Azon a napon, amikor megtanult írni és olvasni, Mehmet Nuri úgy érezte, hogy írói pályafutása elkezdődött. Mindenesetre nem volt túl beszédes gyerek. A mondatok nehezen értek el hangszálaihoz, de hamar megtanulta, hogy a tollat ​​tartó kéz ujjai közé rakja őket. Ha a szemébe nézel, miközben mondasz neki valamit, akkor a lelkét átviszi a hallottakba, és nem veszi fel a tekintetét a padlóról, elvörösödik. Miután a szégyenérzet belépett az emberbe, egész gyermekkorát égő arccal tölthette.

Azon a napon, amikor fogta a tollat ​​és megtanult írni, egy teljesen új univerzumot fedezett fel. Egy teljesen új világ, ahová korábban senki nem lépett, ahol csak ő járhatott, és csak ő szabhatta meg határait. És valószínűleg ebben a világban, amelyet ő fedezett fel, az ikertestvére élt. Ez a testvér pedig mondatokat küldött neki az újonnan felfedezett univerzumból. Elkezdett leírni minden pillanatot, amit megfigyelt, minden pillanatot, aminek tanúja volt. De leírva a valóságot átalakította, a fejéből született valósággá változtatta. Más szóval, a történet az ő univerzumában zajló eseményeket követte.

Egyszer a török ​​nyelvtanár arra kért mindenkit, hogy írja le részletesen az óra utolsó piknikjét. Este Mehmet Nuri leült, hogy elvégezze a feladatot, de nem járt sikerrel. Amióta az eszét tudta, írt valamit, de most először valaki más is el fogja olvasni, amit ír, és még az osztály is hallani fogja.

Az általa felfedezett univerzum néma maradt, és az ikertestvér nem adott hangot. Mehmetnek azt mondták, hogy ragaszkodjon az igazsághoz, és mondja el, amit látott. Mehmet Nuri számára a „valóság” nevű dolog íztelen volt, mint a fűszerek nélküli étel, nem volt vonzó. Megdermedt, a füzetében egyetlen mondatot sem írt. A szeme kezdett elnehezülni. Abban a pillanatban, amikor a párnára hajtotta a fejét, üzenetet kapott ikertestvérétől az újonnan felfedezett univerzumból. És néhány perc múlva kitöltötte a hófehér oldalt, amelyet órákon át bámult. A valóságot olyan piknikké változtatta, amelyre csak ő ment el.

Elkezdte tisztán és hangosan felolvasni az osztálynak szóló esszéjét. Annyira magabiztos volt, hogy magabiztossága még lángoló arcát is lehűtötte. Eltévedt az erdőben egy barátjával, akivel valójában nem is találkozott a pikniken. Megteremtette elveszett barátját a saját univerzumában, olyan esőt csinált, ami nem esett a pikniken, írt két barátról, akik nem szerették egymást, mégis barátságot kötöttek egy barlangban, ahol az eső elől bujkáltak. Történetének utolsó mondata a következő volt: „Nem volt elég idő és hely ahhoz, hogy megértsük egymást.” Amikor befejezte az olvasást, az osztály elhallgatott. Mindenki megpróbálta megérteni az imént hallottakat, és követte a tanár szemét, hogy érzékelje reakcióját. A csendet a tanár törte meg:

 „Mi ez, fiam? Mit mondtam neked, hogy mit írj, és mit írtál te?”

Hirtelen az egész osztály elengedte a kuncogást, amely az eddigi csendben rejtőzött. Mindenki ugrált a nevetéstől, a padokba verte a fejét, löködte egymást. Mehmet lángoló arca megint lámpásként világított. Sokat gondolkodott azon, hogy mit írjon, milyen mértékben írja le a valóságot, és hol kezdje el bemutatni saját valóságát. Valami írnok volt az író, aki csak feljegyzi a látott és hallott eseményeket…

Mehmet Nuri felnőtt, nagy ember lett, elvégezte a középiskolát és az egyetemet, de nem hagyta abba az írást. Ahol meglátott egy darab fehér papírt, megpróbált írni valamit, miközben egyedül volt. Régebben irodalmi folyóiratokba küldte, amit írt, házról ajtóra járt, mappával a kezében, kiadókat látogatott. Minden tőle telhetőt megtett, hogy az emberek elolvassák, amit írt, de nem ért el semmit. Rosszak voltak az írásai, vagy valami más kellett a sikerhez – nem tudta …

Az élet nem úgy alakult, ahogy szerette volna, és álmai nem tudták megmagyarázni a dolgok alakulását. Néhány ember számára ez a boldogtalanság definíciója. Elvesztette örömét, elfojtotta nevetését, és már nem érezte, hogy ég az arca. Megnősült, házassága nem volt boldog, fia és lánya született. Mivel gondjai voltak az írással, nem tudott megfelelő munkát végezni. Hála Istennek, a felesége bankban dolgozott, és pénzt hozott haza. Tudta, hogy nem tartozik ebbe a világba, sőt. Álmai világában nem voltak problémák, ott minden a maga útját követte; a probléma az úgynevezett „valóság” volt-ízléstelen és könyörtelen. Több mint húsz évet töltött azzal, hogy könyvtárral járkált, mappával a kezében. Regényt írt és saját pénzéből publikálta, de csak felesége, barátai és rokonai vették meg. Igen, látta, hogy minden baja az írásból származik, de a szeme nem látott mást, a keze pedig nem tett mást. Ezek nem az én szavaim, Mehmet Nuri ragaszkodott hozzájuk.

