Engin Akyürek novellái magyarul

A fejemben folyamatosan kérdőjel bukkan fel, olyan kifejezések kavarognak, amelyek nem ismerik fel a pukkanásokat, majd kiszállnak a szívemből, és elérik a nyelvemet. Csöndben maradok, füleim megpróbálják elérni a suttogásukat, és azonnal rohanok kifelé, hogy megpróbáljam megtalálni a választ erre a kérdőjelre a tömegben. Emberi hangok árasztják el az utcákat, barátságos beszélgetések zajlanak az asztalok körül, idegenek zöld lámpánál próbálnak átmenni az utcán – mindezek mindig jó érzéssel töltenek el. Minden alkalommal, amikor ilyen szándékkal megyek ki, találkozom egy férfival, akit nem ismerek, és ezt jelnek érzem. Fokozatosan kételyek merülnek fel, megválaszolatlan kérdések is.

A férfi, akivel találkozom, ötvenes éveiben jár, közepes magasságú, vastagkeretes szemüveggel, ősz haja sejtet a koráról. Három éve látom őt különböző utcákban és helyeken, különböző időközönként. Tekintete különleges, mintha egy üveg vízen haladna át, és ez enyhén görnyedt testével együtt emlékezetes képet alkot, felismerni őt, bárhol is találkozunk vele. Ha fizikailag hasonlóak lennénk, arra a metafizikai következtetésre jutnék, hogy ő valamiféle jövőbeli vetületem.

Az első év után csak tudomásul veszem a helyzetet, a második évben elkezdem számolni a véletleneket, és a harmadik év elején már aggódom ennek jelentősége miatt. Ha az én koromban lenne, elkapnám, és a lehető legkedvesebb módon feltenném neki a kérdéseimet. Vajon ő is így érez, ugyanazon a folyamaton megy keresztül, és keresi a megoldást ugyanarra a kérdésre? Ennek a személynek a jelenléte olyan jel, amelyet nem tudok értelmezni, és ezért nem értem pontosan, amit látok?

Nem hiszem, hogy észrevesz engem. Játszok valakivel, akit nem is ismerek … Ha beülnék egy kávézó legforgalmasabb részébe, ő is odajönne, újságot olvasna, vagy írna egy kis füzetbe, amit a táskájából venne elő, és bár sokszor találkozunk egymással, egyszer sem nézne rám. Nem emelné fel a fejét az asztaltól vagy az újságból, amit olvas, vagy a jegyzeteiből, így nem tudnánk szemkontaktust teremteni, nem köszönhetnék neki, és megvilágíthatnám a véletlen méretét.

Függetlenül attól, hogy kik vagyunk és honnan jövünk, mindegyikünknek van története. Ez a történet pedig tartalommal tölti meg „énünket”, kitölti utunkat, megjelenésünket és legfőképpen belső mélységünket, amelyet csak a magunkénak tekintünk, de nem ismerjük, bár úgy határoz meg minket, ahogy vagyunk. Vajon mi ennek az embernek a története, akinek a nevét sem tudom …

Várok a piros lámpánál, és szemmel követem, mikor fog zöldre váltani. Olyan állapotban vagyok, ami miatt kedvem lenne rázúdítani ingerültségemet a tömegre. Tudod, hogy néha minden halmozódik egymás fölött, hogy ismeretlen problémák támadnak, ragaszkodnak hozzád, és fájdalmat érzel a lelkedben, mintha elevenen tépnének. Két hónapja nem találkoztunk, hol van ez az ember? Nekem elég csak emlékezni magamra. A lámpa zöldre vált, és itt jön velem szembe, mintha valaki most tette volna oda, és lassan sétál, nem úgy mint a tömeg. Úgy megy el mellettem, hogy észre sem vesz, mint mindig. Nekem úgy tűnik, hogy állandóan ugyanazokat a ruhákat viseli, és komolyság borítja arcát, mint egy maszk. A szürke árnyalatai valójában az arca, nem az ingének színei … Miért nem bukkan fel előttem, amikor boldog vagyok, amikor mindenen nevetek? Mintha bennem lenne egy gomb, ami őt hívja, és vészhelyzetben észrevétlenül megnyomom.

