Nagy zűrzavarban élünk. Az ablakunkból teherautók és markolók látszanak. A csend és a béke helyett frusztráló hangokat hallunk egész nap. A régi épületeket ugyanis lebontják és helyettük új, esztétikusakat építenek. Sinan mester leszármazottai (Sinan volt Szulejmán, II. Szelim és III. Murat szultánok egyik leghíresebb építésze) nem engedhetik meg maguknak, hogy maradandó épületek legyenek. Az utcánkban lévő épületet, ahol kiscicákra vigyáztunk, szintén lebontották. Egy idős néni gyönyörű rózsákkal díszített kertjét is felszámolták, parkolóhelyeket alakítottak ki a területen. A 60 éves épület két nap alatt vált semmivé, az ott élők elköltöztek és helyüket teherautók vették át. Az épület régi volt, a falakról a vakolat kezdett leválni, de azt hiszem, ennek a régi épületnek lelke volt.

Az építkezés megkezdése után új vendég jelent meg a házunknál. A buldózer közelében, az út közepén egy német juhász kutya állt. Fémrudakkal védték a lopás ellen. Úgy tűnt, hogy a kutya irányítja az építkezést és tőle függ mi fog történni ezután. A munkások mögött feküdt az utcán, újra és újra jobbra majd balra nézett, mintha megpróbált volna emlékezni az autók számára. A papírgyűjtők tökéletesen láthatták. A papírhulladék-gyűjtők fő problémája az volt, hogy nem tudtak átmenni az utcán. A hajlongó gyűjtögetőknek olyan volt a hátuk, mintha tevepúpot hordanának. Húzták kis kocsijukat és a gépek megtisztították az utcákat. Hiába panaszkodtak, harcoltak és kiabáltak, de ez semmin nem segített. Az utcán fekvő kutya nem reagált. Amikor a munkások elhagyták a terepet, ő is eltűnt, majd munkaidő után ismét megjelent és végezte dolgát.

Egymás között azt fogjuk mondani, hogy néhányszor megkergetett a sötétben és el is kapott engem. Nem reagált a gyerekekre. Amíg a családok gyerekekkel voltak, csendesen feküdt és tiszteletteljesen lehajtotta fejét. Nyilvánvalóan ezzel minden élőlény tisztában van. Reggelente sosem ugatott és mindig tudta, mikor kell elmennie. Német juhász volt a fajtája minden ismertetőjegyével. Nem tudtuk honnan jött, korábban milyen házaknál járt. Nem tudtunk róla semmit, azt sem milyen nemű. A helyes testtartása, a szőre egységes színe, világos bundája és az éberség a szemében arról árulkodott, hogy fajtiszta lehet.

Read More

Régebben szokása volt a mondatok mögé bújni. Én viszont nem szerettem a látható dolgokat, és a ki nem mondott mondatokból jéghegyeket tudtam volna építeni.

Egyfolytában beszélt. Még csak levegőt sem vett, hogy egy pillanatra legalább megszakítsa véget nem érő mondatait.

– Elmegyek – mondta egyszer csak.

A „menni” igének természeténél fogva ilyen kegyetlennek kellett lennie? A korszak vagy az az időszak, amelyben éltünk, nem számított. Az asztalnál ülve és a modern kor nemeseinek megfelelő módon csacsogva teljes primitívségünket tűzbe dobtuk. A „menni” igét követő összes mondat teljes sebességgel jött le az úton, mint egy teherautó, amelynek tönkrement a fékje. A múlt időrendi megbánását és szenvedésünket egyenlővé tettük az emberekkel a történelem során. Amikor azt mondom, hogy „egyenlő”, akkor csak hallgattam rájuk, és hallgatással egyáltalán elszégyelltem magam. Mindig azt gondolom, hogy azok az emberek, akik fogfájásban szenvednek, ugyanazt a fájdalmat érzik. Bár a minket egyesítő fájdalmak olyan egyszerűnek tűntek, nagyon nehéz volt megtalálni azt a pár szót, amellyel szívfájdalmunk kifejezhettük. Azok a szép napok, amelyeknek velejét kipréselték, olyanok lettek, mintha az emésztőrendszerünk szemetévé váltak volna.

