A préri közepén volt egy falu, rideg levegőjű és talajú. A szél elmélyíti az ember arcán a finom vonalakat és mindenki arcára mosolyra hasonlító kifejezést kölcsönöz. A birkáktól a kecskéig, a szarvasmarháktól a rókákig, minden élőlény szelleme elszabadult itt a hatalmas prérin. Több ezer éves fájdalmat hordoznak magukban, amely minden lélegzetvétellel átjárja a földet, anélkül, hogy az emberek észrevennék. És bár a falu neve Şenköy volt, a szél által hajlított nyárfákon kívül nem lehet találkozni itt egyetlen mosolygós, a természettel összefonódó lénnyel sem. Először a falut kellett szeretni és birtokolni, mint egy szerető, aki messziről figyel, sokáig nem mutatja ki érzéseit, szerelmét. Még ha szeret is, nem enged el, az általa okozott fájdalommal kihasználja az érzéseidet, és ott összeköt benneteket a földet erősen fújó széllel.
Durmuş nyolc testvér közül az utolsóként született ebben a tizenöt házas faluban. Mivel a falu lakossága nem volt elegendő az iskola megnyitásához, az öt kilométerre lévő Karasu városába járt iskolába. Oda öt kilométer, vissza öt kilométer, a lába olyan volt, mint a pata, de Durmuş nem adta fel, minden nap táskával és műanyag cipővel ment végig az úton. A tizenöt házból álló faluban szinte senki sem tanult tovább a középiskola után. Testvérei között olyanok is voltak, akik még füzetet sem láttak. Ezen a kietlen vidéken felnőni egyet jelentett azzal, hogy tudod hol a helyed és ki előtt hajolsz meg, mint a szélben fújó nyárfák. Durmuş volt az egyetlen, aki javította a falu oktatási és képzési életét, aki a felsőtagozat után középiskolába járt. Ha tenni akarsz valamit Şenköyben, egyedül maradsz, mint a sárga fű, ami repül a levegőben… Durmuş soha nem szerette ezt a kietlen vidéket, olyan helyen élt, amelynek belső világa négy évszakon át zöldellt és nevét még nem fedezte fel – ez a méreg, amelyet ebben az életben kötelességnek neveznek, megteremti az ember poklát a földön – ez volt az a mondta, amit az iskolai füzete hátuljára írta, ahol talált egy üres helyet. Durmuş befejezte a középiskolát, és azonnal bevonult katonának. Arról álmodott, hogy köztisztviselő lesz. Az ötvenes években az érettségizettek elhelyezkedhettek és ilyen pozíciót vállalhattak. Durmuş, amint visszatért a katonaságból, letette az önkormányzat által tartott vizsgákat, és önkormányzati rendőr lett. Arról a napról álmodozott, amikor a falubeli rendőr főállást kínál majd neki. Ez a paraszti nemzet szerette az egyenruhát, és nagy gondot fordított rá. A központi önkormányzattól a falujához közeli Susuzlar városába nevezték ki. Felvette a legtisztább ruháját és a polgármesterhez ment. A polgármester távolságtartóan üdvözölte Durmuşt, nem állt fel a helyéről, és úgy beszélt, hogy fel sem emelte a fejét. Mivel Durmuş azonnal fel akarta ölteni a rendőregyenruhát, félrevonult a tömegből, és mosolygós arccal várakozott a polgármesteri hivatalban. A polgármester még egy kicsit nézegette a kezében tartott papírokat, és jegyzetelt, komolysága miatt arca olyan sápadt volt, mint az irodája falai. A polgármester kinyújtotta a kezében tartott papírt, csak egy nevet és egy számot írt rá.
Bemásztál az eperfa legtörékenyebb, karcsú ágai közé, más kamaszok tömege a fa alatt kórusban kiabál, hangosabban szólal meg azok hangja, akik korábban már képesek voltak leugrani ebből a magasságból, az intelligenciád nincs olyan szinten, hogy kiszámítsa az esés komolyságát a súlyod alapján a gravitáció törvénye szerint és megakadályozd a pubertás hormonjaid áramlását, taps, fütyülés, szitkok, gázos frázisok repkednek a levegőben. A levegőben röpködő varjak, az eperfa kiszáradt leveleibe burkolt verebek mosolyogva figyelik a helyzetet. Ha nem bírod tovább, és hagyod, hogy lezuhanj az eperfa tetejéről, először a talaj illata égeti meg a torkod, megvisel a fájdalom, amit érzel, énekes koldusok, fizetett tapsolók hangja keveredik a varjak nevetésével. Ettől jobban bedagad a bokád, és amikor a lábad úgy dagad, mint egy dob, és kórházba kerülsz, akkor rájössz, hogy a pubertás már csak ilyen.
Egy ideig nem értette, hol van, és a megértésben, sem az esze, sem az érzelmei nem segítettek neki. A fülében vendégeskedő elfojtott hangok egymáshoz járultak, diszharmonikus módon éreztették vele, hogy nincs jó helyzetben. Megpróbálta kinyitni a szemét, ami olyan érzés volt, mintha egy vékony redőnyt húzna fel, a pupilláján keresztül látott kép olyan volt, mint a szürke mennyezetdarab repedezett részei. Úgy érezte, mintha egy ágyban lett volna. Pontosabban most már megértette, hogy nincs más módja annak, hogy keze, karja és lába a levegőben lógjon, mintha ott van.
Megfordítottam a házi telefon kézibeszélőjét, ami minden nap ugyanakkor kezdett el csörögni. A hívó fél tudta, mikor vagyok egyedül otthon, és amint felvettem a telefont, hosszú hallgatás után elváltoztatott hangon szólalt meg. A tompa és mesterséges hangszín, amelyen megszólalt, azt éreztette velem, hogy egy tini lehet. Sokáig azt gondoltam, hogy az egyik fiú az osztályból egy lány hangját utánozza és így akar kigúnyolni. Megpróbáltam megtalálni a hangnak a tulajdonosát, amelyet hónapok óta hallok azok között a fiatalok között, akiket ismerek, akiket ismernem kellene, vagy olyanok között, akik nem is köszönnek. Amikor a szüleim nem voltak otthon, csörgött a telefon, és nem volt hallgatott el addig, amíg fel nem vettem. Mivel ezeken a tárcsás telefonokon nincs némítás, a telefon kihúzásával vagy a kézibeszélő megfordításával sikerült csak elérnem, hogy abbamaradjon a csöngés. Két hónap után rájöttem, hogy a hang tulajdonosa egy lány. A szomszédos kultúrákban azzal, hogy valakinek felfedjük nemi beállítottságát, istenkáromlásnak számít és én ezek után úgy zúdítottam rá különféle átkokat, ahogy csak a torkomon kifért. Rövid hallgatás után ő annyit mondott:
„Az ember akkor lesz jobb ember, ha megmutatják neki, ki is ő valójában.” Anton Csehov
