Megfordítottam a házi telefon kézibeszélőjét, ami minden nap ugyanakkor kezdett el csörögni. A hívó fél tudta, mikor vagyok egyedül otthon, és amint felvettem a telefont, hosszú hallgatás után elváltoztatott hangon szólalt meg. A tompa és mesterséges hangszín, amelyen megszólalt, azt éreztette velem, hogy egy tini lehet. Sokáig azt gondoltam, hogy az egyik fiú az osztályból egy lány hangját utánozza és így akar kigúnyolni. Megpróbáltam megtalálni a hangnak a tulajdonosát, amelyet hónapok óta hallok azok között a fiatalok között, akiket ismerek, akiket ismernem kellene, vagy olyanok között, akik nem is köszönnek. Amikor a szüleim nem voltak otthon, csörgött a telefon, és nem volt hallgatott el addig, amíg fel nem vettem. Mivel ezeken a tárcsás telefonokon nincs némítás, a telefon kihúzásával vagy a kézibeszélő megfordításával sikerült csak elérnem, hogy abbamaradjon a csöngés. Két hónap után rájöttem, hogy a hang tulajdonosa egy lány. A szomszédos kultúrákban azzal, hogy valakinek felfedjük nemi beállítottságát, istenkáromlásnak számít és én ezek után úgy zúdítottam rá különféle átkokat, ahogy csak a torkomon kifért. Rövid hallgatás után ő annyit mondott:
– Kérlek, nyugodj meg, beszélgessünk.

Nyugodtságával az őrületbe kergetett minden alkalommal, így a káromkodást tovább folytattam távoli rokonainak bevonásával. Amikor már nem tudtam elviselni a helyzetet, elmondtam a szüleimnek, mi történt. A kilencvenes évek technológiai feltételeinek köszönhetően a telefonszámunkat meg tudtuk változtatni, viszont a lány számát nem tudtam kideríteni, mert egy érmével működő utcai telefonról hívogatott. Apám ezek után jól beolvasott nekünk, elmondta, hogy ez történik akkor, ha megadjuk a számot olyan embereknek, akiket nem ismerünk, és gúnyosan azt mondta, jó, hogy nem mindjárt betetetjük az újságokba is.

Egy hét telt el az utolsó hívás óta, majd a telefonhívások újrakezdődtek, a hang megváltozott, és a lány valódi hangján kezdett beszélni. Annyit mondott: itt vagyok, ezzel jelezve, hogy a számunk megváltoztatása mit sem ért. Ez egy olyan helyzet volt, amit nem tudtam megoldani, és amely miatt egy kérdés mindig megválaszolatlan maradt a fejemben. Hónapokon át kerestem az illetőt a rokonaim között és így próbáltam meg kitalálni, ki lehet ez a lány:

– Honnan tudod, hogy a szüleim nincsenek itthon?
– Erre a kérdésre nem tudok válaszolni.

