Egy naptól elzárt lakást építettek és odaköltöztem. A legalsó szintet, amelyet egykor “földszintnek” hívtak, akkoriban szénraktározásra használták. Azután, amikor elterjedt a földgáz használata, szerény, alacsony díjas lakásként funkcionált. Hála Istennek, sikerült tőle megszabadulnom. Ugyan 1+1 szobás lakásnak hívták, de a két szoba mérete még egy szobáét sem tette ki. Ezen kívül mindenhol nedves volt és dohos szagot árasztott.  Ezt a lakást épp ezek miatt nem nevezhettem otthonomnak, mindig vendégnek tartottam benne magma. Tele volt bontatlan dobozokkal és bőröndökkel, mert titkon azt reméltem, hogy elköltözhettem egy megfelelő lakásba. A remény miatt, hogy egyszer elköltözhetek innen és a vendégszabály miatt, az egyik szobában voltak a bontatlan dobozok, a másikban aludtam. Amikor felébredtem bent maradtam, de csak addig, amíg már nem tudtam elviselni, ilyenkor kimentem az utcára. Például nem volt soha olyan pillanatom, hogy feltettem a lában, sóhajtottam egyet és tévét néztem. Volt egy tv-m, de az alagsorban nagyon nehéz volt beállítani úgy az antennát, hogy kép is megjelenjen a képernyőn. Hála Istennek, végül sikerült új lakóhelyet találnom. Két háztömbnyire, a második emeleten, 2+1 szoba, nappalival és falakkal elválasztva. És ami a legfontosabb, itt is ugyanazt a bérleti díjat fizetem. Minden dobozt és bőröndöt, az anyám által készített táskákkal együtt két utcával arrébb fogok szállítani. Barátaim segítenek majd, akiket eddig nem tudtam hova meghívni, így pénzt tudok megtakarítani a költöztetés költségein.

Nem volt szükség a lakás takarítására. Felmosóval felmostam a padlót, és nemcsak a parketta csillogott, hanem a szemem is. Nem volt nedvesség és penészszag az új otthonban, nem voltak szomorú, dühös falak, amelyek nem látták a napot. Az ajtóban melegség fogadott, ami mosolyra húzta az ablakok arcát. Nem is beszélve a fürdőszobáról és a WC -ről – tiszta és szerény, és emberi. Óvatosan kicsomagoltam a dobozokat, amelyeket régóta nem nyitottak ki, és mindent a helyére tettem. Egy ember boldog fáradtságával, aki rendbe tette az életét, egy párnával és egy takaróval felszerelt ágyon aludtam.

A legszárazabb és legszagtalanabb helyen a fülem egy hangot érzékelt, ami belém hatolt. Először fülelni kezdtem, majd kinyitottam a szemem. Kutya ugatás volt. Még egy kutyaugatás is, hogy tudott visszhangzani a szobákban, és az alvó embert arra kéztette, hogy ébredjen fel és emlékeztette őt problémáira.

A szomszédaim egyáltalán nem ismertem, így fogalmam sem volt, mit tegyek. Kinyitottam a bejárati ajtót, kinyújtottam a fejem az üres lépcsőházba, és figyeltem, vannak-e még mások is, akik így tesznek. Az egész épület aludt és horkolt. Minden emeleten két lakás volt, és elég világos volt, hogy a hang az enyémmel szemben lévő lakásból származik. Nem kérdeztem, miért ilyen alacsony a lakás bérleti díja, mert túl boldog voltam, hogy megszabadulhatok az alagsori lakásomtól, és nem hagytam, hogy a fejem tele legyen kérdésekkel. Valójában már éjfél volt. Kutyaugatás kíséretében ritmikusan csengettem a lakás ajtaján. Amikor becsengettem, az ugatás abbamaradt, és az épület hirtelen kissé elhagyatottnak hatott.

Kutya mancsok hangja közeledett a fapadlón. Haboztam, hogy újra megnyomjam -e a csengőt, és megpróbáltam bekukucskálni a kémlelőlyukon keresztül. A miniatűr homályos térben egy kutya pofája jelent meg. Az agyam elszállt, elakadt a lélegzetem. Hüvelykujjamat a szájpad és a fog közé téve azt az ostoba pöccintő mozdulatot tettem, amit az emberek akkor csinálnak, amikor nagyon félnek, bár sosem szerettem. A kutya a mancsát az ajtóra tette, és a résen keresztül rám nézett. Amikor ismét megpróbáltam egyik szememmel a lyukon keresztül benézni, az ajtó csendesen kinyílt. Azonnal két lépést hátráltam. Amíg az ajtó kinyílt, a folyosó mozgásérzékelős lámpája kialudt. Elkezdtem integetni az érzékelő előtt, de abban a pillanatban rájöttem, hogy az ajtó teljesen nyitva van. Elég világos volt, és én elég nevetségesen néztem ki, ahogy egy nyitott ajtó előtt hadonásztam. Az érzékelő elé ugrottam és megráztam a fejem úgy, hogy kócos hajam felkapcsolta a villanyt.

