Az idő a legjobb szerző. Mindig a tökéletes befejezést írja. (Rivaldafény című film 1952.)

1 óra 13 perc telt el azóta, hogy találkoztunk.

Honnan tudom? Soha nem éltem olyan pillanatot, hogy teljesen jelen lennék, anélkül, hogy az időre gondolnék. Meg kellett néznem a telefonom képernyőjét, hogy megemészthessem, amit érzek. Szerelmes voltam? Vagy egy újonnan megismert személy ismeretlenje hívott meg utamra?

Olyan voltam, mintha egy szikla szélén lennék, ahonnan egyetlen óvatlan lépéssel leeshetnék. Az adrenalin nevű vegyi anyag irányította a testemet. Egy másik lélek, amelyet még soha nem éreztem, megszállta a szívemet és a hangomat. A legegyszerűbb magyarázat az volt, hogy találkoztam valakivel a Bagdad sugárút egyik kávézójában.

Szerintem nincsenek olyan véletlenek, amelyek összekötötték az időt a helyszínekkel. Ebben az egyszerűségben volt mélység, és ebben a mélységben egyfajta kapcsolat lebegett a sekély vizekben.

Mivel a szél a háta mögött fújt, nyugodtan ült a velem szemben lévő asztalnál. A lány kávét ivott, és a könyvét olvasta, anélkül, hogy zavarta voln, hogy a szél fújja a haját. Először is a könyve borítója keltette fel a figyelmemet. Amikor felemelte a fejét a könyvéből, megláttam meleg arcát, mély szemeit és meghallottam hangját, amely melegebb volt, mint az arca. Tudta, hogy gyönyörű. A szeme kifejezése összekötötte lelkét a külvilággal. Amikor felemelte a fejét a könyvéből, arca üdvözölte a szelet, engem és a többi asztalt. Nagyon meleg mosoly volt az arcán.

A kezébe vette a könyvet, felemelte a fejét, és rám nézett.

– Gondolom, érdekel a könyv, igaz? Tudta, hogy őt nézem, és a szememmel követem őt, ürügyként használva a könyvet.

– Igen, a borítója nagyon szép. Még soha nem hallottam az író nevét.”

Bosszantott, hogy nem tudok semmit a szerzőről. Beszélhettünk volna az író legkedveltebb könyveiről, és ez lehetett volna a beszélgetésünk kezdete.

– Szeretem Taylor Harrist.

Én is szerettem volna. Kicsit kutakodtam a telefonomban, elrejtve azt az asztal alatt, és megpróbáltam több információt szerezni a szerzőről anélkül, hogy úgy néztem volna rá, mintha valami titkosat csinálnék.

– Megveszem, ha ajánlod a szerzőt.

– Igen. Különösen szeretem ezt a könyvet.

– Ez regény?

– Ez egy regény …

Az „Időtlen” című regény, amelyet Taylor Harris 1997 -ben írt, összehozott minket. A könyv borítója, amely érdekesebb volt, mint a neve, olyan jól elmagyarázta az időtlenséget, hogy ha megláttam volna, biztosan megvettem és elolvastam volna.

Read More

Álomba merülve ismeretlen arcok között bolyongtam ismeretlen helyeken. Az elmúlt időszakban a lepedő és a paplan közé szorított testem gyakran került ebbe a környezetbe és időzött ott, amelyet „álomnak” hívtak. Az „időzött” alatt azt értem, hogy reggel mindenre emlékezni kell, és műszaki hozzáértéssel álmokat tervezni. Álmaim óramű pontosságal történtek az elmúlt két hétben.

Alvásom legédesebb része az a pillanat volt, amikor rájöttem, hogy álmodom, és ekkor kétkedve gondoltam arra, hogy ez valóság lenne. Talán amit álmomban láttam, az a világ legtisztább oldala volt, olyan, amit valóságosnak gondoltam.

Nem tetszettek az álmok a sekély vizekben úszva. Az álomnak a tudatalattiból kell fakadnia, és nem szabadna napi képeknek vagy aktuális problémáknak megjelennie benne. Az alvást a napi események megzavarják és molesztálják, bizonyos értelemben a nyugtalan elmével és a szájjal, amely egész nap ébren beszélt, és alvás közben is beszélt. Ezek a rövid életű álmok elfoglalták az alvót, elmosódott fényképkerettel a reggeli mosakodás után.

Az alvás és az álom egymásba gabalyodva vette birtokba a testemet, mintha egymást teremtették volna.

Egy erdőben sétáltam, és nyugodtan lépkedtem anélkül, hogy tudtam volna, hová megyek. Nem tudtam, hogy esőerdő vagy trópusi erdő, vagy a prospektusokban látott képek kombinációja, de logikusan próbáltam feltárni a helyét, amit nem ismertem. Nem tudtam rájönni, hogy nappal van vagy éjszaka, mivel nem láttam az eget a csodálatos magas fák miatt. A fákon áthatoló fénysugarak azt az érzést keltették bennem, mintha nem éjszaka lenne. Jó lett volna időt tölteni ebben az erdőbe, ha nem tudom, hogy ez egy álom. Azt hiszem, az álmok lehetővé tették számunkra, hogy érezzük az adrenalint és az izgalmat, amit a való életben nem tehetünk meg.

