A busz mindenféle gond nélkül képes volt megállni. Annak ellenére, hogy régi kasznija vörös színű volt, ez a vörös szín nem olyan volt, mint amikor valakinek egészséges bőrpír jelenik meg az arcán. Hosszú teste és összecsukható harmonikaszerű gumiharangja (ez egy csuklós busz volt) miatt az utasok minden egyes fékezésnél meginogtak. Kisebb fékezésnél halayt, kanyarokban Erzurum bart, míg a hirtelen fékezéseknél horont (ezek a török néptánc fajtái). Minden busznak volt külön neve, mindenki így emlegette őket, nem a számok alapján, amelyet kaptak.

Amikor a busz képes volt megállni, az ajtajai különös hanggal nyíltak ki, olyan volt, mintha horkolnának. Úgy lebegtem a busz hátuljában, mintha elkapott volna egy hullám és magával sodor. Az, hogy hátul voltam, még iskolás koromból maradt meg, de ez jó lehetőség volt arra, hogy kérkedjek a magasságommal. Néhány ember már tudta, hogy a busz hátuljában ülni olyan, mintha a Dalton fivérek közül Avarell bűntényt készülne elkövetni. Az órám 7:45-öt mutatott. Ez egy csodás kombinációja volt az időnek és a helynek. Az a lány, akinek felhő rejtőzött a szemeiben, két megállóval később kellett, hogy felszálljon a buszra. Felszállt a buszra és elegánsan helyet foglalt egy szabad ülésen.

Amikor a busz megérkezett az ő megállójába, úgy tűnt, hogy megköszörülte a torkát, mert az ajtók szinte hang nélkül, gyorsan nyíltak. Amikor a lányra néztem, úgy éreztem, hogy szitál az eső, még napos időben is. A szívem barométere esőt mutatott a szemeiben rejtőző felhők miatt. Annak ellenére, hogy nem tudtam a nevét, gyakran álmodoztam róla, és nem számított, hogy ki ő és honnan jött. A szemeiben lévő felhők álmaimban is megjelentek. Az álmaimban nevet adtam neki és alvás közben többször is megismételtem első üdvözlésünket.

– Szia.

– Szia.

Mást nem is kellett mondani, mert bármi egyéb ellopta volna a szeméből kiolvasható mondanivalót. A mondatoknak jelentésük lett volna, ahogy egymásra néztünk és a mondatok elvesztették volna a pillanat varázsát. A busz haladt tovább. Habár már három megállóval ezelőtt le kellett volna szállnom, még mindig a buszon ültem, hogy vele lehessek.

Azok a felhők a lány szemében könnyen elveszhettek volna egy olyan világban, ahol a három buszmegállónyi távolság is problémát jelenthet. Erőt vettem magamon és elkezdtem memorizálni a busztársaság menetrendjét.

Még csak két hete ismertük egymást, de ez olyan réginek tűnt, mint Ádám és olyan egyedinek, mint Éva története. A busszal vele utaztam a világ legszebb helyeire.

Amikor a buszvezető hátraszólt, hogy „Mindenki húzódjon a busz végébe!” én már a csukló részben voltam. Amikor a tömeg elindult hátrafelé, belenéztem a szemébe, mintha randik lett volna. Amikor a két szempár túl közel kerül egymáshoz, akkor az egyik már nem lát. Korábban szerettem a felhőket. Azok a felhők, amelyek hősiesen harcoltak a lenyugvó nappal, ennek a lánynak a története voltak.  És ez a történet volt az én történetem is.. Ez volt a világ legszebb szerelmi története.

Read More

Az öreg ember nem az volt, aki sokszor járt volna az asztalomnál, ahol a teámat ittam. A lottószelvényeket áruló öreg ember mindenkinek árult, de az asztalomnál, ahol verseket olvastam, nem állt meg. A fején lévő, nemzeti lottó feliratú sapka jól mutatta, mennyi idős lehet, de ezt az arcán lévő ráncokból is látni lehetett.

Épp a teámat kortyoltam, amikor az öreg odajött az asztalomhoz és ráncos kezével felém nyújtott néhány szelvényt.

– Vegyél, fiam.

– Köszönöm, uram.

– Ez az utolsó három darab.

– Köszönöm, de nem szeretek játszani a szerencsével.

Az öreg szemei felragyogtak, mint a macska szemei. Úgy szorongatta az utolsó három szelvény, mintha az élete múlna rajta.

– Miért nem?

– Nem szeretem, elveszik a békémet.

