Tahsin megpróbálta értelmet adni a tekintetének, miközben kifújta a belélegzett levegőt. Olyan volt, mintha egy ellenséget űzött volna ki – amely fészkelődött benne – nem a lélegzetét. Az új kapcsolat izgalma átjárta a testét, és megpróbálta azt mondani, „Jól vagyok”, az ajkán megjelenő mosollyal, anélkül, hogy tudta volna, hová tegye belső zavarát. Az előtte lévő szemek nem csak a barátnőjéé voltak, hanem egy új remény, egy új lélegzet előzményei is …

Tahsin barátnője ajkára szegezte tekintetét, hallgatta a csendet, és lassan lélegzett. Csókolózni fognak …

Tahsinnek el kellett engednie magát, léteznie kellett valaki más testében, olyannyira, hogy féltékeny volt még az egyik helyről a másikra dobott fűszálakra is, amelyek elakadnak ott, ahol vannak, egyáltalán nem mozognak, bárhonnan is fúj a szél, és ez nehéz és ellentétes volt az emberi természettel …

Amikor ajkaik összeértek, szemük villámgyorsan becsukódott, mintha egy gombot nyomtak volna meg. Tahsin azon gondolkodott, amikor megcsókolta barátnőjét: miért csukják be az emberek a szemüket, amikor csókolóznak? Kíváncsi vagyok, vajon egy új világ felfedezése volt-e a sötétben, talán őseink évekkel ezelőtt megtalálták a saját intimitásuk megteremtésére szolgáló lehetőséget?

Miközben megcsókolta barátnőjét, a dohányzóasztalon finoman csengő telefon visszarántotta Tahsint a való világba. Tahsin, látva a képernyőn a nevet, megvárta, amíg elhallgatott a telefon. Amikor megérezte barátnője oldalirányú pillantását, ideges lett. Valamiért nem jutott eszébe a telefon kinyomása, azt akarta, hogy a kezében lévő telefon hagyja abba a csörgést, mintha arra várna, hogy egy utolsó lélegzetet vegyem. A barátnője nem bírta tovább:

– Nem veszed fel?

Tahsin felvette a telefont, amelyet úgy tartott a tenyerén, mint egy robot, ami parancsra működik.

– Mondja, Mrs. Nesrin.

– Tahsin fiam, a lányom eltűnt. Kérlek, segíts! Rendőrség, csendőrség, nincs olyan hely, ahová ne mentem volna. Nem tudom, mit fogok csinálni……

– Rendben, kérem, nyugodjon meg.

– Hogyan nyugodhatnék meg gyermekem, mondom, hogy a lányom elveszett!

Tahsin úgy próbált meg beszélni a telefonba, hogy közbe kerülte barátnőjével a szemkontaktust, sőt még hátat is fordítottak egymásnak, mintha az imént nem is csókolóztak volna.

– Gyermekem, nagyon rossz állapotban vagyok, el tudnál jönni? Talán tudnál mondani valamit, ami segít. Nem vagyok olyan állapotban, hogy telefonon beszéljünk.

– Rendben, megyek.

Tahsin letette a telefont és megpróbált közömbös maradni. Barátnője kíváncsian nézett rá.

Tahsin, összeszedte gondolatait és csak ennyit mondott:

– Ece anyja.

Ece, Tahsin volt barátnője volt, ő volt a főszereplő egy olyan kapcsolatban, aminek mindenki tanúja volt, aki ismerte őket … Ahogy Tahsin lassan felvette a kabátját, a barátnője kíváncsisága egyre nőtt.

Tahsin az utcára ment, anélkül, hogy tudta volna, hogyan került ki a házból. Éjfél elmúlt, lehetetlen volt buszt vagy dolmuşt találni. Tahsin a nála lévő készpénzt nézve kiszámította mennyi lehet egy fuvar ára, és úgy ült be egybe, hogy nem gondolt a visszaútra. Fejét a taxi hátsó ülésén lévő ablakhoz nyomta, és azon kezdett el gondolkodni, mi minden történhet ma este. Azon is elgondolkodott, hogy hogy hagyta el a házat anélkül, hogy ránézett volna barátnőjére.

A taxi megérkezett a ház elé. Sokszor hagyta Ecet ezen az utcán, a bérház lakásai előtt, de soha nem ment be a házába. Azon töprengett, hogy vajon miért nem hívták be soha. Szemügyre vette a bejáratnál lévő csengőket, és megtalálta a nevet – Nesrin Yilmaz. Amint megszólalt a csengő, az épület külső ajtaja kinyílt. A vasajtó nyitásának hangja elég volt ahhoz, hogy megértse a bent lévő rohanást és félelmet.

Az apartmanház az 1970-es évek közepén épült klasszikus isztambuli építmények egyike volt. A lépcsőn a szappan szaga megpróbálta elnyomni a házon belüli dohos szagot. Mivel az épületben nem volt lift, Tahsin lépcsőn ment fel a második emeletre, a lépcsőt nyalogató szappan szaga szinte égette az orrát. A szappan illata ellenére is lehetett érezni az erős dohos szagot, de ennek ellenére megpróbált mosolyogni… A második emeleti lámpa felgyulladt, Nesrin asszony kinyitotta a lakás ajtaját, és kidugta a fejét. Tahsin amikor meglátta Nesrin asszonyt, tudta, hogy hosszú lesz az éjszaka.

– Itt vagy, kedvesem, gyere be.

