Amikor nagyapja a fülébe súgta a nevét, ő csak sírt és sírt, és folyt a nyála. Annak ellenére, hogy pelenkás csecsemő volt, úgy érezte, hogy élete egész története nagyapja leheletével a lelkébe fújással kezdődött.

– A neved legyen Hayri … a neved legyen Hayri … a neved legyen Hayri.

Elégedetlennek érezte magát, amikor felnézett a plafonra, és keservesen sírt … Bár újszülött volt, elméje és érzékei mégis épek voltak. Később rájött, hogy az, ami a nevével történt, mindenkivel megtörténik, vagyis, hogy amikor csecsemő vagy, és a név, amit a füledbe suttognak, egy jelként egész életeden át elkísér …

 A személyiség, a szabad akarat nem számít ilyenkor. Bármit adsz is neki, azzal megelégszik … Hayri szerencsétlensége az volt, hogy az ok-okozati összefüggést érezte és tárolta is az agyában.

Túl korai volt megkérdezni. Tinédzser korodban úgy érzed, hogy az agyad csak benne van a fejedben, aztán később elkezdesz gondolkodni is vele, igaz? Hayri sokat gondolkodott ezen. Sok ideje volt erre. Nem kellett mást tennie, mint enni, inni és megtölteni a pelenkáit. Bár szülei és rokonai azt várták tőle, hogy nevetni is fog, és élvezni fogja az életet, ezek közül semmit sem tett. Nem voltál más, mint egy virág a cserépben, hasonlóan a többi babához, akik, amikor éhesek voltak, és a pelenkájuk tele, akkor szokásuk volt hangot adni is neki.

Hayri érzett valamit, amikor nagyapja a nevét a fülébe súgta … Érzett valamit, amikor kijött anyja méhéből, de nemcsak érzett valamit, hanem meg is értett. Nem szeretett sírni, mióta a világra jött. Sírva kellett volna erre a világra jönni? Felszárította nedves orrát és döntést hozott. Mélyreható problémája volt. Lehetetlen volt megérteni, megoldást találni. A végén mindig fájdalom és sírás volt. Ahogy éretlen nyelőcsövén kihányta az anyatejet, végső döntést hozott: megadja magát és sodródik a széllel.

Hayri úgy döntött, hogy boldoggá teszi az időseket, és szavaik és vágyaik szerint él. Tehát nem fog sírni, nem lesz szomorú és nevetni fog a világon. Körülmetélték akkor és ott, ahol a nagyapja szerette volna. Abba az iskolába ment, amit apja akart. Labdázott az anyja által kívánt társaival, és bár szíve egy másik futballcsapathoz húzott volna, annak a csapatnak a pólóját kellett viselnie, amelyet soha nem szeretett, a testvére viszont annál inkább. Amikor a bátyja pofonvágta, eszébe jutott a sírás, és azonnal nevetni kezdett. Minden teremtménynek segíteni próbált, bár néha nem hitt abban, hogy minden élőlényt szeret. Ahogy felnőtt, kedvenc mondata ez lett: „mindenben van valami jó”. Milyen mély gondolata volt ennek a mondásnak. Hayri némán gondolkodott el ezen. És minél többet gondolkozott rajta, annál közelebb érezte magát a kifejezés mögötti rejtett jelentéshez.

Lelkesedéssel és hálával fejezte be az általános iskolát és kezdte meg a középiskolát, és bár elméje ugyanolyan hibátlannak tűnt, mint születésének napján, rosszul haladt a középiskolai évek alatt. Amikor nagyapja meghalt, a család az örökségért harcolt. Apja vitázott a testvéreivel, mert nem kapta meg azt, ami jogosan járt volna neki. Mindent, amit Hayrinak tanított, a múltban tettekért cserébe eltemették. A rokonság és a szomszédokkal való kapcsolat megromlott, egy másik környékre költöztek. Bátyja adósságai és balhéi pedig elsöpörték az otthon békéjét.

Amit Hayri megtanult a családjától, hogy boldog legyen, azt kezdte szennyezni makulátlan elméjét, elhomályosította a mondatait. Az arcán lévő gödröcskék nem segítettek mosolyán, mint korábban, és szomorú árnyékot adtak az arcához.

Egy apa, aki a vagyonát más nőkre költötte, egy boldogtalan anya, egy testvér, aki nem jött haza, Hayri mindezek miatt elvesztette a mosolyát … Amikor dolgoznia kellett, örökre feladta egyetemi álmait. Elkezdte útlevélképeket készíteni Şevket Amca fotós, nagybátyja barátja üzletében. Munkáját jól végezte, esztétikus kereteket készített, és megpróbált elégedett lenni önmagával. Kereste az élet apró örömeit, abban reménykedett, hogy talál még ilyeneket a szennyezett világban, olyan embereket, akik nem veszítették el mosolyukat; az utcákat, járdákat, hegyeket és hegyoldalakat hasonlította össze a gondolataiban őrzött képekkel. Bár főnöke nem volt megelégedve ezzel, nem tudta kirúgni Hayrit, a nagybátyja miatt.

– Gyorsan csináld meg. Annyira aggódsz a kép miatt?

Nem, Hayrit várt és addig készített felvételeket, amíg az ügyfél mosolyogva és köszönetet mondva ki nem ment az ajtón. A világ nem lett volna ekkora szemétkupac, ha mindenki figyel ilyenekre. Egy kis odafigyelés, egy fényképre pecsételt mosoly elég volt ahhoz, hogy az emberek boldogok legyenek.