Elfáradt, ráncok jelentek meg az arcán, a szeme elmosódott, a mosoly eltűnt az arcáról… És ami a legrosszabb – elvesztette ikertestvérét az újonnan felfedezett világból. A testvér sokáig nem adott hangot; nem küldött semmilyen üzenetet. Amikor Mehmet írt, az iker felemelte a hangját, képeket küldött neki, de nem most; elment. Mehmet Nuri sokáig gondolkodott – miért vesztette el újonnan felfedezett világát, vagy elvették tőle? Órákig ült a hófehér lap előtt, tollal a kezében, és nem tudott egy szót sem írni. Bezárkózott egy szobába, ahová ajtónyitás nélkül senki nem mehetett be, mert egyedül akart lenni.

Mehmet Nuri a negyvenes évei közepéhez közeledett. Citromot árult a piacon, és a megszerzett kuruşokat hazavitte. Arca savanyúbb volt, mint az eladott citromoké. Az arcán lévő ráncok leírták, hogy mikor nevetett utoljára. Egyszer meglátta középiskolás osztálytársát, Selimet a piacon. Mintha Selim most vette volna le az iskolai egyenruháját és kiment a piacra. Mehmet meg akarta mondani neki, hogy egyáltalán nem változott, sikítani akart utána, de nem tudta. Hangszálai összezsugorodtak, és megakadályozták ebben.

A piacról visszafelé menet Mehmet Nuri Selimre gondolt, a gimnáziumban egy padban ültek. Eszébe jutott a családja – hogyan járt hozzájuk házi feladatot csinálni. Selim apjának csodálatos könyvtára volt, tele sok klasszikus könyvvel, amiket szívesen vett le a polcról és olvasott el. Mehmet Nurit ez nagyon lenyűgözte, és ürügyet keresett, hogy elmenjen Selimhez, hogy vele együtt tanulhasson. Ez az emlék fokozatosan örömmel töltötte el.

Amint visszatért a piacról, arcának savanyú textúrája lágyulni kezdett. Mintha a lelke felsóhajtott volna, arcának vonásai újjáéledtek. Egyenesen bement a szobájába, és felkapta a tollat ​​és a füzetet, amihez már régóta nem nyúlt. Selim apjáról készült történetet írni.

Mehmet Nuri három hónapig minden nap írt, valójában nem aludt, és két kötetben írt egy regényt. Újra és újra elolvasta, és arcán ismét megjelent Mehmet Nuri elfelejtett mosolya. „Ez a legjobb dolog, amit valaha írtam” – mondta magában. A szerkesztők még az első kiadóban is csodálkozva olvasták a kéziratot. Ellentétben azzal, amit Mehmet Nuri korábban küldött nekik, a történetmesélés stílusa és bemutatása itt nagyon sikeres volt.

A regény címe „Platánfa” (Çınar) volt (a „Çınar” Selim vezetékneve is volt). Mehmet Nuri platánfaként ábrázolta a családot és ezzel egy olyan nyelvet alkotott, amelyet előtte még nem használtunk. A könyv eleinte nem keltette fel az emberek érdeklődését, de miután egy elismert blogger ajánlotta, röviden felkerült a bestsellerek listájára. Így élete közepén, negyven éve után Mehmet Nuri megtapasztalta a meg nem tapasztalt boldogságot, először érezte gyermekeit és feleségét családként, elkezdte megkülönböztetni őket egymástól. Mintha szó szerint újjászületett volna, minden sejtje életre kelt.

A könyv kétkötetes lett és nagy sikert aratott. Sokszor adták ki, eladási rekordokat döntött. Mehmet Nuri újságoknak, irodalmi folyóiratoknak adott interjúkat, sorozatot forgattak a könyve alapján, és nagyon népszerűvé vált. Vett egy házat a családnak és egy autót a feleségének. A második kötet értékesítése is jól sikerült, és a kiadó azonnal megkövetelt egy harmadikat. Az olvasó kíváncsi volt a folytatásra, és örült, hogy új szerzőt fedezett fel. De az a szerencse, hogy írásával pénzt keressen, túl későn érte, és ez nem tanította meg álmait kezelni; még mindig nem volt bátorsága újat írni. Úgy írta Selim családjának történetét, ahogy ismerte, és most rájött, hogy nem ismeri a harmadik kötet történetét. Bár időnként próbált mást is írni, de mindig Selim apja járt az eszében Çınar regényből. A kiadó és az olvasók is várták a folytatást.

