A hazugság olyan volt számára, mintha csak lélegezne.

Ő volt az analógia főszereplője, és ebben mindenki egyetértett az iskolában. Ellentmondásokkal küzdő ember volt, a hibák humanista védelmezője, a tudatlanság és a tudomány iránti közömbösség szakértője. Bukott középiskolás volt, aki a hazugságot hivatásának választotta, és intelligenciája miatt folyton unatkozott.

Az İrfan és köztem lévő korkülönbség nem volt közvetlenül arányos azzal, hogy én 9. osztályos vagyok. Későn kezdte az általános iskolát, és megismételt néhány osztályt az általános- és középiskolában is. Sejtheted a korát a mindennapos borotválkozásból, az oldalt kopaszodó hajából és a mély hangjából. Az iskolai büfében találkoztunk. Kifogásolta, hogy a hot-dog és a szóda közötti árrés pénzügyi nehézségeket okoz, és túl nagy felhajtást csinálnak körülötte. Azt mondta el, amit én nem tudtam. Aznap találkoztunk először, köszöntöttük egymást, és barátokká váltunk, szavaival élve „haverok” lettünk.

Amikor kiabált, mintha kályha lenne a szájában, a szavak füstös dallamot hoztak létre a hangjában, ami alátámasztotta jogos voltát. Olyan önbizalma volt, hogy meg tudott tenni vagy mondani olyan dolgokat, amiket mások nem mertek. De rossz híre volt. Ha mondott valamit és az emberek azt mondták, hogy „megint hazudik”, szinte megőrült. Átkozódni szokott, csúnya nagyon nagy kezeivel az iskola falát vagy ajtaját ütötte. Azt szokta mondani, hogy „Mind hazugok vagytok!”, majd kiviharzott az osztályból, és dohányzással próbálta megnyugtatni magát. A tanárok nem mondtak semmit a dohányzásáról, és azt gondolták, hogy ez volt a legártalmatlanabb a többi rossz szokása között. Azt hihetnéd, hogy 35 évig állami alkalmazott volt, aki nyugdíj előtt állt.

Bármit is csinált az osztályban, a következő szünetben beszédtéma lett. Akár tetszik, akár nem, egy egyszerű pletyka táplálja a magazinműsorokat is.

– Hallottad, mit mondott İrfan az osztályban? vagy Hallottad, mit tett İrfan a tanárral?

Ezeket a mondatokat az iskola aulájában suttogták. Ha meghallotta a suttogásokat, könnyen a célpontjává váltál, mint egy paparazzi, akit megtámadnak. Mivel te nem rendelkezel sajtószabadsággal, félhetsz.

– Lógjunk meg, haver.

Amikor vele töltöttem az időt, úgy éreztem magam, mintha egy vásárban lennék; szórakozás és tényleges dolgok megtanulása az élettel kapcsolatban. Mintha a „haver” szó többet takarna, mint amit a három az egyben kávé kínál.

Amikor kezdtem nagyon szoros kapcsolatban kerülni İrfannal, az igazgatóhelyettes felhívta anyámat, és azt mondta neki, hogy tartsa távol a gyermekét ettől a gyermeknek álcázott ördögtől. Engem pedig az irodájába hívatott, és felemelve a hangját, ugyanezt elmondta nekem is. Amikor hazamentem, anyám megismételte ugyanazokat a dolgokat, amelyeket az igazgatóhelyettes mondott.

– Miért csavarogsz gazemberekkel?

És valószínűleg ugyanezt hallanám apámtól este. A memorizált dolgok elfelejtése oktatási rendszerünk része volt. Már reggel elfelejtettem a korábban hallottakat, és megmutattam İrfannak, hogy nyitott vagyok az új ismeretekre.