Ennek a hangnak a gazdáját kerestem a környező utcákban. A szüleim elmentek otthonról, megnézték az összes telefonfülkét, egy ideig követték a gyanúsnak vélt személyeket, a telefon azonban csörögni kezdett, amint beléptem a házba. Számomra ez volt a legfontosabb, megfeledkeztem a házi feladatomról, és ezt a lányt, aki része lett a mindennapjaimnak, az életem középpontjába helyeztem. Nem volt plátói szerelem köztünk, mert akkor éreznem kellett volna a romantikát a hangjában. Az iskolai félév végén kapott jegyek jól mutatták milyen hatással volt rám a lány. Valahányszor leültem tanulni, a fülemet megérintő hangot az ismerőseim arcához próbáltam passzítani, és mindennap gyanakodva néztem őket. Nem ettem, nem emlékeztem azokra a dolgokra, amiket élveztem, nem hagytam el a házat, a telefon mellett vártam, ahelyett, hogy találkoztam volna a barátaimmal. A füzetembe írtam mindent, amit mondott, minden mondatot befejeztem gondolatban, és próbáltam értelmet keresni bennük. Lehet, hogy ez a lány mondani akart nekem valamit. A telefon kihúzása nem volt jó megoldás, mert a kíváncsiság hajtott és ezért, annak ellenére, hogy nem volt szükségünk a telefonra, mégis észrevétlenül visszadugtam. Amint bedugtam, a telefon fellélegzett és csörögni kezdett. Úgy éreztem magam, mint egy virtuális szereplő egy számítógépes játékban, aki elvesztette hősi tulajdonságait azáltal, hogy meghalt. A kilencvenes évek technológiai körülményei között esélyem sem volt, hogy az előttem állót digitális szereplőnek, vagy avatárnak lássam, így csak próbáltam elképzelni. Anyám szkeptikus volt a helyzettel kapcsolatban, mert azt hitte, hogy a telefonhívásokat csak én találtam ki. Apám kiment a házból, anyám dolgozni ment. Apám került egyet az utcában, és mint egy tolvaj, a hátsó szoba ablakán át mászott be, mert azt tervezte, hogy lerohanja a csörgő telefont. Amikor apám belépett a házba, a telefon nem szólalt meg, így egyre kétségesebbé vált, hogy igazat mondok. Apám és én, szabadságot vettünk ki, és egész nap vártuk, hogy csörögjön a telefon. Tudtam, hogy a telefon csörögni fog, amint apám elhagyja a házat.
– Ne játssz velem többet, megőrjítesz.

– Nem áll szándékomban.

– Akkor mit akarsz?

– Beszélni veled, elmondani neked, amit még senkinek nem mondtam el.

– Miért nekem?

– Hányszor kell még válaszolnom erre a kérdésre?

– Amíg nem mondod meg az igazat, akkor nem káromkodok többé, és megpróbállak megérteni.

– Köszönöm, de ha valakit megpróbálunk megérteni, az nem jelenti azt, hogy ismerjük az igazságát.

– Biztos vagy benne, hogy csak tizenöt éves vagy? Vagy a hangod elváltoztatásával próbálod elrejteni a korodat?

– Miért tennék ilyet?

– Talán azért, mert ezzel titokzatos légkört teremtesz magadnak és úgy beszélsz, mint aki sokat tud?

– Én csak szeretném elmondani neked, amit érzek és amit tudok.

Azokat mondtam a lánynak, amit hallani akart, ami egyszerre volt ijesztő, de egyben kíváncsiságot is ébresztett bennem, és felsorakoztattam azokat a mondatokat, amelyeket le kellett győznöm a kamasz elmémben. A szüleim és a közeli barátaim azt hitték, hogy egy olyan személlyel barátkozom, akit csak kitaláltam, és a helyzet egyre rosszabb lett. A tanárok az iskolában, a szomszéd nénik a környéken, a boltos bácsik szánakozva néztek rám és azt mondták: „Maradj távol tőlünk!” miközben megvakarták feneküket és középső ujjukkal kopogtak néhányat valamilyen fán. Senki nem szólt hozzám az iskolában, az anyák velem rémisztgették a gyerekeiket, mert azt hitték, fertőző a „betegségem”. Tizenöt évesen magányos lettem, rossz jegyeket kaptam és étvágyam sem volt. Anyám nem bírta tovább, elvitt egy pszichológushoz. A pszichológus mosolyogni próbált miközben velem beszélt, bár nem hitte el, akármit is mondtam:
– Senki más nem beszélt azzal a lánnyal?
– Senki.

A mondataim kezdtek hasonlítani az ő mondataira. Mindenről hosszasan beszéltem, és kezdtem hazugságokkal megtűzdelni mondanivalómat. Kezdtem hasonlítani rá, úgy gondolkodni, mint ő. Nem tudom, hogy csinálta, de soha nem éreztem magam ennyire könnyűnek és valódinak. Testem olyan volt mint egy tizenöt éves gyereké, lelkem viszont egy érett emberéhez hasonlított. Hazugságaim, amelyek a kamaszkorral együtt elszálltak. A lány azt tanácsolta, hogy olvassak Marcel Proustot, Dosztojevszkijt, Albert Camust. Annak ellenére, hogy elsőre semmit nem értettem belőlük, éreztem, hogy hatással vannak rám és egy új utat nyitottak meg előttem.

