Miután megtörtént legfrissebb történetem javítása, elküldtem azt szeretett Idilemnek, a Kafasına Göre magazin szerkesztőjének. Ha valaki nem író, az írással kapcsolatos tevékenység nehézsége és az írásokban rejlő felelősségtudat rejtve marad. Az az érzésem, hogy a nagy írók és költők figyelnek engem miközben egy történetet írok, és emiatt, hogy ne bántsam őket, vagy ne legyek velük tiszteletlen, minden elküldött történetemért elnézést kérek.
Miután megírtam és elküldtem a történeteimet, minden szó némán megszökött zajos fejemből. Egy pillanatig élveztem a csendet, és amikor a talaj száradni kezdett, új magokat kezdtem el ültetni új mondataimmal. Készítettem egy csésze teát, készen álltam a pihenésre, mert időben elküldtem a történetemet, ekkor azonban a mobilomon megjelent egy üzenet Idiltől.
„Helló. Örömmel olvastam a történetet, de bárcsak korábban küldted volna ezt a vicces történetet! Most fejeztük be az új magazin szerkesztését, és nincs időnk új ötletre.”
Nem tudtam, hogy Idil mit akar ezzel mondani. Szeretem a poénokat, de az én történetemben nincsenek őrült dolgok, ezért hívtam Idilt, hogy megkérdezzem, mit értett az üzenetben említett „viccen”. Idil felvette a telefont, a tőle megszokott mosollyal az arcán, és elmagyarázta, mit ért a „poén” alatt. Miután meghallgattam Idilt, megkérdeztem tőle:
„Viccelsz velem?”
„Hahaha”
Ki kellett derítenem mi ez az egész, mielőtt még ez a poén teniszmeccsé változna. Az utolsó történetem egy ideje már a fejemben volt, és senkinek sem mondtam el. Az egyik történet, amelyet valaki a Kafasına Görenek küldött, pont olyan volt, mint az általam írt. Amikor elolvastam a történetet, megértettem Idil mire célzott. Ha ez vicc akart lenni, akkor nekem szólt. Annak, aki a másik történetet elküldte, csak az e-mail címét ismertük.
A Zeynep Yildirim néven szereplő több száz cím között megpróbáltam ismerős arcot találni. Még ha ellopták is a történetemet, és előttem küldték be, nem akartam értelmetlen poén áldozata lenni. Kortyoltam egyet teámból, de nem akartam arra gondolni, mint a legtöbb modern gondolkodású ember, hogy a számítógépemet vírus támadta meg. Semmi sem lehetetlen a nap alatt, de nem lehet, hogy pontosan ugyanazt a történetet írtam, mint egy olyan ember, akit nem is ismerek. Meglepetésemben elkezdtem gondolataim között keresgélni. Talán azok a történetek hatottak rá is, amelyeket kedvenc szerzőmtől olvastam. Valószínűleg ugyanazt a történetet olvastuk, az megérintett minket és megmaradt a tudatalattinkban. A történet elbeszélése és megírása normális állapot, de az általam írt történet az enyém volt. Ez egy olyan kérdés volt, amely nem foglalkoztatta azokat a nagy írókat és költőket, akiket olvastam. A legérdekesebb, hogy a történetet én egy férfi szemszögéből, és aki elküldte a másik történetet, pedig egy nő szemszögéből írta meg.
Az öreg ember nem az volt, aki sokszor járt volna az asztalomnál, ahol a teámat ittam. A lottószelvényeket áruló öreg ember mindenkinek árult, de az asztalomnál, ahol verseket olvastam, nem állt meg. A fején lévő, nemzeti lottó feliratú sapka jól mutatta, mennyi idős lehet, de ezt az arcán lévő ráncokból is látni lehetett.
Nevetnem kellett, ahogy arra gondoltam, hogy volt barátnőm velem szemben ül egy asztalnál, nem is olyan messze tőlem. Ő nem látott engem, de ha látott volna, biztosan lefagyott volna arcáról a mosoly, az én arcomról viszont nem lehetett volna letörölni. Egy drága étteremben voltunk, ahol olyan vendégek voltak rajtunk kívül, akik jó vaskos számlákat is ki tudnának fizetni. Figyelnem kellett arra, merre nézek, mert olyan lánnyal voltam, aki két hónapja a kedvesem és női megérzéseivel mindenre rájönne. Ma éjszaka nem voltam erre kész, olyan voltam, mint egy diák, aki nem tanult a vizsgára. A férfi énem számára, amelyet ép ma támasztottam fel, olyan volt, mintha a ruhámat vasalnám. Allahnak hála, a lelkemben lévő kettős érzés, eléggé gyengének bizonyult. A mindennapi életben mindez lehetséges, de ennél az asztalnál, ebben a pillanatban védtelennek éreztem magam.
A szemtelenség nem most fordult elő utoljára. Most nem eszik, vakarózik, nem csinálja azt, ami a kötelessége lenne. De ne kérdezd meg tőlem „mit szokott egy macska csinálni?” Talán szeret és van bennem valami tudatosság a kapcsolatunk kedvéért.
Amikor elindultam otthonról, megnéztem a postaládát. Már hat hónap telt el, hogy a 20 éve megismert barátom nem írt nekem semmit. A barátom életem legfontosabb pillanatinak volt tanúja. Több száz kifejezés volt, amit soha nem tudtam elmondani magamnak. Húsz évvel ezelőtt egy iskolai teremben kötöttünk barátságot és egy fehér papír volt az, ami összehozott minket a nagy távolság ellenére. Az irodalom tanárunk egy nap egy zsáknyi levelet hozott be órára és azt mondta keressünk magunknak levelezőtársat. Számunkra ez kínszenvedés volt és feleslegesnek tartottuk.
