Egy ideig azt hittem, egy félreeső helyen bujkál. Amikor nem volt a közelben, és nem dörgölőzött a lábamhoz, általában első mancsával kinyitotta a zárt szekrényajtókat, és bebújt valamelyik szekrénybe. Még ha azt kérdezném is: „Aziz, Aziz, hol vagy, fiú?, biztos dorombolva aludna egy sötét helyen. Teltek-múltak az órák, mivel be tudott bújni minden szekrénybe, még a rejtekeit is megnéztem, ami egyre több volt, és ez a kreativitása minden alkalommal megőrjített. Ahogy telt az idő, egy égető érzéssel szembesültem, ami az elvesztésétől való félelemmel párosult. Úgy tűnt, a hangomba is beleégtek a sercegő hangok.

– Aziz, Aziz – amikor a z betű megakadt a torkomban, az egyenértékű volt a hangszálaim elvesztésével.

A külső ajtó és ablakok be voltak zárva. Körbejártam az egész lakást, megnéztem a lépcsőházat, a raktárt, és még a szomszédokkal is beszéltem. Megnéztem a ház kertjében is, ahol a többi macska sétált. Valahányszor azt mondtam az utcán – Hol vagy, Aziz fiú –, a fájdalmam egy kicsit tovább fokozódott.

Aziz egy éve lépett be az életembe. Egy éjszaka zajt hallottam az egyik utcában, közel ahhoz az épülethez, amelyben laktam, majd találkoztunk és üdvözöltük egymást, amikor a lábamhoz dörgölőzött.

Az, hogy a bundája fényes, a nyakán vékony nyakörv volt, az orrán pedig nem volt karcolás, azt jelezte, hogy nem kóbor állat volt. Nyilvánvaló volt, hogy vagy kidobták az utcára, vagy elszökött. Behajlított ujjbegyemmel megsimogattam a fejét. Azt hittem éhes, attól, ahogy dorombolt.

Megragadva a hasánál, imbolyogva elindultunk. Sétáltunk és közben számos kérdés merült fel bennem. Mit tegyek? Vigyem haza, vagy vegyek tejet a sarki boltban, etessem meg és hagyjam ott? Az élelmiszerboltból vásárolt tejet a fal mellett elhelyezett joghurtos edénybe tettem, amelyből a madarak ittak vizet. Először a joghurtos tálra nézett, aztán a tejre, aztán rám. Később megtudtam, hogy a macskák akkor sem isszák meg a tejet azonnal, ha éhesek, és nem tehetünk piszkos joghurtos edényt eléjük. Kicsi nyelvével belefetyelte a tejet, amit a boltban vettem, és újra rám nézett.

Aznap este behoztam a házamba. A kedves szavak, amiket azért mondtam, hogy egyen valamit, beindítottak egy folyamatot, ami egészen a legjobb étel, a színes macskapárnák vásárlásáig és az állatorvosi vizsgálatig tartott. Abban a pillanatban, amikor felnézett rám a koszos joghurtos tálból, olyan volt, mintha már régóta együtt lennénk.

Azon az éjszakán, amikor eltűnt, feladtam a reményt, hogy megtaláljam. Talán Aziz ahogy jött, úgy el is ment. Nem tudtam a pontos korát, de az állatorvos azt mondta, hogy több mint hét éves. Ami a macska számára tapasztalt kor volt, az egy ember számára az iskola megkezdését jelentette. Aziz azonban már befejezte az élet iskoláját.

Amikor megtaláltam, Aziz volt írva a nyakörvére. Nem éreztem szükségét, hogy más nevet adjak neki, ha más néven szóltam hozzá, rám se nézett. Ahogy megismertem, hamar rájöttem, hogy más név nem is illene hozzá. Ő egy szent…

Másnap ismét kialvatlan voltam, elmondtam közeli barátaimnak a helyzetet, és kerestem a módját, hogy megtaláljam. Barátaim, akik ismerték a macskavilágot, azonnal megosztották Aziz fotóját a közösségi médiában, a macskákról szóló oldalakon. Bár idegen volt számomra a helyzet, de már kezdtem reménykedni, hogy megtalálhatom. Egy héttel később már éreztem Aziz hiányát. Könnybe lábadt a szemem, amikor megláttam a tálkáját, az alvópárnákat, a székre tapadt cirmos szőrszálakat, és éreztem, milyen boldog voltam vele ebben az egy évben.