Előttem nem egy hatalmas kutya volt, hanem csak egy golden retriever. A nyelve úgy lógott ki a szájából, mintha köszönne. Egyedül nyitotta ki az ajtót? Egy öregasszony kis léptekkel érkezett, és kinyújtotta a nyakát:

– Szervusz, fiam!

Olyan emberek udvarias hangján beszélt, akik láttak jópár szép napot. Azok az emberek, akik ilyen hangon beszéltek, nagyon könnyen könnyeket csaltak a velük szemben álló szeméből.

– Bocsánat, hogy zavarom, a szomszédja vagyok a szemközti lakásból, ma költöztem be. Uh …

A nő ragyogó arca, a kutya barátságos tekintete… habozás fogott el, hogy egyáltalán folytatnom kellene-e. Dühös lettem magamra – most költöztem ebbe a házba, és azonnal, az első napon összetűzésbe keveredek valakivel. Nézd csak, kit zavartam, milyen embert sodortam bajba. Nos, a kutya ugatni fog, de végül megnyugszik.

A csendet megtörte a nő udvarias hangja:

– Hallgatlak, gyermekem …

– Néném, a kutyája nagyon hangosan ugat, nem tudtam aludni …

– Megértelek, gyermekem …

Ó, hála Istennek! Nagyon értékes dolog, ha ilyen helyzetben, a szomszéd megért téged. Ha találsz valakit, aki megért téged, akkor a második mondat, amelyet megalkotnál, létfontosságú lenne:

– Néném, a kutyája mindig így ugat éjszaka?

– Először is üdvözöllek a házunkban, fiam. A nevem Semra, és ő Nezaket (kedves) asszony. És amikor azt mondta, Nezaket asszony, a kutyára mutatott.

Hogyan nevezheti valaki a kutyáját „kedvesnek”? Főleg azután, hogy ilyen kedvesen felébresztett. Nezaket asszony a szemembe nézett, és mintha azt mondta volna nekem, hogy nagyon örül a találkozásnak.

– Néném, a kutyája … Nezaket asszony, mindig így ugat?

– tettem fel a kérdést, de nagyon féltem hallani a választ.

– Ilyenkor mindig beszélgetünk…

– Nem értettem … beszélgetnek?

– Ő elmondja, mit látott a nap folyamán, én pedig elmondom, mi történt velem …

Persze mást nem is lehetett várni egy olyan embertől, aki Nezaket asszonynak nevezi a kutyáját. Nem tudtam, mit mondjak. Látszólag megzavartam őt; csak némán megráztam a fejem.

– Elnézést, hogy zavartam, néném. Jó éjszakát…

Úgy mentem haza, hogy nem kaptam választ a kérdésemre. Próbáltam felgyújtani a bennem halványuló álmot, de a fejemben a fáradtsággal kombinált kérdőjelek ellopták. Másnap elmentem az ingatlanügynökhöz megbeszélni a bérleti díjat. Alig vártam, hogy választ kapjak zavaros kérdéseimre.

– Á, ez a nő őrült, a kutyájával beszél. De ahogy öregszel, nincs mit tenned …

– De amikor felajánlotta nekem a lakást, nem említett semmit erről …

– Nem, nem tettem.

– Nem tette.

– Ha megemlítettem volna, nem vette volna ki a lakást.

A férfinak igaza volt, bár örültem volna, ha őszinte, amikor felajánlja a lakást. Még ha alig vártam, hogy megszabaduljak az alagsortól, valószínűleg nem fogadtam volna el ezt a lakást, és most nem lennék kénytelen feszültségben és bizonytalanságban élni.

A nap leszállt, az eget sötétség borította. A vacsora előkészítése, mosás, még egy-két dolog, és éjfél közeledett. Álmos szemeim csukódni kezdtek. Nezaket asszonytól egyetlen hang sem hallatszott; az épület, akárcsak tegnap este, békésen horkolt.

Nem feküdtem le az ágyban; a kanapé szélére húzódtam, és álomba merültem. Tudod, milyen egy fáradt ember alvása – nem keres takarót vagy matracot, csak besurran valami helyre, és belemerül az álomba.

Az alvás teljesen a szemhéjamra telepedett, amikor Nezaket asszony, akárcsak tegnap, ugatni kezdett; a víz elvonult lelkemtől, száraz és terméketlen lett. Ez talán minden este megtörténik. Ha most kopognék az ajtón, mit mondanék?

