Amikor nagyapja a fülébe súgta a nevét, ő csak sírt és sírt, és folyt a nyála. Annak ellenére, hogy pelenkás csecsemő volt, úgy érezte, hogy élete egész története nagyapja leheletével a lelkébe fújással kezdődött.

– A neved legyen Hayri … a neved legyen Hayri … a neved legyen Hayri.

Elégedetlennek érezte magát, amikor felnézett a plafonra, és keservesen sírt … Bár újszülött volt, elméje és érzékei mégis épek voltak. Később rájött, hogy az, ami a nevével történt, mindenkivel megtörténik, vagyis, hogy amikor csecsemő vagy, és a név, amit a füledbe suttognak, egy jelként egész életeden át elkísér …

 A személyiség, a szabad akarat nem számít ilyenkor. Bármit adsz is neki, azzal megelégszik … Hayri szerencsétlensége az volt, hogy az ok-okozati összefüggést érezte és tárolta is az agyában.

Túl korai volt megkérdezni. Tinédzser korodban úgy érzed, hogy az agyad csak benne van a fejedben, aztán később elkezdesz gondolkodni is vele, igaz? Hayri sokat gondolkodott ezen. Sok ideje volt erre. Nem kellett mást tennie, mint enni, inni és megtölteni a pelenkáit. Bár szülei és rokonai azt várták tőle, hogy nevetni is fog, és élvezni fogja az életet, ezek közül semmit sem tett. Nem voltál más, mint egy virág a cserépben, hasonlóan a többi babához, akik, amikor éhesek voltak, és a pelenkájuk tele, akkor szokásuk volt hangot adni is neki.

Hayri érzett valamit, amikor nagyapja a nevét a fülébe súgta … Érzett valamit, amikor kijött anyja méhéből, de nemcsak érzett valamit, hanem meg is értett. Nem szeretett sírni, mióta a világra jött. Sírva kellett volna erre a világra jönni? Felszárította nedves orrát és döntést hozott. Mélyreható problémája volt. Lehetetlen volt megérteni, megoldást találni. A végén mindig fájdalom és sírás volt. Ahogy éretlen nyelőcsövén kihányta az anyatejet, végső döntést hozott: megadja magát és sodródik a széllel.

Hayri úgy döntött, hogy boldoggá teszi az időseket, és szavaik és vágyaik szerint él. Tehát nem fog sírni, nem lesz szomorú és nevetni fog a világon. Körülmetélték akkor és ott, ahol a nagyapja szerette volna. Abba az iskolába ment, amit apja akart. Labdázott az anyja által kívánt társaival, és bár szíve egy másik futballcsapathoz húzott volna, annak a csapatnak a pólóját kellett viselnie, amelyet soha nem szeretett, a testvére viszont annál inkább. Amikor a bátyja pofonvágta, eszébe jutott a sírás, és azonnal nevetni kezdett. Minden teremtménynek segíteni próbált, bár néha nem hitt abban, hogy minden élőlényt szeret. Ahogy felnőtt, kedvenc mondata ez lett: „mindenben van valami jó”. Milyen mély gondolata volt ennek a mondásnak. Hayri némán gondolkodott el ezen. És minél többet gondolkozott rajta, annál közelebb érezte magát a kifejezés mögötti rejtett jelentéshez.

Read More

Amikor megkaptam a bizonyítványomat, 7 egyes volt benne. Soha nem találkoztam még az egyes szám csúfságával. Az egyes lapos, vékony szám volt, görbület nélkül. Amikor heten álltak ugyanazon a helyen, hirtelen eltűnt minden gyönyörűség, ami rájuk ült. Az első gyermek az, aki büszkévé teszi a családot, azonban az „egyeseim” nem teszik büszkévé az én családom.

Hakan várt rám az iskola udvarán. Bizonyítványa a nadrágja hátsó zsebében pihent. Vajon neki hány „egyese” lett? Kezemben volt a bizonyítványom, és azt kérdeztem:

– Milyen lett a bizonyítványod?

– Milyen lett a tiéd? – kérdezett vissza.

Összekuszálódott hajával és makacsságával mindig ezt csinálta. Azt hihetnénk, hogy két tudós, akik megkapták a „TÜBİTAK” díjat, tudományos munkájukról beszéltek.

– Hakan, mondd meg…

Azt akartam, hogy legyen egy olyan bizonyítványom, amelyben a 7 egyes, testvérként hoz össze bennünket… Nem az volt a szándékom, hogy a korom adta tekintély alapján erkölcsi felelősséget vállaljak. Értékes dolgokat kellett megosztanunk egymással …

Hakan elővette bizonyítványát, amelyet a hátsó zsebében tartott, előhúzta, mint egy fegyvert:

– Itt van, 5.