– Ez az utolsó három, vegyél egyet…

– Értékelem, uram, de nem.

A feje a kalap alatt olyannak tűnt, mintha hegyes ceruzával rajzolták volna. Az arca épp olyan hegyes volt, mint a mondatai, tekintete, mint a napfény. Mosolyogtam és ő is mosolygott, ha sírtam volna, ő sokkal többet sírt volna. Ez volt egy olyan ember élete, aki már sok mindenen keresztül ment…

Most ismét felém nyújtotta a szelvényeket:

– Nem akarok lottószelvényt.

– Miért?

– Azt mondta, hogy már csak három van. A lottó árusok az utolsó szelvényeket megtartják maguknak, tegye el maga is.

Ez jutott most eszembe, hogy az árust elküldjem magam mellől. Ő megfogta a szelvényeket és a zsebébe tette azokat.

– Sosem veszem meg az utolsó szelvényeket. Tulajdonképpen nem veszek soha egyet sem.

– Miért?

Az öreg eltolta az asztalt, ahol ültem, és mint egy száraz ág rogyott le a székre. Macska szemei tigris szemekké változtak. Nem akartam rászólni, intett a pincérnek és ekkor rájöttem, hogy egy teát akar inni. Boldog mosollyal nézett rám, a tekintete egyszerre volt boldog és szomorú. Amikor a tea megérkezett, komoly arccal kortyolt bele, majd így kezdte:

– Néz fiam, egy történetet akarok elmondani neked. Ezt nem mondtam el még senkinek. Majd nyugodt, ám kioktató hangon belekezdett:

Read More

– Yunus Emre-

De kinek is szólnak a legfennköltebb szavak?

Miután valaki hőssé vált, szükséges minden győzelmét és kritikáját felsorolni? Fénysebességgel érkezik, szívünk rejtekében bújik meg, és még ha nem is hódítja meg az összes kontinenst, nem győzi le a lázadásokat, akkor is ott morajlik bennünk a holnap legszenvedélyesebb dallama. Lelkünk legmélyén. A hősnek nem az a célja, hogy hős legyen.  Vajon csak a győzelmei miatt lett Napóleon Napóleon? A hős, ha hősként viselkedik, a megfelelő pillanatban bekerül majd egy fényképekkel tarkított történetbe. Vajon Szuper Márió legnagyobb hőstette az aranygyűjtés? Vannak képességei, és három élete, de mégsem tud a szívekig érni.

A modern élet mindent tálcán nyújt felénk, az egészséges életet, az arcunk csillogását és a hétköznapi viselkedésünket is. Olyan ez, mint amikor Mecnun kereste volna Leylaját, a közösségi média lájkjain keresztül mindenki Mecnun mellé állna, vakon másokat tartanának bűnösnek. Ugyanúgy, ahogy a házakban földgáz van, a szavak, amiket szerelemnek hívtunk csak úgy záporoznak mindenfelé, cseng a telefonunk és a megszerzett lájkok összessége határozza meg, milyen lesz a jövőnk. A svájci tudósok, újságok utolsó oldalin közölt megállapításai között nem szerepel a szerelem képlete, a fa törzse szinte sír, ha késsel faragunk belé egy szívet, ez az ár. Az atombombát létrehozó tudósok tehetetlensége egyenlő az elme tehetetlenségével. Az idősebb tudósok sem tudják megtalálni az okot, mi az, ami meggyújtja a szívünket. A hiúság gyógyszerét még nem találták meg, és sajnos a lustaságunk, a tudatlanságuk és az áldozatkészségünk sem tudja megoldani.

Vagy a tudósok lusták, vagy mi vagyunk hozzászokva ahhoz, hogy kilenc hónapi részletben fizetjük ki hitelkártya tartozásunkat. Abban a világban, ahol mindenki a saját földjén élő nagy költőket vádolja, ott ne várjuk, hogy inspirációt kapunk a saját tündérmeséinkhez.