A pszichológus hátratolta a szemüvegét, és mosolyt eröltetve az arcára azt kérdezte:
– Van ennek a lánynak neve?

Ebből számomra nyilvánvalóvá vált, hogy nem hiszi el, amit mondok, mert akkor nem kérdezte volna meg, hogy van-e neve a lánynak. Biztos vagyok benne, hogy azt hitte, majd kitalálok egyet.
– Soha nem mondta a nevét.
– Miért?
– Azt mondta, majd megtudom, ha itt lesz az ideje.
– Hogyan szólítod?
– Azt mondta, hogy hívjam a lánynak a telefonban.
– A lány a vonalban, értem.

A szomszéd nénik és távoli rokonok rávették anyámat, hogy végeztessen rajtam ólomöntést. A folyosó közepén a fejemre olvasott imádságokkal próbálták kiűzni belőlem a gonoszt én pedig megpróbáltam csukott szemmel átvészelni. Habár mosolyogtam, még is fáradtnak éreztem magam, de boldogabb és békésebb is voltam, mint régen. Annak ellenére, hogy eleinte nagyon mérges voltam a lányra, hálás voltam neki az érzésekért, amiket kiváltott belőlem. Ezt el is mondtam neki:
– Köszönöm az érzéseket, amiket kiváltottál belőlem.

A foglalkozásokon a pszichológus igyekezett egy diagnózist felállítani. Valójában az a tény, hogy a házat nem hívta fel senki azokban az órákban, amikor nem voltak otthon a szüleim, azt bizonyítja, hogy nem vagyok technológiai őrült. Azonban senkit sem tudtam meggyőzni. A környékbeli srácok szerint is én találtam ki az egészet. Egy őrült, esztelen, jövőt romboló kamasz fiú voltam, akitől távol kellett maradniuk.

A pszichológus írt valamit  egy papírra, majd őszinte mosolyt erőltetve az arcára így szólt:
– Le tudnád írni a következő terápiára, hogy mit mondott neked a lány?

– Amit valóban mondott vagy úgy mint egy történetet?

– Úgy írd le, ahogy akarod!

Amint hazaértem, megírtam a telefonban lévő lány történetét, hozzátéve azokat, amiket elmondott és azt is, amit éreztem. A legutóbbi beszélgetésünk alkalmával végül összeszedtem a bátorságomat és a korábban elátkozott lánynak azt mondtam:
– Ne rejtőzz el tovább!
– Itt az ideje, hogy találkozzunk, és megismerjük egymást!

A pszichológusi találkozók, az ólomöntés, és az imák után apám úgy oldotta meg a helyzetet, hogy elvágta a telefonvonalat. Az ördögűzés tehát sikerült, mert már nem volt telefon a házunkban.

**********

Miközben azon gondolkodtam, hogy milyen történetet írjak a Kafana Göre magazinba, eszembe jutottak az évekkel ezelőtt megélt és az imént elmondott emlékeim. Megtaláltam a történetet, amit a pszichológusnak írtam a régi kézirataim között. Anélkül, hogy a történeten túl sokat változtattam volna, szinte eredeti formájában elküldtem, hogy megjelenhessen a magazinban. Egy óra múlva csörögni kezdett a telefonom. A magazin szerkesztője, İdil azonnal felhívott, amint elolvasta a történetet, és megosztotta velem a szerkesztéssel kapcsolatos észrevételeit. A telefon képernyőjén egy ankarai számot láttam.
– Szia.
 – …..
 – Szia.
 – Szia, én vagyok a lány a telefonban.

Fordította: Flor

Kafasına göre magazin 46. szám: 2022. szeptember-október