Nem számít, hol volt. A tekintete szinte kifújta a szemem, nyilakkal szúrta át a szívemet. A nézése némán süllyedt a lelkembe, és hidegrázást okozott ott. A gyomrom és a szívem megremegett és a szívem hevesebben kezdett verni. A teáscsésze vékony derekát átkarolva próbáltam melegíteni a hideg levegőt. Valójában sem a teának, sem az ajkaimon ülő párának semmi hatása nem volt. Elég volt az az egy pillantás a másik asztaltól, máris nyílként fúródott szívembe felmelegítve azt. Egy csésze kávé volt a kezében. A szeme olyan izgatottságot keltett, amelyet nem is sejtett.

Én néztem. Biztos vagyok benne, hogy a szemem elérte a célját. Három asztal távolságában bámultam, mintha az asztalára tettem volna a kezem. Nem tudtam, mit érez, változások történtek a belső térképén. A szem és a szív között volt egy határ a nyak magasságában. Vajon adna-e meleg menedéket a szívében lévő új menekülteknek? Ha beleszeret, akkor egy idegen ország határkapujában lehet, felfújható csónakból ereszkedve, ismeretlen ország kék vizébe.

Szorosan fogva a teáscsészét, valószínűleg ragaszkodnék az élethez. A világnak ellipszis formája van, és onnantól kezdve beilleszthető egy csésze finom teába. Elég tudni, hogy a lelkünket körülvevő bizsergés, ha nem ijeszt meg, legalább szorongást okoz.

Térdét az asztal alatt kinyújtva, kávéját kevergetve, titokban nézett rám. Talán az évszakok változását látta a lelkemben, úgy éreztem, mintha a tavaszi izgalmat teremteném a téli szezonban. A megtévesztő tavasz után a fagyos levegő megölte a nyíló virágokat. Az a pillanat, amelyet három asztal távolságában tapasztaltam, olyan volt, mint egy virág öröme, amikor megpróbált kiszabadulni a palántából.

Barátokkal beszélgetett. A kifejezések közé, mint egy vessző, úgy illesztette be a pillantásokat, amelyekkel rám nézett. Míg annál az asztalnál beszélt, úgy tűnt szemei ​​mellettem vannak. Némán néztem, anélkül, hogy megmozdultam volna.

Az idő múlásával a vessző az ajkához hasonlító pontban terjedt el ajka szélén, kérdőjellel a szeme és az álla között. A kérdőjel egyre nőtt, az arcán és már szinte észre sem vette társait és az asztalt, amelynél ült.

Nem értettem, mit mondtak az asztalnál, min nevettek. Ki volt, mi volt a neve, milyen filmet nézett, milyen könyvet olvasott, szerette- vagy sem. A férfi az oldalán, a kecske állával és a róka arcával, ki volt ő? Nem aggódtam, de azt akartam, hogy a tea időben kijöjjön a pohárból, hogy ugyanolyan maradjon. Ekkor elárasztottak az érzéseim, a hangyák úgy oszlottak el a lelkemben, mintha kullancsok lennének.

A kávéscsészét, melyet elegáns ujjaival megérintett, elvitték és ekkor egy kényelmesebb testtartást vett fel, majd megkérdezte:

– Kaphatnék egy teát?

Képzeletemben asszociációk jelentek meg: ugyanazt isszuk, ugyanazokat az érzelmeket éljük meg, ugyanazok a problémáink vannak. Milyen szépen rendelte a teát. Az embereknek meg kell ismerniük egymást, szeretni kell az édes célokat, csendben, sietség és fájdalom nélkül.

Abban a pillanatban, amikor megittam előtte a teámat, rohantam, színezni készültem az álmaimat. A barátokkal folytatott beszélgetés, amelyet három asztal távolságában láttam, nem számított, felépítettem a saját világomat, feltaláltam a saját világom szereplőit. Gőzölgő teáscsészékkel képzeltem őket, a többi részlet is kellemes volt.

Amikor elkezdtem egyesíteni a képeket a fejemben, a történet kezdett szépülni, értelmet nyerni, és a kezek és az égő szív voltak a legfontosabbak. Milyen lesz az első randink? Ki mondja ki elsőként a „Hello” -t, ki mosolyog majd először? Ha elképzelném az első csókunkat, az csendcsillagot idézne elő, ami visszatartaná a lélegzetünket, amikor a szemünk félig csukva van. A lelkünkben élő menekülteket, mely partokon és mely szigeteken engednénk szabadon és hol adnánk nekik meleg menedéket? Amikor ajkunk összeér, amikor keveredik a lélegzetünk, eggyé olvadnánk? A haja és a szeme összhangban volt, az orra és az ajka feszesnek tűnt, a nyaka diszkrét volt, stimuláló volt, genetikai kódom birtoklássá változott.

Ha gyerekeink lennének, kire hasonlítanánk, fiú lenne vagy lány. Hogyan történne az első harcunk, hogyan élnénk túl az első elválásunkat? Sok kérdés hozta létre új teaálmaimat. Talán mindezek közben lehunyná a szemét, függetlenül attól, hogy hol van. A teát az asztalra tettem, beszívtam a hideg levegő, majd kifújtam. Amikor felnéztem, pont előttem volt.