Átmegyek az úton. Nála van a bőrtáskája, amely végtagként himbálózik a teste mellett, és bizonytalanul távolodik tőlem. Hirtelen átmegyek az úton, és követni kezdem. Már az elején meg akartam csinálni, de hiányzott hozzá a bátorságom. Tehát követem őt, talán azért, hogy észre vegyen engem, és elmeséljem neki a véletlenek történetét, és véget vessek azoknak a játékoknak, amelyeket magammal játszok. Bármi is volt idáig a szándékom, most mindent hátrahagyok, és üldözöm, távolról figyelem, ahogy belép az otthonába. Házas férfi, kétgyermekes apa, szerény élet. Nem találok olyan részleteket, amelyeknek bármi köze lenne az életemhez, vagy az engem megrázó érzelmekhez. Csak egy triviális dolgot látok: van egy tizenöt éves lánya és egy huszonéves fia. Velük tölti vasárnapjait, komoly arckifejezését a család előtt is megőrzi. Úgy tűnik, boldog a feleségével – amikor látom őket péntek este kint vacsorázni, általában beszélgetnek. Ebbe az emberbe gyűlnek össze azok a jellemvonások, amelyek azokra az emberekre jellemzőek, akik nem szeretnek beszélni, nem vesztegetik el könnyen mondataikat, és minden érzését a szívükben tárolnak. Élete szigorúan be van ütemezve, pénteken vacsorázik a feleségével, vasárnap kimegy a gyermekeivel, szombaton pedig kávézik otthon.

Nem tudom megérteni, mit csinál, mi a hivatása, a problémái, mert egész nap az utcán jár. Büszke apa, akit kirúgtak, de nem tudja elmondani a családjának; vagy hétköznapi nyugdíjas, aki szeret sétálni? Fokozatosan kezdek következtetéseket levonni erről az életről, amit távolról figyelek, és a fejembe írom unalmas szürke történetét.

***

Korán kelek, és sietek, hogy ne ragadjak be a nagy forgalomban. Szeretem ezt. Szellemekkel tölt el. Több millió buborékkal tölt el. Barangolok az utcákon, mintha léggömbben repülnék, és úszom a buszmegállóig. Nem tudom, miért vagyok ilyen boldog, a bennem lévő buborékok felemelik lelkemet és testemet a felhőkben. Várok a buszmegállóban, de egyik felem a felhőkben van, a másik felem pedig a holdon halványodik nappal. Egy kéz megérinti a vállamat, mintha a nap lenyúlt volna a felhők között. Lassan megfordulok, és rám néz az a férfi, akit hónapok óta követek, akinek a nevét nem tudom. Arca komor komolysága eltűnt, és napfénytől elmosódott mosoly jelent meg rajta. Meglepődtem, egyszerre tapasztalom az egymásba fonódó érzelmeket, és kíváncsi vagyok, melyiket támogassam, ezért mérsékelten mosolygok, anélkül, hogy megmutatnám a fogaimat. Azért jön, mert észrevette, hogy követem … Még egy lépést tesz, és a bőrzacskót a vállára húzza:

– Helló.

Meleg férfihangja olyan színes, mint a szivárvány. Nem néz rám vádlóan. Szóval én is kicsit szélesebben mosolygok:

– Helló, mondom.

Akkor jelenik meg előttem, amikor először érzem magam boldognak, sőt köszön is nekem.

– Sajnálom, hogy zavarlak, de már régóta tétovázom, hogy beszéljek-e veled.

– Nem értem.

– Történeteket írok és elküldöm egy magazinnak. Néha ráveszem a feleségemet és a barátaimat, hogy olvassák el.

– Oh …

– Írtam egyet, és szeretném, ha elolvasná.

Fénymásolt lapokat vesz elő a bőrtáskájából, és felém nyújtja. Nem tudom megkérdezni, miért …

Nem megyek dolgozni, leülök az első szabad padra, és olvasni kezdek.

TALÁLKOZÁSOK

MINDEN ALKALOMMAL, AMIKOR BOLDOGNAK ÉRZEM MAGAM, KIMEGYEK, ÉS LASSAN SÉTÁLOK AZ UTCÁN, AMÍG A LÁBAM MEG NEM ADJA MAGÁT. MÁR HÁROM ÉVE TALÁLKOZOM EGY FIATALEMBERREL A KEDVENC UTCÁIMON. NEM HISZEM, HOGY ÉSZREVESZ ENGEM; NEM IS NÉZ RÁM. OLYAN KORBAN VAGYOK, AMIKOR BOLDOGNAK ÉRZEM MAGAM, ÉS ÚJBÓL FELFEDEZEM AZ ÉLETET. MINTHA ENNEK A FIATALEMBERNEK A TEKINTETE MONDANA VALAMIT. HÁROM ÉV TALÁLKOZÁS UTÁN KEZDEK ÉRTELMET LÁTNI BENNÜK.

LÁTOM, AMINT A PIROS LÁMPÁNÁL VÁRAKOZIK A SZEMKÖZTI JÁRDÁN, ÉS EBBEN A PILLANATBAN ÚGY DÖNTÖK, HOGY KÖVETEM ŐT …

Fordította: Kollár Kata

Kafasına göre magazin 35. szám: 2020. november-december




One Comment to 'Kafasına göre novella – Találkozások'

Leave A Comment