***

Iskolai évek. Amikor egyikről kérdeznek, biztos, hogy mindjárt megjelenik előtted egy bizonyos kép arról az évről. Ha kíváncsi vagy, elmondom, hogy is van ez. Azokban az időkben még egyetlen általunk kedvelt lány sem volt fent a közösségi médiában. Az iskolai évek a tinédzserek körében nem voltak népszerűek, sokan nem is szeretnek visszaemlékezni a tizenéves korukra és nem szívesen nézegetik az akkori fényképeiket sem. A középiskola második évét tapostam, volt egy nagyon jó barátom, Mehmet. Ne nézz így rám, mert azt mondtam, nagyon jó barátom, vértestvérek voltunk, nem vitáztunk, igazi testvérek voltunk. Mehmet és én ugyanabba az osztályba jártunk és tudom, hogy a történet szempontjából épp olyan fontos, hogy arról is beszéljek milyen volt a hangulat akkoriban és mi történt akkor az országban, mint ahogy mi is. A vértestvérem, Mehmet zárkózott volt, én pedig nem énekeltem úgy, mint egy csalogány. Azonban én voltam az, aki különböző alkalmakkor beszédet mondott. A környékbeli gyerekek az iskolában, matek órán, sőt még az ajtók előtt is a mi kapcsolatunkról beszéltek. Ha a szomszédaink éhesen feküdtek le, mi nem tudtunk elaludni. Ameddig a tanáraink nem fedezték fel azt a helyzete, amiben voltunk, tovább tettük a dolgunkat és ők csak meglepett arccal figyeltek minket, amikor sorra háromjegyű osztályzatokat kaptunk (a 100-as a legjobb osztályzat a középiskolában). Sokat nevettünk, a legkönnyebb dolog, amivel az időt töltöttük, a nevetés volt.

Read More

Amikor elindultam otthonról, megnéztem a postaládát. Már hat hónap telt el, hogy a 20 éve megismert barátom nem írt nekem semmit. A barátom életem legfontosabb pillanatinak volt tanúja. Több száz kifejezés volt, amit soha nem tudtam elmondani magamnak. Húsz évvel ezelőtt egy iskolai teremben kötöttünk barátságot és egy fehér papír volt az, ami összehozott minket a nagy távolság ellenére. Az irodalom tanárunk egy nap egy zsáknyi levelet hozott be órára és azt mondta keressünk magunknak levelezőtársat. Számunkra ez kínszenvedés volt és feleslegesnek tartottuk.

A tanóra második felében mindenki levelet írt egy ismeretlennek. Mit lehet írni valakinek, akit egyáltalán nem ismerünk? Írhatod, hogy „Szia” vagy azt „Hogy vagy?” Majd vársz, gondolkodsz és elmondod, amit akarsz… Egy kétoldalas levelet írtam, mindent elmondtam magamról. Rájöttem, hogy nem is olyan egyszerű írni valakinek, akit nem ismerek. Az osztályban mindenki írt valamit. Volt egy remek összefoglalás a Beşiktaş – Fenerbahçe meccsről, amiben fontos szerepet kapott a szabályok helyes leírása. Rosszul éreztem magam, mert nem szerettem a szabályokat. Az rendben lett volna, ha olyan valakinek kell írnom, akit ismerek. Az osztály minden tagja a megírt levelet borítékba tette, megcímezte azokra a címekre, amit a tanártól kaptunk, majd egy dobozba tettük őket, olyan volt mintha szavazni járultunk volna egy urnához. Volt egy pillanat, amikor jó lett volna, ha az egész osztályról készül egy fénykép, ez volt az, ahogy boldogan nyaltuk a bélyeget és ragasztottuk a borítékra.

Nem sokkal később meg is érkezett a válasz az otthonunkba. Emlékszem, az ágyamban fekve, gyér világítás mellett olvastam el. Hétvége volt és evés után voltam. Nem fogok hazudni, egy lány levelét kaptam, amit félve nyitottam ki.

– Szia! – mondtam.

Nem voltam hozzászokva, hogy magamról beszélek, a szobámban voltam és egy szót sem szóltam, miközben olvastam. Később, napokig gondolkodtam a helyes kifejezéseken, miket írhatnék. Kíváncsi voltam az életére, a szemeire, a hangjára.

Anélkül, hogy tovább vesztegettem volna az időt, leültem egy halom fehér papírral és elkezdtem írni.

– Szia!

Nagy lelkesedéssel írtam, több száz szót vetettem papírra, anélkül, hogy bármit is mondtam volna magamról. Jó volt beszélni azokról a dolgokról, amiket a sorok között láttam. Lelkem megnyílt, új folyosók és ajtók nyíltak ki bennem. Minél többet írtam, annál jobban megértettem magam és barát lettem. Azt, hogy kik vagyunk, a mondataink elárulják. Volt egy megállapodásunk, soha nem küldtünk egymásnak fényképet. A technológia fejlődött, az internet mindegyikünk otthonában megjelent, de a virtuális térben sem találkoztunk soha. Volt egy nevünk és egy címünk és valami ennél is fontosabb, volt mondanivalónk.

