Nevetnem kellett, ahogy arra gondoltam, hogy volt barátnőm velem szemben ül egy asztalnál, nem is olyan messze tőlem. Ő nem látott engem, de ha látott volna, biztosan lefagyott volna arcáról a mosoly, az én arcomról viszont nem lehetett volna letörölni. Egy drága étteremben voltunk, ahol olyan vendégek voltak rajtunk kívül, akik jó vaskos számlákat is ki tudnának fizetni. Figyelnem kellett arra, merre nézek, mert olyan lánnyal voltam, aki két hónapja a kedvesem és női megérzéseivel mindenre rájönne. Ma éjszaka nem voltam erre kész, olyan voltam, mint egy diák, aki nem tanult a vizsgára. A férfi énem számára, amelyet ép ma támasztottam fel, olyan volt, mintha a ruhámat vasalnám. Allahnak hála, a lelkemben lévő kettős érzés, eléggé gyengének bizonyult. A mindennapi életben mindez lehetséges, de ennél az asztalnál, ebben a pillanatban védtelennek éreztem magam.

Ahogy korábbi barátnőm nevetése csillapodott, az arcán megjelent egy mosoly és láthatóvá vált a mellette lévő ember. Hangja minden sarokban hallatszott, szétáradt az étterem valamennyi műanyag felületén. Ebből a viselkedéséből arra következtettem, hogy a férfi a szerelme. Mindketten gyűrűt viseltek, mosolyogtak és testtartásuk nyugalmat és magabiztosságot árasztott. A velem szemben ülő férfi olyan lett számomra, mint egyfajta ellenőrzőpont a múltam és a jövőm között. Ha ez a gondolat már korábban megfogalmazódik a fejemben, csak nevettem volna rajta. Ez azonban egyáltalán nem volt nevetséges, volt egy új kapcsolatom, jó volt a hangulatom és nem tettem fel felesleges kérdéseket.

Ha most felállnék – és a gyomromban repkedő lepkékre hallgatva – kérném a számlát, akkor minden jó lenne ahhoz, hogy ez az egész a feledés homályába merüljön. Azonban az volt a helyzet, hogy a kíváncsiság átvette a testem felett az uralmat és összejátszott az asztalunkkal. Nem akartam mindezt megbeszélni magammal. Az agyam azt súgta, hogy álljak fel, távozzam és azzal véget is érne ez a kínos helyzet.

Az arcomra erőltetett mosoly nem volt valami meggyőző. Úgy néztem ki, mint egy gyilkos, aki visszatér a tett színhelyére, az arcomra kiülő ostoba mosoly olyan volt, mint egy tükör, ami rögtön megmutatja ki a gyilkos.

Vajon ez egy szerelmi történet vagy csak egy újabb közhely?

Időnként lehetetlen leírni mi megy végbe az emberben. Mindenhonnan képek ugrottak be, és olyan rejtett mondatok, amelyekre nem is emlékeztem. A legtöbb gondolt nem maradt meg, de voltak olyan képek is, amelyek melegséggel töltötték el a lelkem.

Az arcom kivörösödött, mint a sülthús és kissé meg is dagadt, olyan volt, mint a tiniké. Szerelmem észrevette, hogy remegek:

Read More

A szemtelenség nem most fordult elő utoljára. Most nem eszik, vakarózik, nem csinálja azt, ami a kötelessége lenne. De ne kérdezd meg tőlem „mit szokott egy macska csinálni?” Talán szeret és van bennem valami tudatosság a kapcsolatunk kedvéért.

Minden kapcsolatnak vannak jellemző. A mi kapcsolatunké, egy macska. Jól emlékszem a dátumra, pontosabban a macskára, amikor először bejött a házamba. Hogy is felejthetném el?

Ez volt az együttélésünk második hete. A barátnőmnek csak egy bőröndje és egy fogkeféje volt a lakásomban és egy kicsi, újonnan vásárolt cica, tehát a kapcsolatunk így kezdődött. A szerelmesek csinálnak ilyen dolgokat. Ez olyan, mint amikor a macskák bejárják az egész lakást és kijelölik a területüket. Amikor beléptem a nagyszobába, láttam meg őket először egymás mellett, azután szerelmem macska nyelven ennyit mondott: „murrr”, erre a macska piruettezett egyet, csak a show kedvéért.

– Szerelemem, mi a neve a macskának?

Ha a macska cirmos lett volna, nem lett volna nehéz nevet adni neki, de így nem volt könnyű, így azt mondta:

– Válasszunk neki együtt nevet.

– Szerintem legyen Dió.

– Dió? Te ismersz olyan macskát, akit Diónak hívnak?

– Miért ne? Én szeretem a görög diót.

