Amikor megkaptam a bizonyítványomat, 7 egyes volt benne. Soha nem találkoztam még az egyes szám csúfságával. Az egyes lapos, vékony szám volt, görbület nélkül. Amikor heten álltak ugyanazon a helyen, hirtelen eltűnt minden gyönyörűség, ami rájuk ült. Az első gyermek az, aki büszkévé teszi a családot, azonban az „egyeseim” nem teszik büszkévé az én családom.

Hakan várt rám az iskola udvarán. Bizonyítványa a nadrágja hátsó zsebében pihent. Vajon neki hány „egyese” lett? Kezemben volt a bizonyítványom, és azt kérdeztem:

– Milyen lett a bizonyítványod?

– Milyen lett a tiéd? – kérdezett vissza.

Összekuszálódott hajával és makacsságával mindig ezt csinálta. Azt hihetnénk, hogy két tudós, akik megkapták a „TÜBİTAK” díjat, tudományos munkájukról beszéltek.

– Hakan, mondd meg…

Azt akartam, hogy legyen egy olyan bizonyítványom, amelyben a 7 egyes, testvérként hoz össze bennünket… Nem az volt a szándékom, hogy a korom adta tekintély alapján erkölcsi felelősséget vállaljak. Értékes dolgokat kellett megosztanunk egymással …

Hakan elővette bizonyítványát, amelyet a hátsó zsebében tartott, előhúzta, mint egy fegyvert:

– Itt van, 5.

A mivel nekem több egyesem volt, azon voltam, hogy ezt nem árulom el neki. Most már nem is éreztem magam annyira lustának, mivel Hakan sem volt sokkal jobb nálam.

– Hé, neked hány lett?

Nem akartam Hakan kedvében járni.

– Nem számít, gyere.

– Mondd már, mennyi?

– Hét.

– Hét?

– Ember, ne légy szomorú, egyáltalán nem számít …

Hakan szeme csillogott, emberi öröm uralta egész testét. A legegyszerűbb módszert tapasztaltuk, hogy megpróbáljuk leküzdeni képtelenségünket és kudarcunkat mások felett.

Gyorsan elhagytuk az iskola udvarát. Nem akartunk a nyár pletykaanyaga lenni a csúf bizonyítványainkkal. Ahogy közeledtünk a házhoz, egyre inkább visszafogtuk lépteinket. Hakan öröme elszállt, és szembenézett az igazsággal. Öt „egyes” és egy utcai játék lehetősége között őrlődött. Hakan kezében tartotta a bizonyítványát, és fejét a vállamnak ütögette:

– Nem mehetünk így haza, testvér.

Én is fejbe ütöttem a bizonyítványommal:

– Mit fogunk csinálni, testvér?

– Nem mehetünk így haza, testvér, már így is vannak problémáim otthon, és így a terveink is kudarcot vallanak.

Igazat adtam neki. A tankönyvek és füzetek közé szorult testünk csak az ablakon keresztül láthatta volna, ahogy a többi gyerek az utcán labdázik.

– Rendben.

Ahogy a fejét ütöttem, hirtelen megvilágosodott … Megállt, rámnézett, vett egy mély lélegzetet és mintha évek óta várt volna erre a pillanatra, így szólt:

– Csinálunk belőlünk négyest!

– Ugyan már …

– Tessék, akkor te menj haza a 7 egyeseddel …

A bizonyítványok az 1990 -es évek számítógép nélküli oktatási rendszerének termékei voltak.

– Rendben, javítsuk ki a jegyeket a bizonyítványban, de a tizenöt nap szünet után vissza kell adnunk a bizonyítványt, hogy csináljuk?

– Fehérítővel.

– Fehérítővel?

Azt tudtuk, hogy a fehérítővel átitatott vatta eltüntet minden felesleget. Találtunk egy írószer boltot, ami még nyitva volt. Vettünk egy tollat, amely közel olyan színű volt, mint amilyen színnel a tanár beírta a jegyeket a bizonyítványba.