Szóval, bolyongani fogok a fák között? Sem hang, sem jel nem volt arra, hogy az elfojtott érzések felépüljenek bennem.

A zöld fűből érkező hang megfelelt a légzésemnek. Éreztem a lélegzetemet, és próbáltam érezni, ahogy a friss levegő kitölti a tüdőmet, mintha már rég nem lélegeznék. Valami nagyon friss utazott a testemen, és sem íze, sem illata nem hasonlított az élethez szükséges oxigénhez. Az orrom érezte az összes illatot, és a sejtjeim nem akarták kiszabadítani a levegőt, amit belélegeztem. Felgyorsítottam lépteimet, és erőteljesebben lépdeltem a zöld fűben, hogy elnyomjam a leheletem hangját. A belsőm szüntelenül táncolt, mintha esküvőn lennék. Tovább akartam táncolni, onnan folytatva, ahol abbahagytam, amikor felébredtem. Az orrom, a szemem és az ajkam ismét felfedezték magukat. A zöld minden árnyalata a szemem előtt volt. A levelek rendületlenül érintkeztek egymással, amit a lassan fújó szélnek tulajdonítottam. A szél megerősödött, és elkezdtem látni a zöld különböző árnyalatait az ágakon keresztül.

Read More

Nagyon fázott …

Ismail nem tudta megszokni, hogy járás közben érzi a hideget a lábán. Ankara hidege kegyetlenül be tudott szivárogni a testedbe a leggyengébb pontodnál, és a tested belsejében utazva el tudott jutni olyan helyekre, ahol az érzés fokozódhat. Ismail lábai mindig hidegek voltak. Gyenge lábai, amelyek ellentmondanak a rendezetlen arcának, nehezen viselik a testét. Éppen be akarta fejezni a középiskolát. Ha a lába nem fagynának meg ezeken az utakon, ahol járni szokott, bekerülhetne ösztöndíjjal egy egyetemre.

A hideg levegő, amelyet belélegzett, elakadt a torkában. Érezte a hideget a lábán és a lélegzetét a talpán. A cipő talpán lévő kötések jól illeszkedtek rendezetlen arcához. Azt kívánta, bárcsak vastag talpú csizmája lenne; akkor nem bánná Ankara hidegét vagy az iskolába vezető utat.

Ha elég gyorsan meg tudná mászni ezt a dombot, akkor megérkezne egyemeletes otthonába, ahol kályha volt. A domb legmeredekebb részén botlott apjába, az ócskásba.

– Hazamész, apa?

– Igen, segíts.

Ismail segített apjának tolni négykerekű kocsiját, miközben reménykedve nézett rá. Ha apja meglátja a reményt a szemében, akkor fel fog háborodni; ezért megpróbálta elrejteni. Ismail, elfordítva a tekintetét.

A szekéren fazekak és serpenyők, valamint egy régi tűzhely volt.

– Hogy telt a napod, apa?

– Ugyanúgy. Régi, ócska edények, serpenyők…

– Akkor semmi olyan, amiért pénzt kaptál volna …

– Ne is törődj vele, hogy megy az iskola?

– Jól, nagyon jól.

Apjának mindig volt egy kedves mosolya. Amit a fia mondott neki, melegebbé tette a mosolyát a vastag bajusza alatt. Olyan napokról álmodott, amikor az emberek arról fognak beszélni, hogy Nizam, az ócskás, fia hogyan lett orvos. Imádná ennek a gondolatát, ami mosolyra késztette.

Apa és fia felértek a dombra, és elérték az utcát, ahol a házuk volt. Ismail kissé megfeledkezett a hidegről, miközben törékeny testével a szekeret tolta.

Read More

Volt előttem egy szó saláta. Az emberek, anélkül, hogy tudták volna, mit mondanak, egy zsíros húsos tányérba kezdték mártani a mondataikat. Aki lassan beszélt és problémáját fedte fel előttünk, azt próbálta elmondani nekünk, hogy értelmesebb és mélyebb problémái vannak.

Mi a probléma egyébként? Ez egy finoman kidolgozott, ember által előidézett betegség, amely jön és megy, vagy makacsul helyben marad, ha unatkozik. Ez a betegség, amelyet „problémának” nevezünk, fészket szeret építeni, ahol megtelepszik, majd elterjed. Amikor árnyékot vet az elméjére, lassan tamburint játszik szívének húrjaival, és nyugtalanná teszi magát, testét egy szárított kovásztalan kenyér darabjává változtathatja.