Mehmet Nuri sajnálta, hogy akkor még nem kiabált Selim után a piacon, a bűntudat megette a lelkét, megérintette annak legfájdalmasabb pontjait, és egész testét láncokban tartotta. Minden hétvégén elkezdett járni a piacra, abban a reményben, hogy találkozik Selimmel, hogy újra láthassa. A sarkon várt a bódéval szemben, ahol citromokat árult.

Miközben nézte a citrombódét, amelyet elhagyott, Mehmet Nuri tolvajnak érezte magát, és lelke savanyú lett. Közösségi hálózatokon, régi, középiskolás osztálytársain keresztül próbálta megkeresni Selimet, de nem talált semmi vele kapcsolatos dolgot, semmilyen információt. A kiadó a harmadik kötetet szorgalmazta, így minden este próbált írni valamit, de egyetlen szó nélkül köszöntötte a reggelt. Hogy kikerüljön a Çinar című regény bűvköréből, több novellát írt. A kiadó nem szerette őket, a regény után szegényesnek tartotta őket.

Mehmet Nuri fokozatosan visszatért korábbi állapotába, és egész nap az irodája ürességében várakozott. Ez az üresség átszivárgott a falakon az egész házban, megérintette feleségét és gyermekeit, de nem ömlött ki az utcákra és a körutakra, hanem visszakúszott a lelkébe; a lelke dagadt és dagadt.

Végül a kiadó elvesztette reményét a harmadik kötetre. Három év telt el az első kiadás óta. Reklámcélokra a Çinar regényt árának egyharmadáért adták el a könyvesboltokban. Az első kiadás során rengeteg levelet és e-mailt kapott a kiadó. Mehmet Nuri figyelmesen elolvasta őket, és mindegyikre válaszolt, akár egy hónapos késéssel is. Tartalmuk mindig ugyanaz volt, mindenki várta a regény folytatását, és dicsérte Mehmet Nurit, mint egy későn felfedezett tehetséget. A levelek első mondatait szokta olvasni, a harmadik kötet várakozásáról beszélők pedig nem.

Három levél érkezett a kiadótól. Először elolvasta a levelet, aztán megnézte, ki és hol írta. Elolvasta az első két levél kezdő mondatát, majd abbahagyta. Kezébe vette az utolsó levelet és olvasni kezdte. Amikor elolvasta az első mondatot, felszabadultan kifújta a levegőt, és a levél többi részének elolvasása nélkül megnézte, ki küldte a levelet.

Feladó: Selim Çinar, Kalifornia, USA

Kedves középiskolás barátom, Mehmet Nuri, remélem, jól vagy és minden rendben az életedben. Nem volt könnyű megtalálni, padtársam. Nem voltál a közösségi médiában, és régi barátainknak sem volt telefonszáma vagy címe hozzád. Valójában sejtettem, hogy egy olyan személynek, mint te, nem lesz a közösségi médiában fiókja. Húsz éve élek Amerikában; pontosabban akkor jöttünk ide, amikor befejeztem az iskolát. Húsz éve nem tértem vissza szülőföldemre. Ezért későn olvastam a regényedet. Véletlenül hallottam róla egy barátommal folytatott beszélgetés során, és azonnal megrendeltem az interneten. Megnéztem a hátsó borítót, és igen csak meglepődtem – padtársam… Láttam, a Çinar család, apám, a nővéreim és a bátyám nevét. Nagyon meglepődtem, hidd el. Régen jártál hozzánk házi feladatot csinálni, órákat töltöttünk együtt, de megdöbbentett, hogy ennyi év után emlékszel a nevünkre, és főleg, hogy a regényben is felhasználod. 

Kedves írótárs, a regényed lenyűgöző és sikeres, ezt szeretném először megemlíteni. Nagyon meghatott… De azt is szeretném leszögezni, hogy csak álmodozta arról, hogy a mi családunk története is ilyen volt; hogy néhai apám igazából olyan érzékeny férfi volt, mint amilyennek te leírtad. Csak álmodni mertem egy olyan családról, mint a regényedbeli, ami olyan, mint egy platánfa, amely mélyen gyökerező, egységre képes. Amint elolvastam a regényedet, felhívtam a rég nem látott húgomat, és beszélgettem a bátyámmal; köszönöm, hogy emlékeztettél rá, milyen fontos ez. Kedves padtársam, a neveket leszámítva az általad leírt történetek vagy érzések egyike sem felel meg a családunknak. Ez egy remekmű. Nem tudom, miért használtad fel a nevünket, de örülnék, ha elmondanád. Kedves padtársam, várom a harmadik kötetet. Alig várom, hogy olyan érzésekről olvashassak, amelyeket soha nem tapasztaltam. 

Szeretettel.

Mehmet Nuri befejezte az olvasást, elővett egy papírt és egy tollat, és mély levegőt vett, hogy megírja a harmadik kötetet. Megírta az első mondatot, majd az egész regény ömleni kezdett a szeme előtt a fehér papírra. Valószínűleg az ikertestvére segített neki, figyelmeztetés nélkül…

Fordította: Kollár Kata

Kafasına göre magazin 36. szám: 2021. január-február