A Satılmış név jelentése és a névadás oka; ez a név általában vidéken elterjedt és olyan családok adják a következő babájuknak, akiknek az előző babája meghalt, hogy az újszülött ne haljon meg. 

Satılmış összes testvére meghalt, amint megszületett. Amikor az anyja újra teherbe esett, azzal a reménnyel, hogy most életben marad gyermeke, először Allah-hoz, majd minden élőlényhez szólt: „Ha fiam lesz, Satılmışnek fogom nevezni, ha lányom lesz, őt pedig Satınak.” Satılmış története a többi Satılmışhez hasonlóan úgy kezdődött, hogy életben kell maradnia. Egyedüli gyermekként nőtt fel, szülei minden elvárása azon aggodalmon alapult, hogy ne haljon meg, és jó élete legyen.

Gyerekként álmodott róla – amint betölti a tizennyolcat, megváltoztathatja ezt a nevet, amit a bíró adott neki gyerekként? Így soha többé nem kell gondolnia arra, amit a barátai mondanak neki, hogy kigúnyolják, igaz? Panaszkodom anyámra, apámra, a kíméletlen, gátlástalan rokonokra, akik úgy gondolták, hogy joguk van ezt a nevet adni nekem – Satılmış  minden este, amikor a párnára hajtotta a fejét, megírta magában ezt a beadványt. Korábban átkokat szórt azokra, akik azt mondták, hogy majd megszokod, ahogy felnősz. Olyan neveket tulajdonított magának, mint Mehmet, Ali, Hakan, İbrahim – legalábbis ha a regisztrációkor adnak egy második nevet is, és azt használtam volna – hangoztatta, miközben a nevét sebként hordta a szívében. Mindig is magán érezte a túlélés terhét. Annak ellenére, hogy így érezte, mintha az ellenkezőjét állította volna. Ő kapta a legtöbb figyelmet a családban. A vidéken szeretetnek nevezett dolog, valami, amit éreznek és amiről beszélnek, megváltozott, de amikor a téma Satılmış volt, a szeretet csalogány lett a falusiak szívében, és énekelni kezdett. Mintha az élet elvitte volna valahonnan valahova. Gyerekként komor és sovány fiú volt, de ahogy felnőtt, ragyogó arcú emberré vált, szemei ​​tisztasága elég tiszta volt ahhoz, hogy megmutassa lelkét azoknak a gonosz szemű imáknak, amelyeket a látók elmondanak. A falu öregjei szerint Satılmış szépségét nem az anyjától, de nem is az apjától örökölte, s a neki tulajdonított jó szándék először a lelkében, majd a testében telepedett meg, és átjárta egész testét, beborítva a lelkét, mint egy kis borostyán, ami növekedésnek indul.

A halállal szembeni élni akarás, az egységtudat tette a komor és sovány fiút csillogó arcúvá és az emberek nem bírták levenni róla a szemüket. Ahogy Satılmış nőtt, kezdte megérteni, mi történik körülötte, hogyan látják őt, vagy inkább hogyan akarják látni. Ha belenézett a tükörbe, nemhogy a faluba, de még a nagyvárosban sem látott hozzá hasonlót, senkinek nem volt hozzá hasonló szemöldöke, szeme, orra. Egyáltalán illett-e ehhez a testhez ez a név? Úgy érezte, ha sikerülne megszabadulnia a Satılmış névtől, az egész élete megváltozna. A környező falvakból érkeztek emberek, akik messziről figyelték a szemöldök szépségét. A falu neve Sarıcanlarmış volt, de ahol Satılmış született, Satılmış falu lett. Mint egyfajta megoldás a kétségbeesésre, a veszteségre és a szegénységre a faluban, mindenki Satılmış csillogó szemében reménykedett. Mintha a történelem mélyéről jövő hiedelem lett volna, aki Hızır Aleyhisselam[1] fiatal testben élt, mert a száraz vidékek elkezdtek zöldellni, és a reménytelen szemek fényesen ragyogtak. Akár hiszik, akár nem, elkezdett esni az eső, és öröm érte a madarat, amely a hegyre, a kőre, a síkságra, a piszkosan csordogáló folyóra repült.

