Hakan gyászos hangon, összeomolva szólt bele a telefonba:

– Nagyapa meghalt…

İsmet bácsi, Hakan nagyapja, gyermekkorom mentora volt, annak ellenére, hogy vak volt, belelátott a lelkembe. Egy gyermekkori betegség miatt vesztette el látását. Gyermekkorában, annak ellenére, hogy sötétségben élt, megtalálta a színeket, elhelyezte azokat szívébe és egész eddigi 90 évében táplálkozott belőlük. Nem bánta, hogy nem lát. Amikor a sötét világról kérdezték, rágyújtott egy újabb cigarettára – három csomaggal is elszívott egy nap – és témát váltott.

Fiatalabbnak nézett ki, mint a korosztálya tagjai, kiegyenesedve járt. Ha feleségét, Haticet kérdezték róla, azt mondta, hogy İsmet mindig inget és nyakkendőt viselt a hivatalos eseményeken. Ha a szomszédot kérdezték róla, ő azt mondta, hogy annak ellenére, hogy vak, nem ideges semmi miatt, nem bán semmit, mindent elintéz a szája szegletében bujkáló félmosollyal. Ha engem kérdeztek volna – de nem tették – sokat tudtam volna beszélni róla. Amikor mosolygott, azzal meghívott egy csodás helyre az ő sötét világába.

Amikor Hakan és én valami csínyt követtünk el és szüleink megbüntettek minket, ő csak lágy hangon, fejünket simogatva szólt hozzánk. Amikor cigarettázott, azt mesterien csinálta. A cigarettát a kezébe vette, beleszippantott, bevette a szájába és úgy fújta ki a füstöt, mintha egy szerelmes verset olvasott volna.

– Látni kellett volna…

Gyermekei féltették őt és mindent megpróbáltak azért, hogy leszoktassák a dohányzásról, de İsmet bácsi ekkor mindig azt mondta, hogy valahányszor beleszív a cigarettájába, úgy érzi, volt értelme az életének. Sosem vesztette el a mosolyát, és nem tért le az útról, amelyen járt. Apró lépésekkel közlekedett, nem kérdezett meg senkit, mégis mindig odatalált, ahová indult. Felesége, Hatice halála után, annak ellenére, hogy néha „púpnak érzete a hátán”, magányos lett, mert elvesztette élete párját, élete értelmét, akivel ötven évig voltak együtt.

Minden év április 23-án, május 19-én és október 29-én összeszedte a környék gyerekeit és taxival elvitte őket Ankarába. Itt a stadionban zászlókat lengetve ünnepeltünk, ő is mosolygott „Az ünnepet meg kell ünnepelni” ezek nem az én szavaim, hanem İsmet bácsié voltak.

Az ünnep első napja volt, anyám éppen befejezte a nagytakarítást. Felvettem az ünneplő ruhámat, mosollyal az arcomon vártam az érkező vendégeket, akiket a kis asztal mellé ültettünk le. A szomszéd gyerekek csokoládét és bonbont kaptak, amikor bekopogtak hozzánk és mindent átjárt az ünnepi citromos kolonya illata. Mivel İsmet bácsi nagyon szerette apámat, az ünnepek első napját mindig nálunk töltötte. A szabály szerint ez az első nap volt a legfontosabb. Az ünnepek első napján tett látogatás a szeretet és tisztelet kifejezése, valamint a kölcsönös látogatásokra vonatkozó lehetőséget jelentette.

Bármiről is folyt a beszélgetés, a történet mesélője İsmet bácsi volt. Nem számított éppen miről beszélt, a nevetésem sosem tudtam visszatartani, amit apám mindig szemöldök-ráncolva nézett, kinevettem magamat. A felnőttek szerint, ha a gyerekek jót nevetnek, az azt jelzi, hogy vannak még olyan dolgok az életben, amelyek mosolygásra késztetnek. Amikor İsmet bácsi elszívta a cigarettáját, benyúlt a kabátja belső zsebébe, hogy elővegyen egy újat. Amikor rájött, hogy a doboz kiürült, apám odanyújtotta neki azt a dobozt, ami az asztalon volt.

Erre İsmet bácsi így szólt:

– Ez nem az enyém.

Nem az erkélyen, nem is a konyhaablakban dohányoztak, hanem a nappaliban, ahol mindenki jelen volt.

– Megyek, és veszek magának, İsmet bácsi!

– Ne fáradj!

A kávé még nem érkezett meg és İsmet bácsi sem kezdett neki a történetnek, így a pénzt zsebre vágtam és elindultam a közértbe. Úgy gondoltam gyorsan visszatérek, még a kávé előtt. Mivel az ünnep első napja volt, a közeli üzletet zárva találtam. Már kezdett sötétedni is. Átmentem egy másik bolthoz, de ott is a „Zárva” felirattal találtam szembe magam. Azon gondolkodtam, hogy menjek haza vagy keressek inkább egy nyitva lévő boltot. A gyermekként lelkiismeretes és felelősségteljes voltam, ellentétben azzal, amit később megtanultam. Nem tudtam hazamenni üres kézzel, elkezdtem futni a sötétben, hogy találjak egy nyitva lévő boltot. Már jó messze kerültem otthonról. Úgy három-négy kilométerre lehettem otthonról, de a kis lábaim mérete miatt nem tudtam felmérni a pontos távolságot. Az új ruhám piszkos lett. A talpam égett a sok gyaloglástól, a verejték végigfolyott a hátamon és keveredett a hajamból csorgó izzadsággal. Minden lépésnél hallottam lélegzetem.