Szükségünk volt egy helyre, ahol senki sem volt jelen, és véghez tudjuk vinni tervünket. Sötétedett, a nap lemenőben volt. Megtaláltuk a megfelelő helyet, az iskola hátsó udvarát, mint a bűnügyi helyszínre visszatérő bérgyilkosok. Az iskolában élő macskák és kutyák figyeltek minket. Mielőtt elkezdenénk, próbáljuk ki úgy, hogy egy üres lapra írunk négyeseket. Az enyémek sikerültek jobban, Hakan négyesei gyenge kínai utánzatok voltak …

– Nos, testvér, csináld.

– Rendben.

– A saját bizonyítványoddal kezd!

Volt egy barátom, aki még ilyenkor is éber volt. Azt akarta, hogy remekmű legyen.

– Rendben van, jól van …

Megfogtam a táskámat, ünnepélyesen, visszatartott lélegzettel vettem ki belőle a bizonyítványom. Akik otthon voltak, nem fogadták volna el a hibát, remegett a kezem. Kutyák és macskák néztek rám, és megpróbálták kitalálni, mit akarok csinálni. Különösen a cirmos macska figyelt a fa mögül. Miközben négyest csináltam, a tűz, amely megrongált engem, és a félelem, amely megégette a fülemet, kezdte megadni magát Ankara hidegének. Izgatottan írtam a négyeseket, még a bizonyítványt kitöltő tanár ujjhegye által létrehozott görbéket is utánozni próbáltam.

A sötétség uralta az eget. Hazafelé a végső ellenőrzéseket végeztük az utcai lámpák alatt. A domb tetején útjaink elváltak, mindegyikünk a saját háza felé vette az irányt.

Amikor hazaértem, anyám a konyhában főzött. A bizonyítványomat a dohányzóasztal csipketerítőjének legszembetűnőbb helyére helyeztem el a nappaliban. Az egyik szememmel anyámat vizsgáltam, a másikkal a bizonyítványt a lámpa alatt, hogy lássam, nincs -e hiba. Anyám belépett, habos víz csöpögött a kezéről. Úgy éreztem, lebuktam … Ha megkérdezte volna, mit csináltam, biztos egyből elmondtam volna mindent.

– Megvan a bizonyítványom.

– Hmm …

Ez a „hmm” megmutatta, hogy nem várt tőlem sokat. Míg anyám kissé kinyújtotta a kezét, a szívem hevesebben vert, a gyomrom pedig gombócba ugrott. Anyám a bizonyítványt nézte a lámpa alatt, részletekbemenően:

– Jól sikerült … gyengébbre számítottam.

A hasamban játszadozó hangyák eltűntek. Amint anyám belépett a konyhába, felhívtam Hakant az otthoni telefonján. Egy kis szökevény megzavarta volna minden békémet. Hakan habozás nélkül felvette a telefont, tudta, hogy hívni fogom:

– Szia.

– Hogy ment?

– Tíz pont, öt csillag.

– Igen, az enyém is.

Azonnal letette a kagylót, nem akart magyarázkodni.

Tizenöt napig sok pénz volt a zsebünkben. Mozgalmas életet éltünk a mozitól a focipályáig és a biliárdasztalig.

A tizenöt napos vakáció olyan rövid volt, mint egy pillangó élete. A háztetőkön a hó elkezdett olvadni, megidézve a tavaszt, eláztatva a járdákat. Az iskola első napján vissza kellett vinnünk a bizonyítványainkat. Hakanra vártam az utca legsötétebb részén. Hakan megingott, és láttam a fehérítős üveg fedelét, ami a táskájában rejtőzött. Mi ez, figyelmetlenség vagy komolytalanság …

– Mit csinálsz? … Csukd be a táskád, kilátszik a fehérítő!

– Nem tudom becsukni! Láttál te valaha táskával iskolába menni engem?

Nem igazán láttam. Úgy nézett ki, mint egy diák, de két kézét zsebredugva sétált, és kabátja belső zsebét használta táskaként.