A macska bejött a házamba és elhelyezkedett a könyveken. Szerettem volna úgy hívni a macskát, ahogy elneveztük. De a történet megváltozott, nem beszélek görögül és a dió felsérti a számat! Végül hárman éltünk itt!

Amikor jobban megismertük, rájöttünk, hogy közömbös a környezetével és csak a saját öröme érdekli, így rá kellett jönni, hogy a Dió név egyáltalán nem megfelelő számára.

– Gyere, gyere ide, Dió!

– Murrrr..

Egész életét azzal töltötte, hogy mindenbe a lehető legkevesebb energiát fektesse, és haszontalan dolgokat csinált.

– Drágám, hívjuk Sefanak!

– Sefa? Lehet egy macska neve Sefa?

Ez lehet a lehető legjobb név, amit adhattunk neki, és ha már lehet a neve Dió, miért ne lehetne Sefa? Nem akartam olyan lenni, mint azok a szülők, akik vicces nevet adnak gyereküknek. Olyan nevet akartam, amire büszke lehet. Olyan nevet kell kapnia, ami jellemző rá. Amikor megemlítem a nevét, meglepettnek tűnt, majd egy pillanat múlva megfordult, és távozott.

Read More

Amikor elindultam otthonról, megnéztem a postaládát. Már hat hónap telt el, hogy a 20 éve megismert barátom nem írt nekem semmit. A barátom életem legfontosabb pillanatinak volt tanúja. Több száz kifejezés volt, amit soha nem tudtam elmondani magamnak. Húsz évvel ezelőtt egy iskolai teremben kötöttünk barátságot és egy fehér papír volt az, ami összehozott minket a nagy távolság ellenére. Az irodalom tanárunk egy nap egy zsáknyi levelet hozott be órára és azt mondta keressünk magunknak levelezőtársat. Számunkra ez kínszenvedés volt és feleslegesnek tartottuk.

A tanóra második felében mindenki levelet írt egy ismeretlennek. Mit lehet írni valakinek, akit egyáltalán nem ismerünk? Írhatod, hogy „Szia” vagy azt „Hogy vagy?” Majd vársz, gondolkodsz és elmondod, amit akarsz… Egy kétoldalas levelet írtam, mindent elmondtam magamról. Rájöttem, hogy nem is olyan egyszerű írni valakinek, akit nem ismerek. Az osztályban mindenki írt valamit. Volt egy remek összefoglalás a Beşiktaş – Fenerbahçe meccsről, amiben fontos szerepet kapott a szabályok helyes leírása. Rosszul éreztem magam, mert nem szerettem a szabályokat. Az rendben lett volna, ha olyan valakinek kell írnom, akit ismerek. Az osztály minden tagja a megírt levelet borítékba tette, megcímezte azokra a címekre, amit a tanártól kaptunk, majd egy dobozba tettük őket, olyan volt mintha szavazni járultunk volna egy urnához. Volt egy pillanat, amikor jó lett volna, ha az egész osztályról készül egy fénykép, ez volt az, ahogy boldogan nyaltuk a bélyeget és ragasztottuk a borítékra.

Nem sokkal később meg is érkezett a válasz az otthonunkba. Emlékszem, az ágyamban fekve, gyér világítás mellett olvastam el. Hétvége volt és evés után voltam. Nem fogok hazudni, egy lány levelét kaptam, amit félve nyitottam ki.

– Szia! – mondtam.

Nem voltam hozzászokva, hogy magamról beszélek, a szobámban voltam és egy szót sem szóltam, miközben olvastam. Később, napokig gondolkodtam a helyes kifejezéseken, miket írhatnék. Kíváncsi voltam az életére, a szemeire, a hangjára.

Anélkül, hogy tovább vesztegettem volna az időt, leültem egy halom fehér papírral és elkezdtem írni.

– Szia!

Nagy lelkesedéssel írtam, több száz szót vetettem papírra, anélkül, hogy bármit is mondtam volna magamról. Jó volt beszélni azokról a dolgokról, amiket a sorok között láttam. Lelkem megnyílt, új folyosók és ajtók nyíltak ki bennem. Minél többet írtam, annál jobban megértettem magam és barát lettem. Azt, hogy kik vagyunk, a mondataink elárulják. Volt egy megállapodásunk, soha nem küldtünk egymásnak fényképet. A technológia fejlődött, az internet mindegyikünk otthonában megjelent, de a virtuális térben sem találkoztunk soha. Volt egy nevünk és egy címünk és valami ennél is fontosabb, volt mondanivalónk.

