Amikor unatkozom, kibírhatatlanná válok…
Ankarából eltűntek a színek, már több hete a szürke szín az, ami elárasztotta a szívemet és a hideg idő egyesült a sápadt színekkel, így vált a város lelkének szószólójává. Bárcsak el lehetett volna oszlatni vagy el lehetett volna tüntetni ezeket a felhőket és a nap legalább egyszer rám kacsintott volna, minden jó lett volna és az ok nélküli szomorúság el tudta volna hagyni a lelkem. Ez nem egy kívánság volt, hanem egy hangosan kimondott ima…Nem akartam sem iskolába menni, sem pedig lógni a suliból. 15 éves koromig nem éltem át egzisztenciális válságot, szóval olyan állapotban voltam, amikor nem tudtam, mi történik velem, de ez kifacsarta a lelkem (pontosabban az agyam), összekötötte a kezeim, és ami a legfontosabb, az elmém. Majd csak akkor, ha eljön a tavasz lesz újra meleg mosoly a járdákon és nekem addigra egy kicsit meg kell nőnöm.
A téli szünet is unalmas volt. Ankarát nedves hó borította, fújt a szél és esett az eső 15 napig. 15 évesen nem tudtam felfogni, mi történik velem, csak egy olyan megpróbáltatáson mentem keresztül, amit szavakkal nem tudtam leírni. Amikor még nem volt okostelefon az emberek kezében, gondjaikat a szürke felhők nézegetésével kellett megoldaniuk. Még 5 év volt hátra az ezredfordulóig, 20 év (én is így gondoltam), a repülő autókig és 12 év, amíg a Facebook belép az életünkbe.
Az unalmas szünet után újra az iskolába voltam. Bárki, aki rám nézett, azonnal láthatta, hogy valami rossz történt velem. Pontosan ez volt a problémám, hogy gond nélkül is voltak problémáim. Beléptem az osztályterembe és láttam, hogy valaki ül a helyemen.
– Ez az én helyem. Ki vagy te?
A legtöbb osztálytársam a folyosón volt, így nem volt, aki elmagyarázza nekem a helyzetet. Az ismeretlen, fürtös hajú srác mosolyogva rám nézett:
– Szia, a nevem Güven, új vagyok itt.
Ez tipikusan egy bajban lévő emberre jellemző válasz volt részéről.
– Aha…
– Sajnálom, ha elfoglaltam a helyed.
Meglepődtem, nem várt előzékenységgel, ismeretlen hangnemben magyarázta a helyzetet.
– Nem gond.
A fürtös hajú srác fogta szépen elrendezett füzeteit, tankönyveit és tollát, a táskájával együtt és felállt.
– Nem, nem probléma, komolyan. Én bárhol le tudok ülni egymagam. A fürtös hajú srác arca felragyogott és mosolyogva rám nézett:
– Köszönöm.
Vannak emberek, akiket már első pillanattól fogva szeretünk; ehhez nem érdemes különösebben semmit hozzáfűzni vagy megmagyarázni. Azt viszont természetesen meg kell magyaráznom, hogy a srác csak udvarias volt, ugyanakkor legbelül éreztem, hogy ő jó ember is.
– Güven, hívhatlak Fürtösnek?
Güven nevetett:
– Persze.
Tehát így kezdődött barátságunk Fürtössel. Nem csak, hogy egy padban ültünk, de együtt mentünk a folyosóra, az udvarra és még az étkezőbe is. Sokkal szorgalmasabb volt, mint én és annak köszönhetően, hogy tudtam róla másolni, a tanulmányi átlagom is jobb lett. A pletykások azt terjesztették a suliban, hogy csak önös érdekből barátkozom vele, de én már attól a perctől megkedveltem, hogy megláttam őt és ezen nem akartam változtatni.
Mellesleg a barátság nem volt egyoldalú. Fürtös szeretett velem rosszalkodni és csintalanságokat csinálni, ilyenkor új szín jelent meg mosolygós arcán. Információkkal láttam el Fürtöst olyan létfontosságú kérdésekről, amelyek az iskolához kapcsolódtak vagy arról, hogy hogyan értse meg mennyi év vár még rá és hogy hogyan leplezze a problémáit a családja előtt, addig, amíg azok nyilvánvalóvá nem válnak. Az élet egy hosszú maraton, ezt az információt különböző szituációkban tudja majd alkalmazni. Fürtös úgy gondolta, hogy megtanít sakkozni. Először untam, de utána elkezdtem ambicionálni magam és időnként nyerni tudtam ellene.