– Úgy tetted a fehérítőt a táskádba, hogy becipzáraztad volna azt?

– Ugyan már, ezt otthon találtam … Megvan a vatta?

– Megvan, megvan …

A kozmetikai vatta, amelyet elloptam a házból, várta, hogy szolgálatba lépjen. Az első óra után az osztályfőnök össze akarta szedni a bizonyítványokat, így iskola előtt el kellett végeznünk a a munkát. Ezt az iskola udvarán ezúttal nem tudtuk megtenni. Hakannal arról beszéltünk, hol tudjuk megcsinálni. Tizenöt napot töltöttünk kint, és mégsem tudtuk hol végezzük el a műveletet. Eljött az ideje iskolába menni …

A déli nap kezdte olvasztani a haldokló havat a háztetőkön. A városi csatornába ömlő vizes hó láthatóvá tette belső világunkat … Hakan belefáradt, hogy vigye a táskáját. A táska a fehérítővel olyan volt a hátán, mint a teve púpja. Nem kérdeztem rá, miért vette az öt literes kannát. Erre a kérdésre nem volt válasz.

Hakan átkozta a homlokán az izzadságot:

– Ezt a táskát most fogom kidobni….

– Gyere, testvér, csináljuk a parkban.

– Csináljuk.

Törvénytelen ügyletünket egy padon, nyilvános helyen akartuk végrehajtani.

Hakan a táskájából kivette a fehérítőt és a vattára öntötte:

– Ki csinálja?

Négyeseket csináltam az egyesekből, de nem akarok felelősséget vállalni azok eltüntetéséért.

– Én csináltam a négyeseket, ezt csináld te!

Hakan nem tudott mit kezdeni a kezében tartott vattával, nézte a lába közé fogott bizonyítványt. Megütöttem a kezét:

– Először tisztítsd meg a saját bizonyítványod, testvér …

A történelem megismételte önmagát …

– Akkor mindenki csinálja a sajátját.

– Rendben van.

Hakan gyengéden kezdte a négyeseket a vattával törölgetni. Sebészeti pontossággal közelítette meg a számokat. De mivel nem tudta irányítani a csuklóját, az összes számot törölte.

– Milyen ügyetlen vagy!

– Óriási.

Hakan egész bizonyítványa fehérítős lett. Rugdosott mindent és közben nevetett és sírt is egyszerre. Tépni kezdte a bizonyítványát. A park kutyái és macskái egyszerre kezdtek kórusban ugatni, nyávogni rajtunk.

Most mi lesz? A fehérítő és a vatta formula nem működött. Azonnal a táskámba tettem a bizonyítványomat, és elmentem a parkból. Hakan utánam nézett, a macskák és a kutyák folyamatosan ugattak.

Az éjszaka sötétjében lekapcsoltam a villanyt a szobámban, és bekapcsoltam egy zseblámpát, hogy rendbe szedjem a bizonyítványomat. Létrehoztam egy laboratóriumi környezetet a szobámban. Hakan túl sok fehérítőt öntött a vattára. És egyébként is nagyon nehéz volt dolgozni a vattával. Az én tűhegyes akvarell ecsetem, amit rajzórán használtam, pontosan erre a feladatra készült. Függetlenül attól, hogy milyen célt szolgál, nagyon értékes volt számomra. Elkezdtem eltüntetni az apró részleteket az ecsettel. A négyesek visszatértek eredeti állapotukba, és megjelentek a törékeny egyesek. A folyamat sikeresen befejeződött.

Másnap büszkén hagytam a bizonyítványomat hét egyessel az igazgatóhelyettes irodájában. Abban a pillanatban, hogy leadtam, Hakant láttam magam előtt.

– Elárultál, testvér …

Hakan minden nap hazudott az igazgatóhelyettesnek – otthon felejtettem, nem tudtam rávenni anyámat, hogy írja alá – a hazugságok már nem működtek. Az út végéhez ért.

– Az igazgatóhelyettesnek van egy pót bizonyítványa az irodájában. El tudom lopni …

Tudtam, hogy meg fogja tenni, amit a fejébe vett, ezért nem kommentáltam, nehogy belekeveredjem.