Az összes hang ereje eltűnt a csendben. A „menni” szó arra várt, hogy felrobbanjon, mint egy ránk dobott kézigránát. Ha a csendben eltöltött pillanatok egyre hosszabbak lettek a sok elhangzott mondat után, akkor ez azt jelentette, hogy ezek a mondatok üres mondatokká váltak. Eljött az az idő, amelyre vártunk, és ami már csak hivatalos kötelességgé tette az asztal körüli üldögélést. Ezek íratlan szabályok voltak. Aki erős tud maradni ebben a helyzetben, az kérheti a számlát, és távozhat. Erősnek lenni fontos dolog, mert már gyermekkorunkban is azt tanították nekünk, hogy erősnek kell lennünk. Úgy tűnt, hogy az, aki a másiknál hosszabb ideig maradt az asztalnál, többet szenvedett és jobban szeretett. Ez nem képmutatás?

Read More

Ahmet fia, Hasan…. Sötét és vékony arca ellenére, energia sugárzott a szemeiből, amelyek beragyogták az egész várost. Hasan egy kilenc éves fiú volt, aki családjával Törökország keleti részéről a nyugati részre költözött.

Találkozásom Hasannal nem tipikusan olyan találkozás volt, mint ahogy gyerekek szoktak találkozni, útjaink keresztezték egymást miközben ő papír zsebkendőt árult az utcán. Úgy magasodott előttem, mint egy karrierista fiú, aki állásinterjúra jött. Bár első találkozásunkkor mindketten tartózkodóak voltunk, ő is egyike volt azoknak, aki mindig ott volt, amikor én egy csésze teát akartam inni. Nem válaszolt kérdéssel egy kérdésre, de úgy alakította a válaszát, miközben a saját mondatait rakta össze, mintha csak kérdezne. Soha nem láthattad a szemeiben vagy hallhattad a hangjában a szenvedést, amikor a családjáról mesélt. Nem beszélt sokat, de közben bársonyos lágyság tükröződött az arcodra és a lelkedre. Hasan kilenc évéből hatot Karsban élt és az elmúlt három évben Isztambulban, már túl volt a tízes számrendszeren.

Ha meglátott engem, de én épp valaki mással voltam, csendesen közeledett az asztalom felé és úgy jött lábujjhegyen, mintha valami törékeny lenne a lába alatt. Az eleganciának nincsen kora és nem mindig látszik valakinek a szemében vagy a hangjában. Ellenkezőleg, Ahmet fián, Hasánon akkor látszott, amikor nem is számítottál rá.

– Hasan, mi akarsz lenni, ha felnősz?

Ő letette a papír zsebkendőt az asztalra és azt mondta, mintha még sosem hallotta volna ezt a kérdést korábban:

– Nem tudom, de valami jó akarok lenni.

– Jó?

– Nem tudom. Valami jó.

Nem akart sem orvos, sem pilóta lenni, de én megértettem őt. A dolog, amit nem tudott olyan jól kifejezni az az, hogy ő csak jó ember akar lenni. Talán ez volt, amit én akartam neki. Mint jó ember, lehet belőle orvos vagy pilóta, úgy hogy közben jó ember marad.

– Későig itt vagy. Hogy mész haza?

Amikor ezt kérdeztem tőle, ismerkedés közben, ő a körülötte lévő sok gyerekre mutatott:

– Mi Umraniyében élünk. Arra nem jár sem busz, sem dolmuş éjszaka. Ezért mi, gyerekek, akik papír zsebkendőt vagy virágot árulunk, összefogunk és taxit fogunk. 10 lírát fizetünk fejenként. Mióta a taxisofőr a környékünkről való, még engedményt is kapunk.