A középiskola befejeződött és elkezdtünk egyetemre járni, fiatal emberek és új érzések léptek az életünkbe. Ahhoz, hogy találkozzunk egy kávézóba és megigyunk egy teát, fel kellett volna hagynunk korábbi terveinkkel. Lehet, hogy nem voltunk őszinték, csak játszottunk egymás érzéseivel. Arról is írhattam volna, aki lenni akartam. Azonban mindig hasonlókat írtunk, olyanok voltunk, mint egy öreg házaspár, aki kitalálja egymás gondolatait. Több száz kilométer távolságra volt valaki, aki úgy érzett mint én, úgy éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Az ember nem magányra született, ezt már évekkel ezelőtt megértettem, akkor, amikor az első levelét elolvastam. Az irodalom tanár valami különlegeset adott nekem. Azt nem tudom, hogy a többiek folytatták-e a levelezést, de én a tanáromnak hála, új barátra tettem szert.

Read More

Tél van, Ankara olyan, mint egy jégszekrény. Hangosan süvít a szél. A hó fehér lepellel borította be az utcákat. A háztetők pereme olyan, mint egy menyasszonyi ruha, minden olyan nyugodtnak tűnt. Tettem fel teát főni, de ágyban maradtam, hogy ne szakadjon meg az álmom. Próbáltam aludni, bebújtam a takaró alá, de a fenekem kilátszott. Az utcáról jött egy hang. A szomszédból hallottam ezt a csendes szimfóniát.

A nedves ablaküvegnek nyomtam a homlokom és már láttam is a csendes hangok okát. Meghalt a legjobb barátom, Selim, apja és az emberek csendesen adták át egymásnak a hírt. Kirohantam az utcára csizma és kabát nélkül, anyám hangjára azonban visszamentem és felvettem ünneplő ruhámat.

Bementem Selimék házába. Az ajtó előtt sok cipő volt, ami bizonyíték arra, mi is történik odabent. Arra gondoltam, hogy szinte az egész környék itt van. Mindenki azt vette fel, amit éppen talált. Voltak, akik a nyári papucsukban siettek, hogy osztozzanak a szomszéd fájdalmán. Én arra gondoltam: „Többé már nem mondhatod nekem anya, hogy csizma és kabát nélkül nem mehetek az elhunyt házába.” Gondolataimba merülve értem a lakás ajtajába, bekopogtam. Egy kislány nyitotta ki, fiatalsága még kézzelfoghatóbbá tette a halált. Megmutatta nekem Selim szobáját.

Bementem. Selim és a környékbeli srácok csendben osztoztak a fájdalomban. Egy másik szobában Selim anyja és több idős néni gyászolta az elhunytat. Arrébb is volt még egy szoba. Ott a szomszéd bácsik voltak, akik a szőnyegen térdeltek és lehajtották fejüket. Ők így fejezték ki bánatukat.

Mindenkinek volt egy saját része a szőnyegen. Azt mondtam:

– Részvétem, Selim.

– Köszönöm – mondta, nem tudtam, mit mondhatnék még neki.

Én is, épp úgy mint a többiek, lehajtottam a fejem és próbáltam olyan mintát találni a szőnyegen, amely a lelkiállapotom tükrözi. Hoztak teát. A sírás abbamaradt, amikor megérkezett a tea. Én és még pár szomszéd gyerek úgy szerettünk volna a halállal szembeszállni, hogy nem eszünk. Úgy döntöttük, hogy nem eszünk semmit. Anélkül, hogy egymásra néztünk volna, tudtuk, hogy a többiek mire gondolnak és nem vettük fel tekintetünket a földről. Ebben a pillanatban a gyász hangja nagyobb volt, mint az éhségünk.

Egyszer csak egy néni különböző süteményeket hozott. Igazi kínzás volt ez számunkra, minden erőnket össze kellett szednünk, hogy legyőzzük a kísértést. Teát töltöttek nekünk. Selim ekkor felemelte a fejét és így szólt:

– Egyetek, srácok!

Abban a pillanatban Selim apja a mi apánk is lett. Azt már nem tudom, ki volt az első, de arra emlékszem, hogy úgy vetettük rá magunkat az ételre, mintha el akarnák venni előlünk. Amikor egy testben gyermeki lélek lakozik, egy apró mosoly is elegendő ahhoz, hogy ezt a gyermeki én felébressze. Selim nevetett. A szájába dugdosta sütiket, hogy ne nevessen fel hangosan.

Read More