Read More

Nagy zűrzavarban élünk. Az ablakunkból teherautók és markolók látszanak. A csend és a béke helyett frusztráló hangokat hallunk egész nap. A régi épületeket ugyanis lebontják és helyettük új, esztétikusakat építenek. Sinan mester leszármazottai (Sinan volt Szulejmán, II. Szelim és III. Murat szultánok egyik leghíresebb építésze) nem engedhetik meg maguknak, hogy maradandó épületek legyenek. Az utcánkban lévő épületet, ahol kiscicákra vigyáztunk, szintén lebontották. Egy idős néni gyönyörű rózsákkal díszített kertjét is felszámolták, parkolóhelyeket alakítottak ki a területen. A 60 éves épület két nap alatt vált semmivé, az ott élők elköltöztek és helyüket teherautók vették át. Az épület régi volt, a falakról a vakolat kezdett leválni, de azt hiszem, ennek a régi épületnek lelke volt.

Az építkezés megkezdése után új vendég jelent meg a házunknál. A buldózer közelében, az út közepén egy német juhász kutya állt. Fémrudakkal védték a lopás ellen. Úgy tűnt, hogy a kutya irányítja az építkezést és tőle függ mi fog történni ezután. A munkások mögött feküdt az utcán, újra és újra jobbra majd balra nézett, mintha megpróbált volna emlékezni az autók számára. A papírgyűjtők tökéletesen láthatták. A papírhulladék-gyűjtők fő problémája az volt, hogy nem tudtak átmenni az utcán. A hajlongó gyűjtögetőknek olyan volt a hátuk, mintha tevepúpot hordanának. Húzták kis kocsijukat és a gépek megtisztították az utcákat. Hiába panaszkodtak, harcoltak és kiabáltak, de ez semmin nem segített. Az utcán fekvő kutya nem reagált. Amikor a munkások elhagyták a terepet, ő is eltűnt, majd munkaidő után ismét megjelent és végezte dolgát.

Egymás között azt fogjuk mondani, hogy néhányszor megkergetett a sötétben és el is kapott engem. Nem reagált a gyerekekre. Amíg a családok gyerekekkel voltak, csendesen feküdt és tiszteletteljesen lehajtotta fejét. Nyilvánvalóan ezzel minden élőlény tisztában van. Reggelente sosem ugatott és mindig tudta, mikor kell elmennie. Német juhász volt a fajtája minden ismertetőjegyével. Nem tudtuk honnan jött, korábban milyen házaknál járt. Nem tudtunk róla semmit, azt sem milyen nemű. A helyes testtartása, a szőre egységes színe, világos bundája és az éberség a szemében arról árulkodott, hogy fajtiszta lehet.

Read More

Régebben szokása volt a mondatok mögé bújni. Én viszont nem szerettem a látható dolgokat, és a ki nem mondott mondatokból jéghegyeket tudtam volna építeni.

Egyfolytában beszélt. Még csak levegőt sem vett, hogy egy pillanatra legalább megszakítsa véget nem érő mondatait.

– Elmegyek – mondta egyszer csak.

A „menni” igének természeténél fogva ilyen kegyetlennek kellett lennie? A korszak vagy az az időszak, amelyben éltünk, nem számított. Az asztalnál ülve és a modern kor nemeseinek megfelelő módon csacsogva teljes primitívségünket tűzbe dobtuk. A „menni” igét követő összes mondat teljes sebességgel jött le az úton, mint egy teherautó, amelynek tönkrement a fékje. A múlt időrendi megbánását és szenvedésünket egyenlővé tettük az emberekkel a történelem során. Amikor azt mondom, hogy „egyenlő”, akkor csak hallgattam rájuk, és hallgatással egyáltalán elszégyelltem magam. Mindig azt gondolom, hogy azok az emberek, akik fogfájásban szenvednek, ugyanazt a fájdalmat érzik. Bár a minket egyesítő fájdalmak olyan egyszerűnek tűntek, nagyon nehéz volt megtalálni azt a pár szót, amellyel szívfájdalmunk kifejezhettük. Azok a szép napok, amelyeknek velejét kipréselték, olyanok lettek, mintha az emésztőrendszerünk szemetévé váltak volna.

Az összes hang ereje eltűnt a csendben. A „menni” szó arra várt, hogy felrobbanjon, mint egy ránk dobott kézigránát. Ha a csendben eltöltött pillanatok egyre hosszabbak lettek a sok elhangzott mondat után, akkor ez azt jelentette, hogy ezek a mondatok üres mondatokká váltak. Eljött az az idő, amelyre vártunk, és ami már csak hivatalos kötelességgé tette az asztal körüli üldögélést. Ezek íratlan szabályok voltak. Aki erős tud maradni ebben a helyzetben, az kérheti a számlát, és távozhat. Erősnek lenni fontos dolog, mert már gyermekkorunkban is azt tanították nekünk, hogy erősnek kell lennünk. Úgy tűnt, hogy az, aki a másiknál hosszabb ideig maradt az asztalnál, többet szenvedett és jobban szeretett. Ez nem képmutatás?

Read More