Eltűnésének második hetében egy számomra ismeretlen telefonszám kitartóan hívogattak, azonban nem tudtam felvenni a telefont, mert éppen egy értekezleten voltam, és így a kíváncsiság szinte felemésztett. Nem regisztrált szám volt, és talán Azizzal kapcsolatos. A lenémított telefonom most mintha sikoltozott volna az asztalon. Nem bírtam ki, fogtam a telefont, bocsánatot kértem, kimentem, majd felvettem.

– Haló

A másik fél egy darabig csendben volt, mert nem hitte el, hogy tizenöt nem fogadott hívás után végre valaki felveszi.

– Helló.

– Helló.

Leyla vagyok, elnézést a zavarásért, de kicsit izgatott vagyok, azt hiszem.

– Parancsoljon, hallgatom.

– Láttam a hirdetését az eltűnt macskáról…

Amikor meghallottam a macska szót, hirtelen kiengedtem a levegőt, ami napok óta felgyülemlett a torkomban. Halkan a következőt mondtam a bársonyhangú lánynak, akiről azt hittem, megtalálta Azizt:

– Hál’ Istennek. Megtalálta?

Nem válaszolt azonnal a kérdésemre, mintha ki akarta volna engedni visszatartott lélegzetét.

– Nos, valójában az a macska, aki a hirdetésben szerepel, az én macskám.

– Aziz?

– Igen Aziz, még a nevét sem változtatta meg, egy éve tűnt el.

Ez a telefonbeszélgetés, amely Aziz távolléte miatt kezdődött közöttünk, a két ugyanazon veszteséget elszenvedő ember között, egy folyamat kezdete volt, amely a közösségi médiában történő követéshez, üzenetküldéshez, személyes találkozásokhoz, valamint teázáshoz és kávézáshoz vezetett. Volt egy közös témánk, Aziz. Amikor láttuk egymást, olyan boldogok voltunk, mintha Azizt láttuk volna, és eltűnése miatti veszteségünket enyhítettük azzal, hogy meséltünk egymásnak Azizról. Leyla is úgy talált rá, mint én és ő is hazavitte. Az életünkbe való be- és kilépése egyforma volt, az Atit névvel ellátott nyakörvvel együtt, és ragyogóan csillogó cirmos szőrével.

Aziz egy évvel ezelőtt zárt ajtók és ablakok mellett hagyta el a házat, mintha mindkettőnknek adna egy újabb esélyt.

Beszélgetéseink egyre mélyebbek lettek, és ezzel kezdett feltárulni a mondataink mögé rejtett arcunk. Mintha Aziz közelebb hozott volna minket egymáshoz.

Három hónapig minden nap beszéltünk telefonon, hétvégén találkoztunk, ittunk egy teát vagy kávét, és beszélgetéseinket mindig Azizzal kezdtük. Mindketten tudtuk, hogy ha nem említjük többé Azizt, akkor ennek a kapcsolatnak vége.

Hat hónap telt el. Telefonbeszélgetéseink heti egy napra korlátozódtak, teázni is csak tizenöt naponta jártunk. Nem voltunk szeretők, és barátok sem. Mintha olyan kapcsolatunk lett volna, ahol az idő dönti el, hogy végül mi lesz belőle. Talán több szenvedélyre, szívdobogásra és kíváncsiságra lett volna szükségünk, hogy szeretők legyünk. A barátságra való törekvés viszont kellemetlen beszélgetések kezdetét jelentette. Mintha mindketten teát ittunk volna egy vékony hídon, és majd az idő dönti el, merre tovább.