Read More

„Ha valakinek szép a mosolya, az jó ember.” – Dosztojevszkij

Nem teszem fel magamnak a kérdést: „Ki a jó ember?”

Vajon melyik a jobb, ha egy jó ember keveset mosolyog vagy a rossz emberek gúnyos mosolya? Annak ellenére, hogy az egyes kérdésekre adott válaszokat meg is találjuk magunkban, az ember általában nem kérdezi meg attól, aki gyönyörűen nevet.

Szívének legreszketőbb részét az asztal közepére tette. Tetőtől talpig végigmért, olyan volt a szeme, mint egy idős nő megfontolt tekintete. Bár nyolcéves volt, mégis sihedernek tűnt.

– Micsoda? – kérdeztem olyan hangsúllyal, ami egy 9 évesre jellemző.

Apránként elmondta újévi terveit, úgy beszélt, mintha zsemlemorzsával lett volna teletömve a szája, és vigyázott volna arra, hogy a morzsák ne essenek ki belőle és ne szóródjanak szét mindenhol.

Az ablakra „Üdv 1990” -et akartunk írni. A 80-as éveket ezzel a gesztussal szerettük volna a történelem sötétjébe temetni, egy kis ragasztó és egy kis vatta segítségével, amelyet édesanyja fiókjából akart elemelni. Hakan mindent megtervezett. A nappali ablakát használnák újévkor. Családjaink összegyűlnének a házunkban. Lesz mandarin, kişir, bingózunk, majd lefekszünk. Nem feledkeznénk meg a havas hatásról sem, a gondosan kialakított kis vattacsomókat használnánk fel erre. Annak ellenére, hogy a kinti hó valósága arcul csapott bennünket, mi inkább a dekorálást kedveltük. A japán ragasztót később ismertük meg, de Japán mindig Barış Mançora fog bennünket emlékeztetni.

Hakan nagyon izgatott volt. Annyi mindent akart csinálni, hogy szinte el is felejtette, hogy nyolc éves, és erre emlékeztetnie kellett valakinek. A kinti hó nemcsak a vattapamacsokat gúnyolta, amelyeket felragasztottunk az ablakra, hanem mondott valamit a 80-as éveknek is. Talán hiányozni fognak a szerény 80-as évek, de olyan erős elvárásaink voltak a 90-es évektől, hogy el sem tudtuk képzelni, hogy a 2000-es évek hogyan fogják majd túlszárnyalni ezeket.
Miután leszedtük a ragasztót a kezünkről, Hakan elmondta nekem a második tervét:

– Építsünk egy hóembert. Amikor éjfélt üt az óra, vigyük a családjainkat a kertbe, és mutassuk meg nekik a hóemberünket. Szép terv volt, és nagyszerű megoldást jelentene a 80-as évek egycsatornás életéhez.

Annak a napnak a fontossága és jelentősége egyaránt színesítette magányunkat, és segített abban, hogy minél több emléket gyűjtsünk össze. A hűtőből sárgarépát vettem ki, Hakan vattát csent el az anyja fiókjából. Hogy esztétikai szempontból szép legyen a hóemberünk, megálltam a szenespince mellett, és összeszedtem egy marék gondosan kiválasztott széndarabot.

A hátsó udvarban először egy nagy testet építettünk a hóból, amelyet összelapátoltunk. Hakan letérdelt, és úgy tett, mintha fáradt volna, de közben ismét megmutatta, milyen vakmerő gyermek. Én eközben hideg kezeimmel elkészítettem a második darabot és aprólékosan kidolgoztam a nyaka és a hasa közötti részt. Besötétedett. Hideg kezeim egyre gyorsabban, sebészi pontossággal alakították ki a hóember arcát; hófehér és sima bőr, két szem kis széndarabokból, és mosolygós arc kisebb széndarabokkal … A hóember mosolya olyan gyönyörű volt, hogy a széndarabok sötétsége megmelegítette a szívemet. Orrának beszúrtam a sárgarépát és seprűt rögzítettem a testéhez, befejeztem a hóembert, amely szikrázóan mosolygott.