Selim mesélni kezdett az exeiről. Ha rossz hangulatban kezdené a mondatot, akkor úgy fogna minket össze, mint a dominó, és az éjszaka végéig telebeszélné fejünket a múltbeli problémáival. A hosszú asztal körül ülő hat férfi beszélgetése mindig ebbe a csapdába esett. Nem tudtam, hogy ez az unalom miatt következett-e be, vagy egy igény megnyilvánulása miatt, vagy azért, mert csökkentek a közös ismereteink, de igyekeztem nem annyira aggódni emiatt.

Annak ellenére, hogy az asztal túlsó végén ülök, a beszélgetés végül rám talál. Szeretnék hallani a problémáimat, hogy megtudják, figyelek-e. A problémáimat úgy szolgálnám fel, mint egy előétel, hogy ne tűnjek önteltnek. Ne érts félre; nem arról volt szó, hogy semmi problémám nem lett volna, kinek nincsenek? Csak arról van szó, hogy mindennapi problémáink, amelyek életre szóló problémákká válnak, megtámadják értékes időnket. Egymás pszichológusaiként, tisztogatásba kezdtünk, de ez nem jelentett mást, mint a problémáink szőnyeg alá söpörését. A hosszú vacsoraasztalok pszichoterápiás székekké változtak. Úgy viselkedtünk, mint a modern kor terapeutái.

Ilker, hogy lágyítsa Selim panaszait, egy olyan mondatot ejtett az asztal közepére, hogy az asztal hosszú sarkai elvékonyodtak és elvesztették téglalap geometriáját.

– Megházasodom.

– Kivel?

– Mehtappal.

– Mehtap ki?

– Mehtap.

Inkvizíciónk Hakant is felverte.

– Ez a Mehtap a mi Mehtapunk?

Read More

A hazugság olyan volt számára, mintha csak lélegezne.

Ő volt az analógia főszereplője, és ebben mindenki egyetértett az iskolában. Ellentmondásokkal küzdő ember volt, a hibák humanista védelmezője, a tudatlanság és a tudomány iránti közömbösség szakértője. Bukott középiskolás volt, aki a hazugságot hivatásának választotta, és intelligenciája miatt folyton unatkozott.

Az İrfan és köztem lévő korkülönbség nem volt közvetlenül arányos azzal, hogy én 9. osztályos vagyok. Későn kezdte az általános iskolát, és megismételt néhány osztályt az általános- és középiskolában is. Sejtheted a korát a mindennapos borotválkozásból, az oldalt kopaszodó hajából és a mély hangjából. Az iskolai büfében találkoztunk. Kifogásolta, hogy a hot-dog és a szóda közötti árrés pénzügyi nehézségeket okoz, és túl nagy felhajtást csinálnak körülötte. Azt mondta el, amit én nem tudtam. Aznap találkoztunk először, köszöntöttük egymást, és barátokká váltunk, szavaival élve „haverok” lettünk.

Amikor kiabált, mintha kályha lenne a szájában, a szavak füstös dallamot hoztak létre a hangjában, ami alátámasztotta jogos voltát. Olyan önbizalma volt, hogy meg tudott tenni vagy mondani olyan dolgokat, amiket mások nem mertek. De rossz híre volt. Ha mondott valamit és az emberek azt mondták, hogy „megint hazudik”, szinte megőrült. Átkozódni szokott, csúnya nagyon nagy kezeivel az iskola falát vagy ajtaját ütötte. Azt szokta mondani, hogy „Mind hazugok vagytok!”, majd kiviharzott az osztályból, és dohányzással próbálta megnyugtatni magát. A tanárok nem mondtak semmit a dohányzásáról, és azt gondolták, hogy ez volt a legártalmatlanabb a többi rossz szokása között. Azt hihetnéd, hogy 35 évig állami alkalmazott volt, aki nyugdíj előtt állt.

Bármit is csinált az osztályban, a következő szünetben beszédtéma lett. Akár tetszik, akár nem, egy egyszerű pletyka táplálja a magazinműsorokat is.

– Hallottad, mit mondott İrfan az osztályban? vagy Hallottad, mit tett İrfan a tanárral?

Ezeket a mondatokat az iskola aulájában suttogták. Ha meghallotta a suttogásokat, könnyen a célpontjává váltál, mint egy paparazzi, akit megtámadnak. Mivel te nem rendelkezel sajtószabadsággal, félhetsz.

– Lógjunk meg, haver.

Amikor vele töltöttem az időt, úgy éreztem magam, mintha egy vásárban lennék; szórakozás és tényleges dolgok megtanulása az élettel kapcsolatban. Mintha a „haver” szó többet takarna, mint amit a három az egyben kávé kínál.

Amikor kezdtem nagyon szoros kapcsolatban kerülni İrfannal, az igazgatóhelyettes felhívta anyámat, és azt mondta neki, hogy tartsa távol a gyermekét ettől a gyermeknek álcázott ördögtől. Engem pedig az irodájába hívatott, és felemelve a hangját, ugyanezt elmondta nekem is. Amikor hazamentem, anyám megismételte ugyanazokat a dolgokat, amelyeket az igazgatóhelyettes mondott.

Read More