Ahmet fia, Hasan…. Sötét és vékony arca ellenére, energia sugárzott a szemeiből, amelyek beragyogták az egész várost. Hasan egy kilenc éves fiú volt, aki családjával Törökország keleti részéről a nyugati részre költözött.
Találkozásom Hasannal nem tipikusan olyan találkozás volt, mint ahogy gyerekek szoktak találkozni, útjaink keresztezték egymást miközben ő papír zsebkendőt árult az utcán. Úgy magasodott előttem, mint egy karrierista fiú, aki állásinterjúra jött. Bár első találkozásunkkor mindketten tartózkodóak voltunk, ő is egyike volt azoknak, aki mindig ott volt, amikor én egy csésze teát akartam inni. Nem válaszolt kérdéssel egy kérdésre, de úgy alakította a válaszát, miközben a saját mondatait rakta össze, mintha csak kérdezne. Soha nem láthattad a szemeiben vagy hallhattad a hangjában a szenvedést, amikor a családjáról mesélt. Nem beszélt sokat, de közben bársonyos lágyság tükröződött az arcodra és a lelkedre. Hasan kilenc évéből hatot Karsban élt és az elmúlt három évben Isztambulban, már túl volt a tízes számrendszeren.
Ha meglátott engem, de én épp valaki mással voltam, csendesen közeledett az asztalom felé és úgy jött lábujjhegyen, mintha valami törékeny lenne a lába alatt. Az eleganciának nincsen kora és nem mindig látszik valakinek a szemében vagy a hangjában. Ellenkezőleg, Ahmet fián, Hasánon akkor látszott, amikor nem is számítottál rá.
– Hasan, mi akarsz lenni, ha felnősz?
Ő letette a papír zsebkendőt az asztalra és azt mondta, mintha még sosem hallotta volna ezt a kérdést korábban:
– Nem tudom, de valami jó akarok lenni.
– Jó?
– Nem tudom. Valami jó.
Nem akart sem orvos, sem pilóta lenni, de én megértettem őt. A dolog, amit nem tudott olyan jól kifejezni az az, hogy ő csak jó ember akar lenni. Talán ez volt, amit én akartam neki. Mint jó ember, lehet belőle orvos vagy pilóta, úgy hogy közben jó ember marad.
– Későig itt vagy. Hogy mész haza?
Amikor ezt kérdeztem tőle, ismerkedés közben, ő a körülötte lévő sok gyerekre mutatott:
– Mi Umraniyében élünk. Arra nem jár sem busz, sem dolmuş éjszaka. Ezért mi, gyerekek, akik papír zsebkendőt vagy virágot árulunk, összefogunk és taxit fogunk. 10 lírát fizetünk fejenként. Mióta a taxisofőr a környékünkről való, még engedményt is kapunk.