– Te is segítesz nekem, testvér …

– Micsoda?

Ebédkor az igazgatóhelyettes irodájába mentünk. Fel kellett vennünk a bizonyítványokat, amelyekről feltételeztük, hogy a fiókokban vannak, megütjük az asztalon lévő bélyegzővel, és el kell távolodnunk a bűncselekmény helyszínétől, amilyen gyorsan csak lehet. Bementem a szobába, hogy megkeressem a bizonyítványt. Hakan őrködött.

– Az feltűnő lenne, ha én mennék be az irodába, mivel én még nem adtam le a bizonyítványomat – mondta Hakan.

Nem tudtam megszabadulni mardosó lelkiismeretemtől. Az igazgatóhelyettes ebédidőben elhagyta az irodáját. Hakan a folyosó elején volt, ahonnan az ablakon keresztül jól látta, ha az igazgatóhelyettes visszatért. Így gyorsan beléptem az igazgatóhelyettes irodájába. Elkezdtem egyenként kinyitni az összes fiókot. Szidtam Hakant rendesen. Ha ezzel végeztem, tiszta életet élek; bűnözés, hazugság, rablás, mindent magam mögött akartam hagyni. Az asztalfiókokban nem voltak bizonyítványok. Próbáltam kinyitni az üvegszekrényt, de az zárva volt. Újra megnéztem a fiókokat, a kulcsot kerestem. Nagyon gyorsan telt az idő … Láttam az igazgatóhelyettest fogpiszkálóval a szájában, amikor visszatért az ebédből.

A kulcsok az utolsó fiókban voltak. Az első kulcsot, amely az ujjaimat érte, az üvegszekrény zárjába tettem. A szekrény kinyílt elsőre. Ezúttal a szerencse mellettünk állt … Egy barna dobozban az üres bizonyítványok, mintha most kerültek volna ki a nyomdából. Gyorsan kivettem egyet, becsuktam az üvegszekrényt, és a kulcsokat a fiókba tettem. Nem tudtam, milyen bélyegzőt kell nyomni rá, ezért kipróbáltam a bélyegzőket a tenyeremen. Amikor megtaláltam a megfelelő pecsétet, leültem az igazgatóhelyettesi székbe, és lepecsételtem a bizonyítványt. Amikor éppen el akartam hagyni a szobát azzal a bizonyítvánnyal, amelyet a kabátom zsebébe tettem, egy hang ütötte meg a fülemet.

– Fiam, mit csinálsz?

Anyám görnyedten ült az ajtó melletti széken. A kabátom zsebében lévő bizonyítvány a szívemhez szorult. Sem egy mondat, sem egy szó nem jött ki a számon, minden betű kérdőjel lett. A szám kinyílt, mint egy kérdőjel. Hakan gyorsan belépett, és azt mondta:

– Anyám már az iskolában van, mindjárt ideér.

Ekkor meglátta anyámat, majd az ajtó ismét kinyílt és az igazgatóhelyettes is megérkezett:

– Együtt a család?

Bajusza alatti mosolya azt mutatta, hogy tisztában van mindennel.

– Üljenek le.

Anyáink az asztal melletti székekre ültek. Nem szóltunk semmit.

– Tessék, uraim, menjetek az asztalhoz.

Az igazgatóhelyettes két vadiúj bizonyítványt vett elő az üvegszekrényből, és letette az asztalra. Úgy álltam, hogy a bizonyítvány ne látszódjon a belső zsebemben.

– Töltsétek ki a bizonyítványokat.

Fogtuk a ceruzát, és lehajtott fejjel álltunk az asztalnál.

– Matematika. Írjátok …

Nem is akartam látni Hakant. Ujjaim, amelyeknek nem volt ismeretlen a bizonyítvány, hitelesen írták le az egyest, úgy, ahogy eredetileg is írva volt.

Fordította: Kollár Kata

Kafasına göre magazin 29. szám: 2019. november-december