Satılmışt a falusiak nem hagyták dolgozik a földön, nem mehetett a mezőre, nem onthatta verejtékét a földön. Ha ezeket ő maga akarta megcsinálni, a falusiak nem engedték, senki sem akart olyan bűnt elkövetni, hogy bőrkeményedés alakuljon ki a gyönyörű kezén. Nem kellett iskolába járnia, írni, olvasni tudott, már minden információ Satılmış szemében volt. A falusiak legnagyobb félelme az volt, hogy mi lesz akkor, ha Satılmış egy napon a városba megy tanulni. Miközben a patakok zúgtak, és a termés növekedett, Satılmış katonai korba lépett, és feladta magát a rendőrségnek anélkül, hogy szökevény lett volna. Nem látott más helyet, és nem ismert mást, mint a várost, amelyhez a falujuk kötődött. A katonaságban, amikor a parancsnoka parancsot adott, furcsán érezte magát, annak ellenére, hogy tudta, mi az a katonai szolgálat, vagyis, amikor a parancsnok parancsot ad. Elkezdte megmagyarázni magának az érzéseit, amelyeket nem ismert, és amelyekhez nem szokott hozzá. Szemének tisztasága egy csecsemő tudását hordozta magában, aki a világon tűnődik. A katonaságban megverték és gyakran ugratták. Parancsnokai nem akartak hinni tudatlanságának és naivitásának. Azt gondolták, hogy Satılmış színlel, és őrültként viselkedik, hogy elkerülje a felelősséget. Szomorúan a verések miatt, a körletben lévő barátai védeni kezdték Satılmışt, és úgy meséltek neki a való világról, mintha egy babát tanítanának beszélni. Amíg a hadseregben mindenki a napokat számolta a leszerelésig, Satılmış rengeteg büntetéssel akarta elvinni a hajnalt az örökkévalóságba. Jót tett neki, hogy megismerte a való életet, akár megverték, akár lenézték, akár lecserélték, akár nem.

Mi a szépség? Mindenkinek megvan a maga szépsége, színe és világa. Érezte, hogy a falusiak nem tartják őt szépnek, amit csúnya orrának, görbe fogainak és vésőnyélre emlékeztető testének is köszönhetett. Satılmış döntést hozott, amint véget ér a katonai szolgálata, senkit sem értesítve Isztambulba megy, és ott fog élni. Hadd várják a falusiak. Satılmış megtanulja és felfedezi azt a világot, amelyet nem ismert. Amikor Satılmış nem tért vissza a faluba, már nem esett az eső, nem nőtt a termés, nem folyt a patak vize. A falubeliek tudomást szereztek Satılmışról, tudták, miért történik mindez velük, megátkozták a szüleit, támadást indítottak a végítélet ellen, és megkövezték a házat, ahol Satılmış született. Satılmış Isztambulban portásként kezdett dolgozni. Annak ellenére, hogy szeme sápadt volt, és péklapátnak látszó háta görnyedni kezdett, Satılmış elégedett volt. Az ártatlanságnak nevezett dolog elveszett, és bár felgyorsította a halálhoz vezető utat, az embernek nevezett lény erőfeszítése az élet megértésére új világok felfedezése volt.

Apja, aki nem mehetett ki a házából, megbetegedett gyászától, anyja pedig Satılmış hiányától. Édesanyja és édesapja egy nap különbséggel hunyt el. Évekkel később Satılmış a temetésre érkezett a faluba. Amikor belépett a falu főterére, borzongás telepedett rá, a borzongás megütötte a belső szerveit, és viharrá nőtt. A falusiak nem ismerték fel Satılmışt, aki furcsán, púposan sétált. A Satılmış bensőjében kitört vihar elég erős volt ahhoz, hogy az egész falut elpusztítsa. Anyja és apja temetésére a mecset elé érkezett anélkül, hogy bárkire is ránézett volna. Satılmışen kívül nem volt más a temetésen. A falusiak új Satılmışt találtak maguknak, örültek az esőnek és a termésnek. A Satılmışen belüli vihar a temetés után kissé alábbhagyott. Egy kiszáradt fa alatt ült a temetőben. Kivette a zsebéből a doboz cigarettát, kiürítette, kifordította a dobozt, az imámtól származó tollal megigazította, a csomag fehér belsejét a térdéhez tapasztotta és írni kezdett:

Ez egy végrendelet.

Amikor meghalok, Allah tudja, ki vagyok, nincs tulajdonom. Aki megtalál engem, amikor meghalok, azt kérem Allah jelenlétében, a sírkőre ne azt írják, hogy Satılmış…

[1] Másnéven Hızır próféta, akinek hatalmas tudást és bölcsességet tulajdonítanak, és Mózes idejében élt. Nevének jelentését is úgy magyarázzák, mint egy olyan hely, ahol dús, zöldellő növényzet található.

Fordította: Kollár Kata

Kafasına göre magazin 51. szám: 2023. július-augusztus