Hónapok teltek el azóta, hogy elkezdtem számolni, hány napja nem tudok aludni, és a szemhéjam redőnye beszorult a szemgödrömbe, nem tudtam becsukni. Valahányszor megpróbáltam becsukni a szemem, savak képződtek a gyomromban, a szívemből kapott bátorsággal az egész testemet körbejárták, először az orrlyukaimat, majd az álmos szemeimet égették meg. Szívem fájdalma az egész testemet átjárta. A szerelmi fájdalom kémiai hatású következményeit tapasztaltam, és hónapokig nem tudtam aludni. Az orvosok, pszichológusok, gyógyszerek és számtalan, interneten nézett elalvást segítő videó sem működött.

Öt hónapja és húsz napja hirtelen eltűnt az életemből. Így éled meg a következményeit annak, ha valaki, akit szerettél, elhagyja az életedet, és egy másik életet választ több ezer kilométerrel arrébb. Nem lenne rossz, ha kitörölném az emlékezetemből a szerelmi fájdalomnak megfelelő látványelemeket, mint az örökérvényű „Egy makulátlan elme örök ragyogása” című filmben.

Amikor először néztem ezt a filmet, egy vödör pattogatott kukorica volt az ölemben, és egy laza vigyor a számon. Ha most nézném, nyálasan sírnék, és sót hintenék a nyílt sebeimre, és az álmatlanságom is intenzívebbé válna.

Egyetlen mondat öt hónapig és húsz napig egy álmatlan világhoz kapcsolt:

„Én megyek…”

Read More

A Satılmış név jelentése és a névadás oka; ez a név általában vidéken elterjedt és olyan családok adják a következő babájuknak, akiknek az előző babája meghalt, hogy az újszülött ne haljon meg. 

Satılmış összes testvére meghalt, amint megszületett. Amikor az anyja újra teherbe esett, azzal a reménnyel, hogy most életben marad gyermeke, először Allah-hoz, majd minden élőlényhez szólt: „Ha fiam lesz, Satılmışnek fogom nevezni, ha lányom lesz, őt pedig Satınak.” Satılmış története a többi Satılmışhez hasonlóan úgy kezdődött, hogy életben kell maradnia. Egyedüli gyermekként nőtt fel, szülei minden elvárása azon aggodalmon alapult, hogy ne haljon meg, és jó élete legyen.

Gyerekként álmodott róla – amint betölti a tizennyolcat, megváltoztathatja ezt a nevet, amit a bíró adott neki gyerekként? Így soha többé nem kell gondolnia arra, amit a barátai mondanak neki, hogy kigúnyolják, igaz? Panaszkodom anyámra, apámra, a kíméletlen, gátlástalan rokonokra, akik úgy gondolták, hogy joguk van ezt a nevet adni nekem – Satılmış  minden este, amikor a párnára hajtotta a fejét, megírta magában ezt a beadványt. Korábban átkokat szórt azokra, akik azt mondták, hogy majd megszokod, ahogy felnősz. Olyan neveket tulajdonított magának, mint Mehmet, Ali, Hakan, İbrahim – legalábbis ha a regisztrációkor adnak egy második nevet is, és azt használtam volna – hangoztatta, miközben a nevét sebként hordta a szívében. Mindig is magán érezte a túlélés terhét. Annak ellenére, hogy így érezte, mintha az ellenkezőjét állította volna. Ő kapta a legtöbb figyelmet a családban. A vidéken szeretetnek nevezett dolog, valami, amit éreznek és amiről beszélnek, megváltozott, de amikor a téma Satılmış volt, a szeretet csalogány lett a falusiak szívében, és énekelni kezdett. Mintha az élet elvitte volna valahonnan valahova. Gyerekként komor és sovány fiú volt, de ahogy felnőtt, ragyogó arcú emberré vált, szemei ​​tisztasága elég tiszta volt ahhoz, hogy megmutassa lelkét azoknak a gonosz szemű imáknak, amelyeket a látók elmondanak. A falu öregjei szerint Satılmış szépségét nem az anyjától, de nem is az apjától örökölte, s a neki tulajdonított jó szándék először a lelkében, majd a testében telepedett meg, és átjárta egész testét, beborítva a lelkét, mint egy kis borostyán, ami növekedésnek indul.

