Miután megtörtént legfrissebb történetem javítása, elküldtem azt szeretett Idilemnek, a Kafasına Göre magazin szerkesztőjének. Ha valaki nem író, az írással kapcsolatos tevékenység nehézsége és az írásokban rejlő felelősségtudat rejtve marad. Az az érzésem, hogy a nagy írók és költők figyelnek engem miközben egy történetet írok, és emiatt, hogy ne bántsam őket, vagy ne legyek velük tiszteletlen, minden elküldött történetemért elnézést kérek.

Miután megírtam és elküldtem a történeteimet, minden szó némán megszökött zajos fejemből. Egy pillanatig élveztem a csendet, és amikor a talaj száradni kezdett, új magokat kezdtem el ültetni új mondataimmal. Készítettem egy csésze teát, készen álltam a pihenésre, mert időben elküldtem a történetemet, ekkor azonban a mobilomon megjelent egy üzenet Idiltől.

„Helló. Örömmel olvastam a történetet, de bárcsak korábban küldted volna ezt a vicces történetet! Most fejeztük be az új magazin szerkesztését, és nincs időnk új ötletre.”

Nem tudtam, hogy Idil mit akar ezzel mondani. Szeretem a poénokat, de az én történetemben nincsenek őrült dolgok, ezért hívtam Idilt, hogy megkérdezzem, mit értett az üzenetben említett „viccen”. Idil felvette a telefont, a tőle megszokott mosollyal az arcán, és elmagyarázta, mit ért a „poén” alatt. Miután meghallgattam Idilt, megkérdeztem tőle:

„Viccelsz velem?”
„Hahaha”

Ki kellett derítenem mi ez az egész, mielőtt még ez a poén teniszmeccsé változna. Az utolsó történetem egy ideje már a fejemben volt, és senkinek sem mondtam el. Az egyik történet, amelyet valaki a Kafasına Görenek küldött, pont olyan volt, mint az általam írt. Amikor elolvastam a történetet, megértettem Idil mire célzott. Ha ez vicc akart lenni, akkor nekem szólt. Annak, aki a másik történetet elküldte, csak az e-mail címét ismertük.

A Zeynep Yildirim néven szereplő több száz cím között megpróbáltam ismerős arcot találni. Még ha ellopták is a történetemet, és előttem küldték be, nem akartam értelmetlen poén áldozata lenni. Kortyoltam egyet teámból, de nem akartam arra gondolni, mint a legtöbb modern gondolkodású ember, hogy a számítógépemet vírus támadta meg. Semmi sem lehetetlen a nap alatt, de nem lehet, hogy pontosan ugyanazt a történetet írtam, mint egy olyan ember, akit nem is ismerek. Meglepetésemben elkezdtem gondolataim között keresgélni. Talán azok a történetek hatottak rá is, amelyeket kedvenc szerzőmtől olvastam. Valószínűleg ugyanazt a történetet olvastuk, az megérintett minket és megmaradt a tudatalattinkban. A történet elbeszélése és megírása normális állapot, de az általam írt történet az enyém volt. Ez egy olyan kérdés volt, amely nem foglalkoztatta azokat a nagy írókat és költőket, akiket olvastam. A legérdekesebb, hogy a történetet én egy férfi szemszögéből, és aki elküldte a másik történetet, pedig egy nő szemszögéből írta meg.

Egy férfi meglát egy gyermekkorából ismerős szigetről egy képet. A férfi a szigeten látja magát álmaiban, izzadtan ébred, méh éjjel vesz egy repülőjegyet, és anélkül megy a szigetre, hogy bármit is magával vinne. Van egy nő azon a szigeten és szerelem bontakozik ki közöttük…

A szigetre látogatás története és a leírt hely hasonlóságai alapján úgy tűnt számomra, hogy egy álomban már találkoztunk. Úgy gondolom azonban, hogy csak akkor találkozhatunk bárkivel is álmainkban, ha a szavak mögött megbújó fontos írók megengedik. Megittam az utolsó korty hideg teát, és írtam valamit az előttem levő e-mail címre:

„Helló. Először is szeretném, ha elolvasnád azt a történetet, amelyet csatoltan küldök neked. Az a tény, hogy előttem küldted el a történeted, véletlennek tűnik, talán azt gondolod, hogy viccelek, de szeretném, ha tudnád, hogy ez a történet nagyon értékes nekem. Nem várok választ, csak azt akartam, hogy tudj róla. Szép napot!”