Egy év elteltével kezdett fárasztóvá válni a kapcsolatunk a szerelem és a barátság között. Volt egy kicsi, de egyre növekvő sebhely, ami miatt kapcsolatunk a középszerűség fogságába esett. Amikor úgy döntöttünk, hogy barátok leszünk, úgy hiányoztunk egymásnak, mint a szerelmesek. Ha azon az úton járnánk, hogy szeretők legyünk, beszélgetéseink kényszeredetté válnának, és olyanok lennénk, mint két idegen. Kezdett fárasztó lenni mindkettőnknek. Elhatároztam, hogy véget vetek ennek a kapcsolatnak, amely ott vérzett el, ahol megrekedt, a szerelem és a barátság között.

Abban a kávézóban ittuk a teánkat, ahol szívesen töltöttük időnket. A csendben próbáltam megtalálni a megfelelő mondatokat. Olyan mondatokat próbáltam szöveggé varázsolni a fejembe, amelyek kevésbé sértőek, nem akartam megbántani őt. Mindketten a teáscsészénkbe temetkeztünk.

Ő törte meg a csendet:

– Egy éve találkoztunk.

– Azta, már egy éve!

Olyan mesterkélt mondatot mondtam, mintha nem lennék tisztában a helyzettel, pedig jól tudtam, hogy egy év és huszonöt nap telt el első találkozásunk óta és egy év és harmincöt nap azóta, hogy Aziz elment.

Kényszeredett mondatomra őszinte mosollyal válaszolt:

– Igen, eltelt egy év. Jó pillanatokat éltem át veled, amikor össze voltam törve.

Mosolyogva induló mondata drámai fordulatot vett.

– Nem értem, mire gondolsz.

Valójában megértettem, mire gondol, és rá hárítottam a terhet azzal, hogy meg akartam hallgatni, ő hogyan akar szakítani velem. Egy értelmetlen kifejezés volt a tekintetemben:

– Nem tudom, mire gondolsz.

– Mindketten belefáradtunk, nem hiszem, hogy többet látnunk kellene egymást!

Csörögni kezdett a mobilom, ami a teáscsészém mellett hevert. Leyla arcán választ váró kifejezés ült. Belekortyoltam a teámba:

– Igazad van, mindketten belefáradtunk.

– Szóval azt is elfogadod, hogy ne találkozzunk többet?

– Igazad van, mindketten belefáradtunk.

A telefon tovább rezgett az asztalon.

– Nyugodtan felveheted, lehet, hogy fontos.

Időt akart nyerni, nem bírta elviselni a szakítás terhét és felelősségét. Amikor ezt kimondta, úgy nyúltam a telefonom után, mintha a megmentőm lenne:

– Haló.

– Helló, Nehir Yılmaz vagyok. Elnézést a zavarásért, de csak most láttam az eltűnt macskájáról szóló hirdetést, amit egy éve tett közzé.

– Igen?

– Aziz macskája egy éve nálam van, véletlenül láttam meg a hirdetést.

– Óh, tényleg?

Leyla kíváncsi szemekkel nézett rám, és próbálta kideríteni, mi történik.

– Mi legyen? Egy évig nagyon vigyáztam rá, de már a lelkiismeretem nem engedi, hogy továbbra is magamnál tartsam, biztos nagyon szomorú volt miatta.

– Igen, nagyon szomorú vagyok.

– Elküldöm a címemet, ha akarja.

Leyla kérdéseket tett fel a szemével, és megpróbálta értelmezni a beszélgetés tartalmát.

– Mi történt, semmi rossz, ugye?

Nem mondtam neki, vagy inkább nem akartam elmondani, hogy a beszélgetés témája Aziz, mivel a szakítás kellős közepén voltunk és fél óra múlva már mindegyikünk megy a saját dolgára. Leyla felé fordultam, aki kíváncsian nyújtogatta nyakát.

– Nem fontos, csak a munkahelyemről hívnak.

Bocsánatot kértem, és elmentem az asztaltól.

– Aaa… Nehir asszony hall engem?

– Igen, igen hallom.

– Ha megadja a címet, azonnal jövök.

– Átküldöm üzenetben.

– Kérem jól zárja be az ajtókat és az ablakokat, mindjárt jövök.

Kafasına göre magazin 44. szám: 2022. május-június