Azokban az időkben kétféle videólejátszó létezett – VHS és Betacam. Nekünk VHS volt. Aki nyert a sakkban, az választhatott, milyen filmet nézzünk meg. A filmet otthon néztük, a hétvégéken. Ez így ment két hónapig, minden hétvégén. Mivel Fürtös volt általában, aki nyert, ő mondhatta meg, mit nézzünk. Ami az ízlését illeti, szilárd meggyőződéssel bíró ember volt. Az 1992-es Aladdint néztük meg, nem kevesebb mint 20 alkalommal azalatt a két hónap alatt. Ez egy animációs film volt, amelynek minden kockájára emlékeztem és még azokra a megnyert sakkjátszmákra is, amelyek után Fürtös elgondolkodva azt mondta:
– Akkor…. nézzük meg az Aladdint…
Általában szeretek szekálódni, de Fürtös olyan őszintén, szívből szerette volna megnézni a filmet, hogy nem tudtam visszautasítani:
– Rendben, lássuk.
Fürtös édesanyja többször is meghívott magukhoz, de én csak egyszer mentem el. Őszintén szólva féltem a nagy kutyájuktól, így minden alkalommal visszautasítottam a meghívást. Úgy gondoltam, hogy a kutyától való félelmem maradjon az én problémám, ne lássák rajtam mások, hogy aztán a viccelődés tárgyává váljon. Egyszerűen nem volt erőm és nem is voltam képes rá, hogy bevalljam a félelmem forrását.
De Fürtös gyorsan felmérte a helyzetet. Már akkor mindent leolvasott az arcomról, amikor találkoztam Sinbaddal a nappalijukban. Sinbad farkaskutya volt, ijesztő tekintettel, így már amikor megláttam elfogott a félelem. De amikor Fürtösre nézett, látszott, hogy engedelmes jószág és tele van szeretettel. Ezek után nem tudtam rávenni magam, hogy elmenjek a házuk előtt. Furcsa dolog a barátság… Fürtös sosem használta ki a helyzetet, nem nevetett rajtam. Ha én lennék ő, biztos, hogy minden alkalommal meghívnám a házunkba filmet nézni, hogy élvezzem a helyzetet.
Péntekenként már a szünetekben elkezdtünk sakkozni és attól függően, hogy ki nyert, tudtuk tervezni a hétvégénket. Természetesen voltak olyan játszmák, amikor Fürtös udvariasságból veszített, olyan láthatatlan mozdulatokat tett, hogy a sakkhoz nem értőknek fel sem tűnt, és elvesztette az adott játszmát. Bár én olyan fiú voltam, aki nem szeretett veszíteni és azt sem szerettem, ha hosszú ideig ugyanazt kellett csinálni, mert untam, de a kedvéért megszabadultam ettől az állapottól. Annak, hogy harmincszor megnéztük ugyanazt a filmet, nem volt más magyarázata, mint a barátság. Ha esetleg én nyertem, akkor vagy Van Dam vagy Chuck Norris filmet választottam, akik nagyon menők voltak abban az időben. Tudtam, hogy Fürtös nem szerette ezeket a filmeket, ő a maga által alkotott mesevilágban élt.
A nyári szünetben nem találkoztunk, de többször is hívtuk egymást az otthoni telefonon. Fürtös családjával Balıkesirben nyaralt.
Az 1995-ös év a végéhez közeledett. Eljött a szeptember és ismét beköszöntöttek a szürke, esős napok. A szürke időjárás már az első tanítási napon megjelent és igyekezett az utcákat és a sugárutakat is szürkévé változtatni. Szerencsére most nem lehajtott fejjel vonszoltam magam az iskolába. Volt okom az örömre – azt tervezgettem mit csinálunk Fürtössel a télen.
Az osztályban a terme egyik oldalán azok a fiúk ültek, akik másodszor járták ugyanazt az osztályt, a másik oldalon pedig olyanok, mint én, akik először jártak oda. Az első iskolai napok szokásos feszültsége egybeolvadt valamiféle nyugtalan hangokkal. Néhány idősebb fiú pattanásos arccal és izzadt bajusszal ült a padomban. Találtam magamnak egy csendes helyet, és leültem. Fürtös viszont hiányzott.
Egész héten nem jött. Minden alkalommal azt írták a neve mellé, hogy „hiányzik”. Tudtam, hogy fel fog tűnni, ezért mindent megtettem, még össze is vesztem másokkal, hogy megtartsam neki a mellettem lévő helyet. Sokszor felhívtam az otthoni telefonjukat egy fülkéből, de senki nem vette fel. Félve léptem be a házuk udvarára, de az ajtó zárva volt, és Szindbád is eltűnt. A második hét végére már nem írták a neve mellé, hogy „hiányzik”. Sokszor kérdeztem a tanárokat, az igazgatót, de senki nem mondott semmit.