Az e-mail elküldése után gondolkodni kezdtem azon, hogy ki lehet ez a személy. Az általam írt e-mail kissé visszafogott volt, de a válasz reménye segíthet megérteni, ki rejtőzik e szavak mögött. Az érzés mögött a történetem rövid összefoglalása állt. Amikor megpróbáltam láthatóvá tenni a leírást, egy olyan finomságról volt szó, amelyet az elme mocsarában lehetett szárítani. Nem azt mondom, hogy örök értelmet akarok ezzel adni a történetemnek, csak úgy érzem, ugyanazok az érzelmek hatottak ránk, amelyek kifejezik olyan emberek létét, akik úgy érzik, hogy nem vagyunk egyedül. Bár úgy gondoljuk, hogy egyedül vagyunk ebben az időben, a történetek, kifejezések és érzelmek összehozhatnak minket, hogy ugyanazokat a dolgokat érezzük. Gondolom, az ikrek is így éreznek…

A magazin egy teljesen más történetet tett közzé. Idil és Yassin továbbra is azt hiszik, hogy viccelek, és hogy mindkét történetet én írtam. Úgy döntöttem, hogy lezárom ezt a kérdést. Egyébként személyes kérdéssé vált számomra. Kitöröltem a számítógép memóriájából a történetet, és megpróbáltam úgy viselkedni, mintha soha nem írtam volna meg …

****

A Kafasına Göre magazin kéthavonta jelenik meg, de a napok gyorsan teltek, és az új szám lapzártájának dátuma ismét bekopogott a küszöbömön. Azon gondolkodom, hogy mit írjak, miközben gondolatban folyamatosan visszatértem a sziget történetéhez. Volt bennem valami, úgy érzetem, még nem fejeztem be, még valami hiányzik. Azok a helyek, ahová az elmémben utaztam, úgy jöttek elém, mintha azt mondanák nekem, soha nem is voltam ott.

Megírtam és elküldtem egy másik történetet. Ebbe az új történetemben szándékosan beleírtam egy olyan eseményt, érzést és kérdést, amelyben nem igazán hittem. Aztán, mint minden alkalommal, amikor örültem, hogy elküldtem a történetet, kényelmesen leültem egy csésze teával. El is aludtam a széken, amin ültem. Zűrzavaros állapotban voltam, amely lassan kezdett kitisztulni … A hasam tele volt a sok pohárnyi teával, amit a teáskannából ittam meg, így az alvási állapotom pont megfelelő volt. Néha van egy vékony vonal az alvás és az ébrenlét között, most itt sétáltam, anélkül, hogy tudtam volna, hová megyek, elcsendesedtem. Minden megtett lépésem egyre közelebb hozott az álomhoz, már éreztem a vizet, amely elérte a lábamtól a szívemig.

A tengerparton járkáltam oda-vissza. A tekintetem a vízre összpontosult, és megpróbáltam megtenni a következő lépést. A kövek és az algák, amelyeket a lábujjaimon éreztem, segítettek megérteni, hol vagyok. Amikor felnéztem, megértettem, hogy ugyanarra a szigetre térem vissza. A nap kész volt nyugovóra térni. Ami azt illeti, nekem ez nem számított, jó érzés volt a vízben lenni. Inspirációim révén visszatértem erre a szigetre. Nagyon hosszú utat tettem meg a szigetre, amelybe beleszerettem. Szavaim és mondataim láthatatlan finomsággal hozták létre azt a nőt, akibe szerelmes voltam. Képes lennék látni és emlékezni erre a történetre, hogy a semmiből elmondjam? Nem egy fantáziaszigeten voltam. Volt, aki a tengerben úszott, más éppen leugrott a sziklákról, megint mások ittak és nevettek a parton, én bámultam a napot és a felhőket. Mindenki nevetett, olyan volt, mintha valóság lett volna. Körülöttem egy olyan világot láttam, amelyről álmodtam … Néztem a tengerben lévő embereket, az embereket, akik nevettek és szórakoztak, és néztem a nőt, akibe beleszerettem …

A félhold alakú kanapén való alvásomat mély sóhaj zavarta meg. A testem zsibbadt, a lábam és a szemem mintha nedves lett volna. A zsibbadt testemnek jobb lett volna egy zuhany, mint hogy azon a helyen maradjon. A sziget története járt a fejemben. Visszamentem a kanapéhoz. Amikor arra gondoltam, hogy folytatom a történet írását, volt egy üzenet a telefonomban.

„Helló, Zeynep Yıldırım vagyok. Nagy meglepetéssel olvastam el a történetet, amelyet elküldtél nekem. Ha el akarod olvasni a történet folytatását, amit írtam, a mellékletben megtalálod. Legyen szép napod!”

„A tengerben voltam, körülnéztem, mintha valami várna rám a vízben. A mosolygós és boldog emberek között volt valaki, aki látta maga előtt a tengert. Egyértelmű volt, hogy idegen a szigeten. Léptei tele voltak félelemmel. A hely szépsége bátorságot adott neki, hogy nagyobb lépéseket tegyen. Találkoztam a férfival és tudtam, hogy ki ő. Az az ember, akibe beleszerettem, visszatért a szigetre …”

Fordította: Kollár Kata

A történet Engin Sessizlik című novelláskötetében is olvasható.

Kafasına göre 20. szám – 2018. május-június