Igaz, hogy İrfan sokat beszélt, de mondatai mindig titokzatosak voltak. Nem tudtam meg semmit a családjáról. Apja hivatása a helyzetnek megfelelően változott. Minden alkalommal elmondta apja új szakmáját az egyik új hosszú mondatával. Tudtam, hogy nem hazudott nekem. Még ha megtenné is, csak megajándékozna egy kis mulandó hazugsággal. Néha láttam a szemében, hogy nem akar a családjáról beszélni. Úgy nézett rám, mintha azt mondaná: „Haver, ne bolygassuk ezt a témát!” Ha a szeme nem lenne elég, a hallgatásával próbálná meg elmondani nekem. Bár nagyon rossz diák volt, szülei soha nem jöttek be az iskolába. A bennem lévő racionális kis ördögök azt mondták, kövessem őt, hogy megtudjam, hol lakik és kik a szülei, de a bennem lévő kis lelkiismeretes gyermek elhallgattatta ezeket a hangokat, ellenkezve és megkövezve az ördögöket. Van egy etikai határvonal, amikor azon tűnődünk, hogy vajon valaki ismeri-e úgy igazán, mint egy barátot, mint egy havert, és hogy illendő-e betörni az illető magánéletébe. Nem tudom és nem akarom tudni, hogy ki húzta ezeket a vonalakat, vagy mikor húzták őket.

Éppen ezért hívtam az „ellentmondások emberének”. Írt valamit egy jegyzetfüzetre hasonlító papírra, nagy kezeivel összehajtotta, és a belső zsebébe tette. Bár csodálkoztunk, tudtuk, mi történik, ha megpróbáljuk elolvasni, amit írt. Körülnézett, megpróbált összébbgörnyedni, és írni kezdett. Irodalomtanárunk megpróbálta kideríteni, hogy mit írt, de eredménytelenül. Mindannyian úgy gondoltuk, hogy nem volt semmilyen irodalmi mélység az írásában, de nagyon kíváncsiak voltunk.

Ha semmi baja nem lett volna, İrfan egy hónap múlva érettségizik, és befejezi az iskolát. A hamis májusi nap megpuhította téli arcunkat. A diákok az iskola udvarán voltak, amely olyan élénk és örömteli hely volt, mint a Fűszerbazár. Mosolyogtak a délutáni nap alatt. Ankara baljós fagyja, amelyet soha nem tudtál, mikor fog bekövetkezni, a naplementére várt, mint egy farkas, aki a zsákmányára várt, és megérezte, mi fog történni.

İrfan úgy focizott, mint a világ legrosszabb gólszerzője, és csalt a góloknál, megfenyegette a kapusokat és ha nem engedték a hálóba az által rúgott labdát, a vécében ellátta a bajukat.

İrfan megszerezte második gólját a lábak között rúgva a labdát. Az egész iskola a nevét skandálta: „İrfan! İrfan!

A középiskolás lányok kockás szoknyájukkal a falnál állva pletykáltak a meccs közben. Amikor egy másik környékről származó három nagydarab fiatal fiú odakiabált a lányoknak, İrfan kézbe vette a kérdést. Megfogta a labdát, anélkül, hogy megvárta volna a befejező sípszót, és elindult feléjük.

– Valami baj van?

Ezek a nagydarab fiatal fiúk nem tudtak válaszolni erre a váratlan kérdésre. Édes csend honolt az iskola udvarán. Ez a csend az eljövendő dolgok jele volt; mint a lincselés és az ökölharc. Az egész iskola İrfan segítségével mazsoretté tehette volna ezeket a fiúkat. Újra feltette ugyanazt a kérdést:

– Valami baj van?

Lassan ütni kezdte a legnagyobb arcát a labdával. A fiú sötét arca pirosra váltott.

– Nem fogom újra megkérdezni. Valami baj van?

A mi iskolánk fiai félhold alakban szűkítették a zsákmánytól való távolságukat. Vártuk İrfan jelzését. İrfannak nem kellett mondania semmit; homlokának majdnem felét borító vastag szemöldökének egy kis billenése parancsot adhatott nekünk.

İrfan ezúttal gyorsabban kezdte el ütni a fiú arcát a labdával. Nem volt nehéz megragadnia a labdát, amely elveszett a nagy kezeiben, és megmutatta nekünk, hogy évek óta labdával verte az embereket.

Az erőtlen, nagydarab fiú mély lélegzetet vett. Ez felkeltette İrfan figyelmét.

– Szeretnél erre válaszolni?