Nezaket asszony kinyitná nekem, Semra néni azt mondaná: „Beszélgetünk, gyermekem”, és visszajönnék. Próbáltam nyugodt maradni aznap este, felvettem a fejhallgatót, és bekapcsoltam a zenét. Zenei utazásom a klasszikus zenével kezdődött, és a heavy metállal zárult. Nezaket asszony ugatása karcolásokat hagyott Bach és Vivaldi összes dallamában, amelyek célja az elalvási folyamat fokozása lett volna. Reggel, amikor felébredtem, elektromos gitár gyökerezett a lelkemben. Összeomlottan és összetörtem, elmentem dolgozni.

Rájöttem, hogy más utat kell keresnem.

Igyekeztem bizonyos eredményeket elérni az épület tulajdonosával folytatott hosszú, teljesen haszontalan beszélgetésekkel, a jogi részletek megbeszélésével a bérbeadóval, valamint a szomszédok minden ötletével és panaszával. Feljelentést tettem az önkormányzatnál és a rendőrségen, de ez nem segített. Nezaket asszony érzékelte, hogy jön valaki az önkormányzattól vagy a rendőrségtől, egyedül kinyitotta az ajtót, és elszaladt. Nem láttam a saját szememmel, de biztos vagyok benne, hogy a sarkon várt a rendőrökre, és ahogy elmentek, szakmai szokással állt a bejárati ajtó előtt, mancsával megnyomta a csengőt, és társa, Semra asszony segítségével kinyitotta az ajtót. Harcom, hogy Nezaket asszonyt kiűzzem a házból, hat hónapig tartott. Ez meglepte a tulajdonost – azt hitte, két hónap múlva felmondok, mert szerinte egyetlen bérlő sem maradt három hónapnál tovább.

De nem akartam visszamenni abba a pincébe, amely bűzlött.

Úgy tűnik, a ház lakói megadás útján találták meg a módját, hogy megbirkózzanak ezzel a helyzettel. Ha az álmom nem lenne olyan törékeny, talán én is alkalmazkodtam volna ehhez a helyzethez; Nezaket asszony ugatásával díszítettem volna álmaimat.

Az első év végéhez közeledve visszaváltottam a heavy metalról a klasszikus zenére. Gyakorlatilag semmi sem változott. Nezaket asszony ugatása folytatódott, de nem éreztem magam kényelmetlenül. Valahányszor vásárolni mentem, becsöngettem Semra nénihez, hátha szüksége van valamire; később már Nezaket asszony diétás ételét is én vettem. Az ember mindenhez hozzászokik.

Feltettem a fejhallgatót és elaludtam. Észrevettem, hogy az álmom és a horkolásom nincs összhangban a klasszikus zenével. Kinyitottam a szemem, leállítottam a zenét, és próbáltam meghallani Nezaket asszony hangját. Ez a szokás olyan volt számomra, mint egy pszichológiai reakció, hasonló Pavlov kutyájának reflexéhez. Két év telt el azóta, hogy ebben az épületben laktam, és először aludtam el, anélkül, hogy meghallottam volna Nezaket asszony hangját. Megértettem, hogy az egész épület miért alszik és horkol évek óta – mint mindenki más, én is megszoktam Nezaket asszony ugatását. Elnyomott az álom …

Szokatlan hangok töltötték be az épületet. Kinyitottam a bejárati ajtót, és kinyújtottam a fejem. Az egész ház talpon volt, a lépcsőház és az ajtók tele voltak szomszédokkal. Miközben próbáltam rájönni, hogy mi történik, Semra néni lakásának ajtaja csendesen kinyílt. Két férfi óvatosan megpróbált kihúzni egy hordágyat az ajtón. Egyenruhájukon a „sürgősségi ellátás” felirat volt látható. Semra néni arcát fehér lepedő fedte.

Ősz haja a hordágyon lógott, némán búcsúzott a háztól, amelyben éveket töltött, és a szomszédoktól. Amíg a lépcsőn levitték, Nezaket asszony kiugrott az ajtón, és utoljára ugatott régi barátja, Semra néni tiszteletére.

Az épület megint aludt és horkolt, amikor az ajtómon dörömböltek. Valaki megszakítás nélkül nyomta a csengőt. Ahogy az ajtóhoz léptem, morgó hang tisztább lett.

– Mi folyik itt, öcsém? Nem tudunk aludni ettől a kutyaugatástól.

Az öröklési papírok elintézése után Semra néni unokaöccsei azonnal eladták a lakást. Előttem pedig homlokát ráncolva állt az új szomszéd.

– Nos, öcsém? Ez a kutya minden este így fog ugatni?

Nezaket asszony kijött a nappaliból, a nyelve kilógott a szájából, mintha köszönne az új szomszédnak. Udvariasan azt feleltem:

– Ebben az órában mi mindig beszélünk…

Fordította : Kollár Kata

Kafasına göre magazin 34. szám: 2020. szeptember-október