Read More

Valahányszor eszébe jutott egy új történet, azonnal kivetette magát az utcára, és órákig sétált, amíg kitalálta az első mondatot. Számára a séta nem csak az utcákon való áthaladás volt, ahol minden nap megtesz egy lépést. Séta közben szétszórta azokat a mondatokat, amelyek morzsával töltötték járás közben, és amolyan lelki megtisztulással találta meg a megírható mondatokat. Sétálva lett az ország egyik megbecsült írója.

Amikor megtalálta a lehetőséget, hogy hasznot húzzon a gyaloglásból, az író azt javasolta, hogy az emberek az írói léten kívül a gyaloglást is fontosnak tartsák. Elmondta, hogy bár már elmúlt ötven, fiatalos megjelenését a sok sétának köszönheti. Hétköznap délben lehetett találkozni vele Ankarában, a Kızılay utcáin.

Nem szeretett sétautakon, erdőben, parkban sétálni. Az utcák zaja, az emberek aggódó arca, az üzletek ablakaiból visszaverődő képek táplálták, azok adtak ihletet számára az íráshoz, megnyugtatva az elméjét. Összezavarodott a csendben, elvesztette a szavait, ahogy végigment a sétaúton.

Utolsó regénye befejezésének békéjével és boldogságával az utcára vetette magát. Ha meg tudná írni az első mondatot, úgy érezné, hogy befejezte az egész regényt. Gyakran nem maradt hű a fejében megfogalmazott fikcióhoz, és ha megszakította az útját, ismeretlen útra tévedt.

Célkitűzés nélkül követte a homályt, amerre a lába vitte. Amíg lépésről-lépésre egy simittel sétált a Konur utcán, egy ismeretlen, de emlékezetet megragadó hang állította meg az utca közepén.

Read More

A préri közepén volt egy falu, rideg levegőjű és talajú. A szél elmélyíti az ember arcán a finom vonalakat és mindenki arcára mosolyra hasonlító kifejezést kölcsönöz. A birkáktól a kecskéig, a szarvasmarháktól a rókákig, minden élőlény szelleme elszabadult itt a hatalmas prérin. Több ezer éves fájdalmat hordoznak magukban, amely minden lélegzetvétellel átjárja a földet, anélkül, hogy az emberek észrevennék. És bár a falu neve Şenköy volt, a szél által hajlított nyárfákon kívül nem lehet találkozni itt egyetlen mosolygós, a természettel összefonódó lénnyel sem. Először a falut kellett szeretni és birtokolni, mint egy szerető, aki messziről figyel, sokáig nem mutatja ki érzéseit, szerelmét. Még ha szeret is, nem enged el, az általa okozott fájdalommal kihasználja az érzéseidet, és ott összeköt benneteket a földet erősen fújó széllel.

Durmuş nyolc testvér közül az utolsóként született ebben a tizenöt házas faluban. Mivel a falu lakossága nem volt elegendő az iskola megnyitásához, az öt kilométerre lévő Karasu városába járt iskolába. Oda öt kilométer, vissza öt kilométer, a lába olyan volt, mint a pata, de Durmuş nem adta fel, minden nap táskával és műanyag cipővel ment végig az úton. A tizenöt házból álló faluban szinte senki sem tanult tovább a középiskola után. Testvérei között olyanok is voltak, akik még füzetet sem láttak. Ezen a kietlen vidéken felnőni egyet jelentett azzal, hogy tudod hol a helyed és ki előtt hajolsz meg, mint a szélben fújó nyárfák. Durmuş volt az egyetlen, aki javította a falu oktatási és képzési életét, aki a felsőtagozat után középiskolába járt. Ha tenni akarsz valamit Şenköyben, egyedül maradsz, mint a sárga fű, ami repül a levegőben… Durmuş soha nem szerette ezt a kietlen vidéket, olyan helyen élt, amelynek belső világa négy évszakon át zöldellt és nevét még nem fedezte fel – ez a méreg, amelyet ebben az életben kötelességnek neveznek, megteremti az ember poklát a földön – ez volt az a mondta, amit az iskolai füzete hátuljára írta, ahol talált egy üres helyet. Durmuş befejezte a középiskolát, és azonnal bevonult katonának. Arról álmodott, hogy köztisztviselő lesz. Az ötvenes években az érettségizettek elhelyezkedhettek és ilyen pozíciót vállalhattak. Durmuş, amint visszatért a katonaságból, letette az önkormányzat által tartott vizsgákat, és önkormányzati rendőr lett. Arról a napról álmodozott, amikor a falubeli rendőr főállást kínál majd neki. Ez a paraszti nemzet szerette az egyenruhát, és nagy gondot fordított rá. A központi önkormányzattól a falujához közeli Susuzlar városába nevezték ki. Felvette a legtisztább ruháját és a polgármesterhez ment. A polgármester távolságtartóan üdvözölte Durmuşt, nem állt fel a helyéről, és úgy beszélt, hogy fel sem emelte a fejét. Mivel Durmuş azonnal fel akarta ölteni a rendőregyenruhát, félrevonult a tömegből, és mosolygós arccal várakozott a polgármesteri hivatalban. A polgármester még egy kicsit nézegette a kezében tartott papírokat, és jegyzetelt, komolysága miatt arca olyan sápadt volt, mint az irodája falai. A polgármester kinyújtotta a kezében tartott papírt, csak egy nevet és egy számot írt rá.