Az ajtó előtti tiszta fehér szövetből tudta, hogy úgy kell levennie a cipőjét, hogy a sarkánál fogva nyomja meg, a fűző kioldása nélkül, és az ajtó előtt kell hagynia. Tahsin bement, és finoman leült a nappali közepén lévő kanapéra. Nesrin asszony sírós hangja derűsebbé vált és ő a kanapé másik végére ült le.

– Kedvesem, a lányom napok óta elveszett. Mondj valamit…

A padlón lévő szőnyeget bámulva elgondolkodott Ecevel való kapcsolatán. Egy kétéves kapcsolat részletei jutottak eszébe. Azon gondolkodott, mit mondjon Nesrin asszonynak, anélkül, hogy fel kellene emelnie a fejét. Amikor egy pillanatra felnézett a padlón lévő szőnyegről, szembe találta magát Nesrin asszonnyal, így a tévé felé fordult. Tahsin a szemével fürkészte a házat, ahová először érkezett, és megpróbálta megtalálni Ecevel közös múltjuk és kapcsolatuk részleteit. Minél jobban nézte a falon lévő órát és a kanapén lévő csipkepárnát, annál jobban érezte, hogy nem igazán ismeri Ecet. Mikor az asztalon lévő kancsóra nézett, arra gondolt, milyen nehéz megismerni más embereket. Talán azok az emberek, akik beléptek az életünkbe, annak megfelelően alakították életüket, ahogy mi akartuk. A szőnyeg motívumai a padlón, a függönyök a falon, amelyek átölelték a szobát, a szappanos szövet szaga a kanapén voltak azok a részletek, amelyek távol álltak Ecetől. A ház minden szegletében látni lehetett egy kislányt, aki az anyjával együtt nőtt fel és egy egészen más emberré vált. A szekrény vitrines részében fényképeke voltak Ece gyermekkoráról. Tahsin megpróbálta a képeket szemügyre venni anélkül, hogy Nesrin asszony észrevenné:

– Úgy tűnik, jobban érzi magát …

– Köszönöm, hogy eljöttél fiam, tudod, hogy kedvellek.

A szekrény sarkában egy bekeretezett fénykép bámult Tahsinra. A képen lévő sok por alapján nyilvánvaló volt, hogy hosszú ideje nem törölték már le nedves ruhával. Fénykép volt Ece néhai édesapjáról, aki évekkel ezelőtt meghalt. Tahsin nem tudta levenni a szemét a fotóról. Ha nem lett volna szégyenlős, elvette volna a porrongyot és megtisztította volna a keretet. A képen látható férfi nagyon hasonlított Tahsinra. Ha Tahsin haja kissé fehérebb lenne és kissé előrébb állna, ugyanaz a férfi lenne, mint a képen lévő, akinek a nevére nem emlékezett. Tekintetét Nesrin asszony felé fordította, anélkül, hogy hasonlóságot keresett volna Ece és a sok évvel ezelőtt meghalt apja között. Nesrin asszony összegyűrt, fehér zsebkendővel törölgette a könnyeit:

– Kérsz ​​egy csésze teát?

Nem tudta, mit mondjon, ezért azt mondta: Innék egyet, ha nem gond.

– Nem gond, fiam, azonnal elkészítem …

Nesrin asszony a konyhába ment, hogy teát tegyen fel, Tahsin pedig felállt és megpróbálta jobban szemügyre venni az imént látott részleteket. Mintha Ece néhai apja vitrinen keresztül figyelte volna. Tahsin a nappali közepén várt, a fehér fényű csillár alatt, a konyhából a régi csőkályha hangja hallatszottl. Tahsin kijött a nappaliból, és kidugta a fejét az előszobába. Be akart menni Ece szobájába. Az előszoba végén lévő szoba a hálószoba volt, mint minden ilyen típusú lakásban az ország egész területén … Óvatosan, lábujjhegyen ment végig a szőnyegen, a folyosó a hálószobán kívül még két szoba volt. Az egyik ajtó zárva volt. Tahsin így a másik ajtóhoz ment, kinyitotta és belépett. Tétovázott, hogy felkapcsolja-e a villanyt, végül a zsebéből kihúzott telefonja fénye mellett kezdett körülnézni a szobában. Ece szobája volt; könyvei, táskája, képei az asztalon … Tahsin azt hitte, hogy a sötétben sírni fog, de nem tette. Látta, milyen gondosan őrizte meg mindazt, amit két éven át adott neki. Az egyik könyvnek, amelyet ajándékba adott neki, átfordította az első oldalát, mintha félresöpörné az Ece szemét borító hosszú hajat. Mielőtt elolvasta volna a könyv bevezetőjében írt jegyzetet, Nesrin asszony bejött a szobába. A sötétben egymásra néztek, Tahsin pedig letette a kezében lévő telefont. Nesrin asszony felé nyújtotta a teát a sötétben:

– Teázz, és segíts megtalálni a lányomat, rendben?

Tahsin elvette a sötétben feléje nyújtott teát, miközben Nesrin asszony elhagyta a szobát:

– Nesrin asszony, a lánya meghalt, fogadja el …

Mintha abban a pillanatban a szoba megvilágosodott volna, mindketten sírni kezdtek, Tahsin a sírás miatt nem tudott beszélni.

Az ajtóhoz lépett, és az általa Ecenek adott könyvek közé tette a csészéjét.

Nesrin asszony is megtörölte könnyeit:

– Gyere vissza fiam, teázzunk.

Mivel Tashin már lassan egy éve tanúja volt Nesrin asszony magányának, amikor kilépett az ajtón elmosolyodott, és azt mondta:

– Jövök, jövök, Nesrin asszony!

Fordította: Kollár Kata

Kafasına göre magazin 37. szám: 2021. március-április