Nyilvánvaló volt, hogy İrfan nagyon sokat csinálta már ezt és tehetsége is volt hozzá. Időzítése és nyugalma Don Corleone karizmájához hasonlított. A leggyengébb egy lépést tett İrfan felé; a légzése helyreállt. Ugyanolyan csúnyának tűnt, mint az arca, és így szólt:

– Beszéljünk az iskolán kívül.

Köpködő szájával saját sírját jelölte ki. Közelebb kerültünk a zsákmány megosztásának izgalmához. İrfan a földre dobta a labdát, és odament a fiúhoz. Rángatózás nélkül nézett hegekkel teli piszkos arcára. A többiek lélegzetvisszafojtva figyeltek, és a tüdejükben felhalmozódó szénmonoxid szintje emelkedni kezdett. İrfan megmutatta az öklét, jelezve, hogy nem tesz fel több kérdést. Az iskola udvarán súlyos csend honolt, még a madarak is abbahagyták a csicsergést. A fagy a nap mögött figyelt minket. İrfan újabb lépést tett, és megmutatta éles öklét. A ronda húsos fiú, félelmében egy késsel megszúrta İrfant, amit mi nem is sejtettünk, majd elszaladt. A tömeg pánikszerűen szétszóródott, és a lányok sikolya miatt a többi fiú is elszaladt. İrfan a földön feküdt, hasát fogta. Amikor láttuk, hogy a vér kijön a hasából, az iskola udvara elnémult.

– Fogd be, fogd be, ne kiabáljatok közvetlenül a fülem mellett, … hé, te, fogd be!

Már mindenki hallgatott. A madarak elrepültek, a fagy elmenekült a nap árnyékából.

– Pofa be! Pofa be!

İrfan olyan hangosan kiabált, hogy a saját hangja jobban fájt neki, mint a sebe. Fájdalmas sikolyai hangot adtak csendünknek is. Nem is lélegeztünk, bőséges vérzése megállította a légzésünket.

– Pofa be! … te!

Az iskolaszék ezen esemény után sürgősen összeült és kizárta az iskolából. Nem volt elég a hasán lévő seb, még a tanulástól is megfosztották. Amint elengedték a kórházból, eljött az iskolába, és megesküdött az összes tanárra, az iskola vezetőjére és az igazgatóhelyettesre a nevüket kiabálva. Ekkor láttam utoljára.

Vannak helyek és idők, amelyek összekapcsolják az összes történetet egymással. Soha nem tudjuk, mikor lépünk be egy időalagútba.

Elhagyatott úton jártam Sileben. Behajtottam egy benzinkútra, amely ideiglenesen úgy nézett ki, hogy körülötte minden por és piszok. És 20 év után megláttam İrfant a pénztár mögött a benzinkútnál. Kopasz lett és elvesztette minden csillogását. Szemtől szembe kerültünk. A pupillák vörössége kezdett egyre nagyobb lenni. Felismert. Arra számítottam, hogy rámköszön. Nem tudom miért. Azt hittem, nem akar így találkozni velem. Miközben beírtam a hitelkártyám jelszavát, láttam, hogy rám néz, mintha egy perc múlva azt mondaná, hogy „haver”. Csúnya, nagy kezével visszaadta a hitelkártyámat. Beültem a kocsimba és elhajtottam. Soha többé nem térnék rá arra az útra vagy nem térnék be arra a benzinkútra.

Egyedül voltam a szégyennel, amelyet már elfelejtettem. Titokban olvastam azokat a jegyzeteket, amelyeket İrfan írt az iskola udvarán. Gombóc volt a torkomban emiatt a szégyen miatt, amelyet még magamnak sem ismertem be. Vezetés közben mormoltam a mondatait.

– İrfan Yilmaz vagyok. Árva vagyok, aki nem tudja, hol született. Nem ismerem a szülőhelyemet vagy a szüleimet. Az egyetlen dolog, amit tudok, az, hogy hol fogok meghalni; ismeretlen helyen, egyedül, mint İrfan.

İrfan a legőszintébb ember, akit életemben ismertem.

Forrás: Engin Akyürek Appreciation Group Facebook oldal angol szövege

Kafasına göre 24. szám: 2019. január-február