Már épp visszafelé tartottam, amikor megláttam egy nyitva lévő boltot, amelynek „Nyitva” felirata misztikusan világított a sötétben. Lassítottam, a lélegzetem kezdett visszaállni a normális ütemre, besétáltam az üzletbe, hogy megvegyem a cigarettát. Már csak attól tartottam, hogy itt nem árulják İsmet bácsi kedvenc cigaretta márkáját. Körülnéztem a polcok között és rá is találtam arra, amit kerestem. Csupa piszok voltam és a pénz, amit a kezemben tartottam, nedves az izzadságtól. Nem néztem ki valami szépen.

Az eladó elkérte tőlem a cigarettát és azt kérdezte:

– Nem dohányzol, ugye?

Ez a kérdés különleges érzést keltett bennem, nem tudtam mire véljem. A boltos visszaadta a cigarettát. Én pedig még egy doboz gyufát is kértem.

– Most mit csináljak? Üljek le és szívjak el egy szálat İsmet bácsi cigarettájából? Az adrenalin, amelyet szerintem a bűnözők éreznek, miközben épp valamilyen bűnt követnek el, átjárta egész gyermeki testem. Anélkül, hogy visszanéztem volna, elfutottam. Egy csendes helyre érkeztem és kivettem egy szálat a csomagból. A cigarettát a számba vettem és meggyújtottam. Olyan érzés volt, mintha valaki száraz füvet tömött volna a számba és azt gyújtja meg. Ahogy a tüdőmbe ért, elkezdtem köhögni úgy, hogy még a könnyem is kicsordult. A cigarettát ledobtam a földre még mielőtt a szaga átjárja a kezem és az arcom.

Nem volt órám, de úgy éreztem, hogy már több órája eljöttem otthonról. Úton hazafelé, azon gondolkodtam hogyan tudnám visszazárni a cigarettás dobozt úgy, hogy ne tűnjön fel, hogy ki lett bontva. Éreztem a nikotint, ahogy megszagoltam a kezem.

Elértem a házunkat, láttam az anyám, az apám és a szomszédokat, amint egyik helyről a másikra futottak. A nevem visszhangzott a levegőben, a csenden át, elég kellemetlen helyzetet teremtettem. Az egész szomszédság az utcán volt és engem keresett. Elbújtam egy oszlop mögé és azon gondolkodtam, mit tegyek, hogyan viselkedjek. Azt hiszem több idő telt el, mint gondoltam és a cigarettás doboz kinyitása nagyobb probléma lett, mint gondoltam. Láttam az embereket, akik engem kerestek, anyám aggódó arckifejezését, Hakant, aki most ébredt fel és azt is, ahogy egy szomszéd anyámat próbálta vigasztalni. Próbáltam megérteni, mi történik, és minden, amit láttam, valóság volt. Egy olyan helyzetbe kerültem, amit még egy nagyszerű színész sem tud eljátszani akkor sem, ha egy nagyszerű rendezővel dolgozik együtt.

Gyermeki testemben kavarogtak az érzések, úgy éreztem magam, mintha egy ismerős szoba legmeghittebb helyén lennék. Az oszlop mögül jól szét tudtam nézni. Anyám szorongása egyre növekedett, már rendőrautó is érkezett és félni kezdtem. A rendőrautó lámpái kéken és pirosan villogtak és az egész környéken engem kerestek. A levegő egyre hidegebb lett és az ankarai szél is megmutatta magát. Fáradt voltam, összecsuklottam ott, ahol voltam.

Egy árnyék vetődött az oszlopra és egy meleg kéz megérintette a nyakam. İsmet bácsi hangját hallottam:

– Csintalan kölyök…

Nem tudtam, mit mondjak. Elcsodálkoztam, hogy İsmet bácsi talált meg engem a sötétben.

– Sajnálom, İsmet bácsi, itt a cigarettája…

Szótlan voltam. Megfogta a cigarettát, betette a belső zsebébe, megfogta a nyakam hátsó részét meleg kezével: Menjünk haza….

Ahogy közeledtünk a hát felé, mindent súlyos csend borított. Mindenki meglepődött azon, hogy İsmet bácsi talált meg. Úgy sétált, mint egy hős.

Keze kissé lenyomta a fejem és halkan azt mondta:

– Ugye többet nem fogsz dohányozni?

Szótlan voltam. Bármilyen ígéret, amit megpróbáltam mondani, elveszett a sötétben. Az életem további részében nem dohányoztam, megtartottam a neki tett ígéretemet.

Hakan a telefonban elhaló hangon azt mondta nekem:

– Nagyapám meghalt.

Letettem a telefont. A ház minden szegletében előtörtek belőlem a gyermekkori emlékek, amelyek keveredtek az ablakon át befújó szellővel és İsmet bácsi hangja simogatta arcomat. Mosolyogtam és a fogpiszkálót, amellyel a fogaimat akartam megtisztítani, olyan elegánsan vettem a számba, mint egy cigarettát. Behunytam a szemem és vettem egy mély lélegzetet a sötétben.

A történet Engin Sessizlik című novelláskötetében is olvasható.

Kafasına göre 21. szám – 2018. július-augusztus