Read More

Bemásztál az eperfa legtörékenyebb, karcsú ágai közé, más kamaszok tömege a fa alatt kórusban kiabál, hangosabban szólal meg azok hangja, akik korábban már képesek voltak leugrani ebből a magasságból, az intelligenciád nincs olyan szinten, hogy kiszámítsa az esés komolyságát a súlyod alapján a gravitáció törvénye szerint és megakadályozd a pubertás hormonjaid áramlását, taps, fütyülés, szitkok, gázos frázisok repkednek a levegőben. A levegőben röpködő varjak, az eperfa kiszáradt leveleibe burkolt verebek mosolyogva figyelik a helyzetet. Ha nem bírod tovább, és hagyod, hogy lezuhanj az eperfa tetejéről, először a talaj illata égeti meg a torkod, megvisel a fájdalom, amit érzel, énekes koldusok, fizetett tapsolók hangja keveredik a varjak nevetésével. Ettől jobban bedagad a bokád, és amikor a lábad úgy dagad, mint egy dob, és kórházba kerülsz, akkor rájössz, hogy a pubertás már csak ilyen.

Megtaláltuk a módját, hogyan alakítsuk ki saját független világunkat a serdülőkortól a férfikorig. Ezek a tettek inkább a férfiasság hormonjainak felszabadulására vonatkoztak, ami felemészt és megfőz bennünket, nem pedig a környéken kialakult barátságok eredményére. Addig harcolhattunk volna, amíg a testünk szenved, hogy megfeleljen a meghozott abszurd döntéseknek.

Egy hét múlva 1994-be lépünk. Mély csend honolt a környéken. Kíváncsi vagyok, ki dobna fel valami őrültséget, és hogyan találna vevőt a baromságára. Ha nem dőlne hátra, és nem állna elő egy ilyen őrült ötlettel, egy idő után szégyenlené magát és kirekesztett lenne. Egyszerűen olyan ötletekkel kellett előállnia, amelyek őrülten elfogadhatatlanok voltak. A szilveszter jó lehetőséget kínált ezekre az ötletekre, és mindenki jókedvének íze, jó szándéka zavaró helyzetet teremtett. Amikor legutóbb le kellett ugranom egy eperfáról, és dagadt bokával iskolába kellett mennem, mindez segített enyhíteni őrült gondolataimat. Olyan ötleteket vitattunk meg, amelyeket az utca leghomályosabb sarkában mondtunk csak el egymásnak. Mehmet lehajtotta a fejét, félt valami nevetséges dologgal szembenézni, Hakan, készen állt, úgy nézett rád, mintha azt mondaná, itt vagyok, Selim, próbálva leplezni idegességét, a póker játékosra jellemző higgadtsággal állt, olyan volt, aki nem fedte fel a kezében lévő ütőkártyát. Ő nem bírja elviselni a helyzetből adódó feszültséget.

Read More