A mivel nekem több egyesem volt, azon voltam, hogy ezt nem árulom el neki. Most már nem is éreztem magam annyira lustának, mivel Hakan sem volt sokkal jobb nálam.

– Hé, neked hány lett?

Nem akartam Hakan kedvében járni.

– Nem számít, gyere.

– Mondd már, mennyi?

– Hét.

– Hét?

– Ember, ne légy szomorú, egyáltalán nem számít …

Hakan szeme csillogott, emberi öröm uralta egész testét. A legegyszerűbb módszert tapasztaltuk, hogy megpróbáljuk leküzdeni képtelenségünket és kudarcunkat mások felett.

Read More

Az idő a legjobb szerző. Mindig a tökéletes befejezést írja. (Rivaldafény című film 1952.)

1 óra 13 perc telt el azóta, hogy találkoztunk.

Honnan tudom? Soha nem éltem olyan pillanatot, hogy teljesen jelen lennék, anélkül, hogy az időre gondolnék. Meg kellett néznem a telefonom képernyőjét, hogy megemészthessem, amit érzek. Szerelmes voltam? Vagy egy újonnan megismert személy ismeretlenje hívott meg utamra?

Olyan voltam, mintha egy szikla szélén lennék, ahonnan egyetlen óvatlan lépéssel leeshetnék. Az adrenalin nevű vegyi anyag irányította a testemet. Egy másik lélek, amelyet még soha nem éreztem, megszállta a szívemet és a hangomat. A legegyszerűbb magyarázat az volt, hogy találkoztam valakivel a Bagdad sugárút egyik kávézójában.

Szerintem nincsenek olyan véletlenek, amelyek összekötötték az időt a helyszínekkel. Ebben az egyszerűségben volt mélység, és ebben a mélységben egyfajta kapcsolat lebegett a sekély vizekben.

Mivel a szél a háta mögött fújt, nyugodtan ült a velem szemben lévő asztalnál. A lány kávét ivott, és a könyvét olvasta, anélkül, hogy zavarta voln, hogy a szél fújja a haját. Először is a könyve borítója keltette fel a figyelmemet. Amikor felemelte a fejét a könyvéből, megláttam meleg arcát, mély szemeit és meghallottam hangját, amely melegebb volt, mint az arca. Tudta, hogy gyönyörű. A szeme kifejezése összekötötte lelkét a külvilággal. Amikor felemelte a fejét a könyvéből, arca üdvözölte a szelet, engem és a többi asztalt. Nagyon meleg mosoly volt az arcán.

A kezébe vette a könyvet, felemelte a fejét, és rám nézett.

– Gondolom, érdekel a könyv, igaz? Tudta, hogy őt nézem, és a szememmel követem őt, ürügyként használva a könyvet.

– Igen, a borítója nagyon szép. Még soha nem hallottam az író nevét.”

Bosszantott, hogy nem tudok semmit a szerzőről. Beszélhettünk volna az író legkedveltebb könyveiről, és ez lehetett volna a beszélgetésünk kezdete.

– Szeretem Taylor Harrist.

Én is szerettem volna. Kicsit kutakodtam a telefonomban, elrejtve azt az asztal alatt, és megpróbáltam több információt szerezni a szerzőről anélkül, hogy úgy néztem volna rá, mintha valami titkosat csinálnék.

– Megveszem, ha ajánlod a szerzőt.

– Igen. Különösen szeretem ezt a könyvet.

– Ez regény?

– Ez egy regény …

Az „Időtlen” című regény, amelyet Taylor Harris 1997 -ben írt, összehozott minket. A könyv borítója, amely érdekesebb volt, mint a neve, olyan jól elmagyarázta az időtlenséget, hogy ha megláttam volna, biztosan megvettem és elolvastam volna.

Read More

Álomba merülve ismeretlen arcok között bolyongtam ismeretlen helyeken. Az elmúlt időszakban a lepedő és a paplan közé szorított testem gyakran került ebbe a környezetbe és időzött ott, amelyet „álomnak” hívtak. Az „időzött” alatt azt értem, hogy reggel mindenre emlékezni kell, és műszaki hozzáértéssel álmokat tervezni. Álmaim óramű pontosságal történtek az elmúlt két hétben.

Alvásom legédesebb része az a pillanat volt, amikor rájöttem, hogy álmodom, és ekkor kétkedve gondoltam arra, hogy ez valóság lenne. Talán amit álmomban láttam, az a világ legtisztább oldala volt, olyan, amit valóságosnak gondoltam.

Nem tetszettek az álmok a sekély vizekben úszva. Az álomnak a tudatalattiból kell fakadnia, és nem szabadna napi képeknek vagy aktuális problémáknak megjelennie benne. Az alvást a napi események megzavarják és molesztálják, bizonyos értelemben a nyugtalan elmével és a szájjal, amely egész nap ébren beszélt, és alvás közben is beszélt. Ezek a rövid életű álmok elfoglalták az alvót, elmosódott fényképkerettel a reggeli mosakodás után.