Egy nap Şevket Amca későn érkezett a boltba, Hayri az utcán fényképezte a macskákat, és a nevük és jelentésük szerint keretezte őket. Egy cirmos macska olyan szépen pózolt Bahri boltja, a pékség előtt, hogy ötször egymás után is lefényképezte. Abban a pillanatban, amikor azt mondta: „Csináljuok még egyet”, egy gyönyörű lány került lencséje látószögébe. Az elméje, a szíve, a szeme, a lencse kisebb lett, és a szeme a lencsén kezdett el dobogni. Hayri túl sokat képzelt a szerelemről. Soha nem tudta volna meg, mi a különbség a gondolkodás és az Ayşe nélküli élet között, ha az elképzelt dolgok nem válnak valóságossá, és a szíve majd ki ugrik a helyéből … Úgy érezte, hogy szíve indiszkrét panaszai nem találhatók meg az elméjében. Az a tény, hogy a lány két utcával arrébb lakott, és minden nap eljött, hogy megvásárolja a kenyeret Bahritól, elég volt az első lépéshez. Hayri, aki messziről fényképezett, és a képeket a lány forró kenyeret tartó kezeibe tette.

– Szia, Hayri vagyok …

– Helló, Ayşe vagyok …

Amikor Ayşe megnézte a fotókat, azon tűnődött, vajon tényleg ilyen szép lenne. Ez azért van, mert a szíve a szemében volt … Hayri azonnal elmondta anyjának, mit érez. Ez a szerelem? Az ötlet, hogy ezzel mindentől egy lépésnyire eltávolodhat, eltüntette az árnyékot, amely sötét gödröcskéire esett.

A bátyja nem foglalkozott vele, az apja egy bár asztalánál ült, így anyja ment el megkérni a lány kezét. Miközben virággal a kezében sétált, először jött rá, hogy szeretne valamit magának. A kávét felszolgálták, a lány kezét akarták megkérni. A lány apja morgott, az anyja panaszkodni kezdett, és mielőtt Ayşe menyasszony lett volna, könnyei kőként potyogtak a kezében lévő tálcára. A lány apja morgása közepette ezt mondta:

– Sokat tettél azért, hogy feleségül vedd a lányom, de ez a házasság nem fog megvalósulni.

Hayri megpróbálta megérteni ezt a helyzetet, de ennek nem volt semmi értelme. Azt gondolta: „ki akarná odaadni a lányát valakinek, aki három centet keres?”, És minél többet gondolkozott rajta, annál inkább hulltak a könnycseppek a megrémült szívébe.

Egy táskával és egy kamerával a kezében indult útnak Hayri. Először Németországba, azután Belgiumba, majd Hollandiába ment. Messze volt már vajon a szerelemtől? …

Ahová ment, megpróbált egy másik Hayrit találni, benézett a szívébe, beszélt önmagával, de nem találta.

Egy fotós családnál kezdett dolgozni egy hollandiai török ​​környéken. A munkája iránti érdeklődés, mosolygó arca, amely olyan volt, akárcsak Dávid szobra, olyan embereket vonzott, akik rá sem néztek, arra késztette, hogy pénzt keressen és nagyon szeressék. Szabadidejében vonattal bejárta egész Európát. Amikor a főnök megengedte, hogy az általa készített fényképeket kirakják a kirakatba, elkezdte hívni a benne bujkáló Hayrit: „Hayri!”

Amikor kezdte megérteni, hogy nem csak egyetlen módja lehet a boldogságnak, többet akart magának és olyan dolgokat is el akart helyezni a fényképeken, amiket ő látott.

Saját vállalkozásba kezdett, saját maga főnöke lett. Az ólomüveg ablakában kiállított fényképek a holland török ​​környéken a szabadságát jelképezték. Ha megkérdeznénk tőle, mi a szabadság, azt mondhatná, hogy olyan egyszerű és könnyű, mint az ablakban látható fényképek.

Az idő jól telt Hayri számára, aki bár nem volt szerelmes, talált valakit, akivel megoszthatja mosolyát. Volt egy fia. Sokáig gondolkozott, mielőtt a nevét fülébe súgta. A fiú már majdnem felállt, de nevet még nem kapott. Hayri minden nap vitatkozott a feleségével, de azt akarta, hogy fia felnőjön, és saját maga válasszon nevet. „A fiam, a fiam” egyelőre elég volt ahhoz, hogy a baba ne érezze magát boldogtalannak. Hayri ugyanúgy ismerte a fiát, mint magát …

Egy csoport ember bement az üzletébe, miközben boldogan fényképezett. A halay előtt az esküvői vendégeket egy olyan háttér előtt sorakoztatták fel, amely szülővárosukra emlékeztetett. Hayri öltönyt viselő vendégeket fényképezett. Azután a vőlegény megérkezett a borbélytól, a menyasszony pedig a fodrásztól … Legyenek boldogok. A kamerát Hayri kezelte. Belenézett fényképezőgépének lencséjébe … és nem akarta elhinni azt, amit a lencsén keresztül látott. Amikor felnézett, meglátta Ayşet, a gyönyörű lányt, aki azt a bizonyos kenyeret vette, esküvői ruhájában. Részben elsötétült Hayri szeme előtt a világ, sírni akart, mindent eldobni. Évek múlva is ismerős érzés kerítette hatalmába. A vőlegény hangja visszarántotta a valóságba:

– Testvér, jól vagy?

Hayri elfordította a fejét, és szemkontaktusba került Ayşevel … Ayse is felismerte. A helyzet iránti tiszteletből a csendet választották. Néhány másodpercen belül elgondolkodtak azon, mit tehettek volna együtt, és hogy milyen boldogok lehettek volna. Mintha erősebbnek érezték volna érzéseiket, mint a vágyaikat. Hayri, könnyes szemmel mosolygott, épp úgy mint pelenkás korában …

Fordította: Kollár Kata

Kafasına göre magazin 30. szám: 2020. január-február