Read More

A busz mindenféle gond nélkül képes volt megállni. Annak ellenére, hogy régi kasznija vörös színű volt, ez a vörös szín nem olyan volt, mint amikor valakinek egészséges bőrpír jelenik meg az arcán. Hosszú teste és összecsukható harmonikaszerű gumiharangja (ez egy csuklós busz volt) miatt az utasok minden egyes fékezésnél meginogtak. Kisebb fékezésnél halayt, kanyarokban Erzurum bart, míg a hirtelen fékezéseknél horont (ezek a török néptánc fajtái). Minden busznak volt külön neve, mindenki így emlegette őket, nem a számok alapján, amelyet kaptak.

Amikor a busz képes volt megállni, az ajtajai különös hanggal nyíltak ki, olyan volt, mintha horkolnának. Úgy lebegtem a busz hátuljában, mintha elkapott volna egy hullám és magával sodor. Az, hogy hátul voltam, még iskolás koromból maradt meg, de ez jó lehetőség volt arra, hogy kérkedjek a magasságommal. Néhány ember már tudta, hogy a busz hátuljában ülni olyan, mintha a Dalton fivérek közül Avarell bűntényt készülne elkövetni. Az órám 7:45-öt mutatott. Ez egy csodás kombinációja volt az időnek és a helynek. Az a lány, akinek felhő rejtőzött a szemeiben, két megállóval később kellett, hogy felszálljon a buszra. Felszállt a buszra és elegánsan helyet foglalt egy szabad ülésen.

Amikor a busz megérkezett az ő megállójába, úgy tűnt, hogy megköszörülte a torkát, mert az ajtók szinte hang nélkül, gyorsan nyíltak. Amikor a lányra néztem, úgy éreztem, hogy szitál az eső, még napos időben is. A szívem barométere esőt mutatott a szemeiben rejtőző felhők miatt. Annak ellenére, hogy nem tudtam a nevét, gyakran álmodoztam róla, és nem számított, hogy ki ő és honnan jött. A szemeiben lévő felhők álmaimban is megjelentek. Az álmaimban nevet adtam neki és alvás közben többször is megismételtem első üdvözlésünket.

– Szia.

– Szia.

Mást nem is kellett mondani, mert bármi egyéb ellopta volna a szeméből kiolvasható mondanivalót. A mondatoknak jelentésük lett volna, ahogy egymásra néztünk és a mondatok elvesztették volna a pillanat varázsát. A busz haladt tovább. Habár már három megállóval ezelőtt le kellett volna szállnom, még mindig a buszon ültem, hogy vele lehessek.

Azok a felhők a lány szemében könnyen elveszhettek volna egy olyan világban, ahol a három buszmegállónyi távolság is problémát jelenthet. Erőt vettem magamon és elkezdtem memorizálni a busztársaság menetrendjét.

Még csak két hete ismertük egymást, de ez olyan réginek tűnt, mint Ádám és olyan egyedinek, mint Éva története. A busszal vele utaztam a világ legszebb helyeire.

Amikor a buszvezető hátraszólt, hogy „Mindenki húzódjon a busz végébe!” én már a csukló részben voltam. Amikor a tömeg elindult hátrafelé, belenéztem a szemébe, mintha randik lett volna. Amikor a két szempár túl közel kerül egymáshoz, akkor az egyik már nem lát. Korábban szerettem a felhőket. Azok a felhők, amelyek hősiesen harcoltak a lenyugvó nappal, ennek a lánynak a története voltak.  És ez a történet volt az én történetem is.. Ez volt a világ legszebb szerelmi története.

Read More