Az alvás és az álom egymásba gabalyodva vette birtokba a testemet, mintha egymást teremtették volna.

Egy erdőben sétáltam, és nyugodtan lépkedtem anélkül, hogy tudtam volna, hová megyek. Nem tudtam, hogy esőerdő vagy trópusi erdő, vagy a prospektusokban látott képek kombinációja, de logikusan próbáltam feltárni a helyét, amit nem ismertem. Nem tudtam rájönni, hogy nappal van vagy éjszaka, mivel nem láttam az eget a csodálatos magas fák miatt. A fákon áthatoló fénysugarak azt az érzést keltették bennem, mintha nem éjszaka lenne. Jó lett volna időt tölteni ebben az erdőbe, ha nem tudom, hogy ez egy álom. Azt hiszem, az álmok lehetővé tették számunkra, hogy érezzük az adrenalint és az izgalmat, amit a való életben nem tehetünk meg.

Szóval, bolyongani fogok a fák között? Sem hang, sem jel nem volt arra, hogy az elfojtott érzések felépüljenek bennem.

A zöld fűből érkező hang megfelelt a légzésemnek. Éreztem a lélegzetemet, és próbáltam érezni, ahogy a friss levegő kitölti a tüdőmet, mintha már rég nem lélegeznék. Valami nagyon friss utazott a testemen, és sem íze, sem illata nem hasonlított az élethez szükséges oxigénhez. Az orrom érezte az összes illatot, és a sejtjeim nem akarták kiszabadítani a levegőt, amit belélegeztem. Felgyorsítottam lépteimet, és erőteljesebben lépdeltem a zöld fűben, hogy elnyomjam a leheletem hangját. A belsőm szüntelenül táncolt, mintha esküvőn lennék. Tovább akartam táncolni, onnan folytatva, ahol abbahagytam, amikor felébredtem. Az orrom, a szemem és az ajkam ismét felfedezték magukat. A zöld minden árnyalata a szemem előtt volt. A levelek rendületlenül érintkeztek egymással, amit a lassan fújó szélnek tulajdonítottam. A szél megerősödött, és elkezdtem látni a zöld különböző árnyalatait az ágakon keresztül.

Read More

Nagyon fázott …

Ismail nem tudta megszokni, hogy járás közben érzi a hideget a lábán. Ankara hidege kegyetlenül be tudott szivárogni a testedbe a leggyengébb pontodnál, és a tested belsejében utazva el tudott jutni olyan helyekre, ahol az érzés fokozódhat. Ismail lábai mindig hidegek voltak. Gyenge lábai, amelyek ellentmondanak a rendezetlen arcának, nehezen viselik a testét. Éppen be akarta fejezni a középiskolát. Ha a lába nem fagynának meg ezeken az utakon, ahol járni szokott, bekerülhetne ösztöndíjjal egy egyetemre.

A hideg levegő, amelyet belélegzett, elakadt a torkában. Érezte a hideget a lábán és a lélegzetét a talpán. A cipő talpán lévő kötések jól illeszkedtek rendezetlen arcához. Azt kívánta, bárcsak vastag talpú csizmája lenne; akkor nem bánná Ankara hidegét vagy az iskolába vezető utat.

Ha elég gyorsan meg tudná mászni ezt a dombot, akkor megérkezne egyemeletes otthonába, ahol kályha volt. A domb legmeredekebb részén botlott apjába, az ócskásba.

– Hazamész, apa?

– Igen, segíts.

Ismail segített apjának tolni négykerekű kocsiját, miközben reménykedve nézett rá. Ha apja meglátja a reményt a szemében, akkor fel fog háborodni; ezért megpróbálta elrejteni. Ismail, elfordítva a tekintetét.

A szekéren fazekak és serpenyők, valamint egy régi tűzhely volt.

– Hogy telt a napod, apa?

– Ugyanúgy. Régi, ócska edények, serpenyők…

– Akkor semmi olyan, amiért pénzt kaptál volna …

– Ne is törődj vele, hogy megy az iskola?

– Jól, nagyon jól.

Apjának mindig volt egy kedves mosolya. Amit a fia mondott neki, melegebbé tette a mosolyát a vastag bajusza alatt. Olyan napokról álmodott, amikor az emberek arról fognak beszélni, hogy Nizam, az ócskás, fia hogyan lett orvos. Imádná ennek a gondolatát, ami mosolyra késztette.

Apa és fia felértek a dombra, és elérték az utcát, ahol a házuk volt. Ismail kissé megfeledkezett a hidegről, miközben törékeny testével a szekeret tolta.

Read More