találtalak itthon. Tudom, hogy már hat hónapja nem írtam neked. Megváltozott az otthoni címem. Ha neked megfelel, vasárnap találkozhatnánk. Van az a kávézó, ami a kedvenced, találkozzunk ott. Remélem, elfogadod a bocsánatkérésem.

Valaki gúnyolódik, vagy játszik velem? Aznap nem mentem el otthonról, reméltem, hogy visszajön. Az ablakból figyeltem, hogy meglássam, ki lehetett, aki a levelet hagyta. Egész éjjel is fent voltam, még reggelit sem ettem. Korán akartam érkezni. Milyen jó, hogy nem maradtam tovább távol.

Amikor bementem a kávézóba, a szemüvegemen mögül végigpásztáztam a termet. Talán már egy ideje az egyik asztalnál ül. Senkit nem láttam, aki gyanús lehetett volna.

– Kaphatok egy csésze teát? A pincér nem értette, mit mondtam, a kezembe adott egy darab papírt.

– Egy hölgy adta ezt oda, hogy adjam át! Körbenéztem, hátha meglátom, ahogy figyel.

– Most hol van?

– Korán reggel idejött, itt hagyta ezt a papírt és elment.

– Honnan tudod, hogy nekem kell adnod?

– Testvérem, te egy régi vendég vagy, tudom a neved!

Azt gondoltam, ez valamiféle játék. Gyerekként biztos belementem volna. A szemem könnyes lett. A kezembe lévő papírra néztem, majd megfordultam. Lehet, hogy valahonnan figyel.

– Szia! Azt gondoltam, helyesebb lenne, ha nem találkoznánk, ahogy megegyeztünk. Térjünk vissza a levélíráshoz inkább. Itt az új címem. A levelezőtársad.

A történet Engin Sessizlik című novelláskötetében is olvasható.

Kafasına göre 16. szám – 2017. szeptember-október