Ankara készülődött a télre, füstölni kezdtek a kémények, a szigorú, aggódó emberek emlékeztetni kezdték egymást. Az első tanítási napot követő ötödik hét elején Fürtös a padomban ült, rám nézett, és mosolyogni próbált. Az egész osztály köré gyűlt, és őt bámulták. Miközben rám nézett, Fürtös levette a sapkáját, és előtűnt kopasz feje. Mielőtt meg tudtam volna kérdezni, mi történt, az igazgató lépett be a terembe:
– Üljetek le, gyerekek.
Az egész osztály csodálkozva bámulta Fürtös kopasz fejét.
– Gyerekek, a barátotok, Güven egy ideje már hiányzik betegsége miatt. Látni akart benneteket, ezért jött ma el. Sajnos kórházi kezelésre szorul.
Fürtös rákos volt.
Amikor először meglátogattam a kórházban, nem is értettem, hogyan találtam ki egy hazugságot, hogy boldoggá tegyem.
– Tudod, van egy kutyám.
A szeme felcsillant és ragyogott. Felkelt az ágyról, ahol feküdt.
– Valóban?
– Igen, már nem félek a kutyáktól.
– Mi a neve, milyen fajta?
Kimondtam az elsőt, ami eszembe jutott:
– Az utcáról szedtem fel, Aladdinnak hívják.
– Olyan boldog vagyok. Nagyon hiányzik Sinbad.
Sinbad a balıkesiri villában várta Fürtöst.
A hétvégén megnéztük az Aladdint a kórházban. Minden alkalommal úgy nézte, mintha először látta volna. Aztán elmondtam neki, hogy mit csinál a kutyám, Aladdin. És azt, ő mit csinál majd Sinbaddal, amikor elhagyja a kórházat.
Belemerültem a hazugságomba, abba, hogy van egy kutyám, és hogy csodás pillanatokat töltünk együtt, hogy a kóborkutyák már nem ijesztenek meg – a képzeletbeli kutyámmal együtt nyilván legyőztem ezt a félelmet.
Közeledett az év vége. Egy hét volt hátra a téli szünetig. Ahogy beléptem az iskolába, szokatlan csönd tört rám; visszhangzott a fülemben, szétterjedt a testemben. A padon, amelyben ültem, az iskola udvaráról származó szegfű volt. Az egész osztály lehajtotta a fejét, és próbálta elrejteni a könnyeit; az idősebb fiúk is sírtak. Egy darabig nézegettem a virágokat, egy darabig hallgattam a síró osztályt, azután fogtam magam és kirohantam a teremből.
Olyan volt, mintha egy légüres térben sétáltam volna. Ha valaki megállított volna, hogy megkérdezzem, mi a helyzet, nem tudtam volna neki válaszolni, nem tudtam volna kifejezni azt az ürességet, ami betöltötte a testemet. Az újévre készülő utcákon bolyongtam. Piroson mentem át, utat törtem magamnak a nyugodtan sétáló emberek között. Az volt az érzésem, hogy valami ismeretlen cél felé sétálok. Gyorsítottam a lépteimet, elkezdtem izzadni; és ahogy izzadtam, megjelent a nap, ami nagyon szokatlan volt ebben az évszakban. Nem mentem át azonnal a szemközti járdára, hanem megálltam a sétánynál. Megvártam, míg zöldre vált a lámpa, és próbáltam kordában tartani a lélegzetemet. Ahogy mély levegőt vettem és felemeltem a fejem, a tekintetem egy hatalmas hirdetőtáblára esett. Az Ankarai Állami Színház színre vitte az Aladdin című musicalt. A nap előbukkant a felhők közül. Néztem az óriásplakátot anélkül, hogy az arra járó emberekre figyeltem volna. Minden felhő eltűnt. A nap rám köszönt az utca közepén lévő dombról.
Egy kóbor kutyát láttam a szemközti járdán a hirdetőtábla alatt. A hirdetőtáblát nézte, akárcsak én. Miután jobban megnéztem, rájöttem, mennyire hasonlít Aladdinra. A testtartás, a kor, a szín – minden pontosan olyan volt, mint ahogy Fürtösnek leírtam… Nem sírtam, hanem makacsul mosolyogtam, várva, hogy kicsorduljanak a szememben lévő könnycseppek. Akár csak Fürtös arcáról a mosoly…
Fordította: Kollár Kata
Kafasına göre magazin 41. szám: 2021. november-december
[…] A teljes történet itt olvasható >>> […]
Nagyon megható, szívhez szóló történet. Köszönöm. Szívesen olvasnám Engin egyéb írásait, történeteit.
Kedves Magdi!
Engin további novelláit itt olvashatja az oldalon.