A három asztal távolsága eltűnt, a kérdőjeleket elutasítva felém lépett. A szeméből és az ajkáról is nyugalom és egy új oldal rejtélye áradt.

Minden írásjel, felkiáltójel és vessző eltűnt, feloldódott egy üres oldal nyugalmában, mint a bőrön.

– Helló.

Ahogy meghallottam a hangját, álljon szembe egy ismerős szó ütötte meg a fülemet a hideg levegőben, amely melegítette a lelkemet.

– Helló. Nem ismersz meg?

Meglepetésem eloszlatta első köszöntésem, szemem és lelkem hatását, mintha egy közelmúlt emléke jutott volna el az emlékezetemben.

-Sajnálom, nem ismertelek fel.

Annak ellenére, hogy alaposan tanulmányoztam a részleteket, most mégis üresség keletkezett bennem, amely most összeomlott és eltűnt a bizsergéssel együtt.

– Sinem vagyok.

– Hmmm … Sinem.

– Tényleg nem ismertél meg?

– Hogyan?

– Mikor messziről néztél, azt hittem, felismertél.

Megértette, hogy képtelen vagyok felismerni őt, egy hatalmas kő esett le a szívemről.

– Nem emlékszel az egyetemre, Ankarában?

Semmi sem jutott eszembe, ingerült lettem, az ezekhez az évekhez kapcsolódó képek elvesztették az érthetőségüket. Az érzelmek miatt, minden arc kitörlődik, minden részlet feledésbe merül. Hogyan juthat eszembe, mit építettem álmomban, hogyan tarthatnám meg a részleteket az emlékezetemben?

– Elnézést, nem emlékszem.

– Nos, hát…

elővette a zsebéből a telefonját, és mellém ült.

– Várj, mutatok néhány képet abból az időből.

A több száz album között talált egy „Egyetemi évek” nevű mappát, amelyet megnyitott.

– Nézd, itt vagy, nem emlékszel?

A képet nézve visszamentem arra napra, és elvesztem abban a pillanatban. Ez volt az egyik kép, amit egy baráti társaságról készítettek az iskola kertjében.

– Most már ugye emlékszel?

– Emlékszem.

Csak a régi barátomra nem emlékeztem, és most ismét itt volt valaki, akiről korábban már álmodoztam.

– Nézd, több képem is van.

Valamennyi képen távolság volt köztünk, és ahogy emlékszem, ezekben az években problémánk volt a kommunikációval. Amikor rám nézett, életet adott a szívemhez, pedig még a hangját sem bírtam elviselni.

– Most, hogy már emlékszel, nézzük, mit csinálsz?

A fejemben rendeznem kellett a vad kérdéseket. Hogy mentek a dolgok az évek során? Mi változott ezalatt? Ugyanannak a személynek a lelkünkből, a szívünkből való eltűnése egyenértékű azzal, hogy idővel elfelejtjük őt?

– Kivel találkoztál a csapatból?

– Többükkel is.

Buta dolgok jutottak az eszembe. Ez a lány nem volt túl kedves, senki sem beszélgetett vele.

– Nem ismersz valakit?

Az összes fényképen Ahmet állt legközelebb hozzám. Ő és én jól kijöttünk, nevettünk a srácokon, akik mellettünk voltak.

– Ahmetet, de régóta nem láttam. A legfrissebb információm szerint külföldre ment, de nem tudom a telefonszámát.

– Ahmet visszatért külföldről.

-Visszajött?

El akartam mondani neki, hogy Ahmet egyáltalán nem szerette, sőt gyűlölte is őt, de ez udvariatlanság lett volna azzal szemben, aki vendég volt az asztalomnál.

– Ha emlékszel, Ahmet és én nem értettük meg egymást.

-Igen, erre emlékszem.

– Amet és én összeházasodunk.

– Hogyan?

A „hogyan” nem csak a számból jött ki, hanem az orromból, a fülemből és egy sértő mondat dallamát hozta létre. Most már megértettem, hogy Ahmet miért menekült el előlem, és miért nem akarta, hogy találkozzunk. Zavarba lenne előttem, mert feleségül vesz valakit, akit gyakran kibeszéltünk a háta mögött, talán el akarta felejteni.

– Nem találtátok a közös nyelvet! – mondtam neki.

– Sok minden megváltozott, két hónappal ezelőtt véletlenül találkoztunk.

– Hmm …

Nem emlékeztem rá, megnyitottam a képeket, és megmutattam neki.

– Akkor beszélgettünk és idáig jutottunk.

– Sok szerencsét!

Telefonszámot cseréltünk, készítettünk néhány közös képet az asztalnál, majd megittam az előttem lévő csésze teát, majd az asztalához fordulva kiáltottam neki:

– Sinem, el tudnád küldeni nekem ezeket a képeket?

– Mindegyiket?

Bárhol is vagyunk, mi teremtjük meg magunkat. És ha értékeljük vagy küzdünk a múltban, akkor e munka lényege nem a nyereség vagy a veszteség, hanem egy szakácskönyv egyszerűségében jelenik meg előttünk.

Olyan emberek maradunk, mint akiket az iskola kertjében fotóztak.

Nem számít, hol vagyunk.

Forrás: Engin Akyürek – THE ACTOR Facebook oldal angol szövege

Kafasına göre 23. szám: 2018. november-december