„Ha valakinek szép a mosolya, az jó ember.” – Dosztojevszkij

Nem teszem fel magamnak a kérdést: „Ki a jó ember?”

Vajon melyik a jobb, ha egy jó ember keveset mosolyog vagy a rossz emberek gúnyos mosolya? Annak ellenére, hogy az egyes kérdésekre adott válaszokat meg is találjuk magunkban, az ember általában nem kérdezi meg attól, aki gyönyörűen nevet.

Szívének legreszketőbb részét az asztal közepére tette. Tetőtől talpig végigmért, olyan volt a szeme, mint egy idős nő megfontolt tekintete. Bár nyolcéves volt, mégis sihedernek tűnt.

– Micsoda? – kérdeztem olyan hangsúllyal, ami egy 9 évesre jellemző.

Apránként elmondta újévi terveit, úgy beszélt, mintha zsemlemorzsával lett volna teletömve a szája, és vigyázott volna arra, hogy a morzsák ne essenek ki belőle és ne szóródjanak szét mindenhol.

Az ablakra „Üdv 1990” -et akartunk írni. A 80-as éveket ezzel a gesztussal szerettük volna a történelem sötétjébe temetni, egy kis ragasztó és egy kis vatta segítségével, amelyet édesanyja fiókjából akart elemelni. Hakan mindent megtervezett. A nappali ablakát használnák újévkor. Családjaink összegyűlnének a házunkban. Lesz mandarin, kişir, bingózunk, majd lefekszünk. Nem feledkeznénk meg a havas hatásról sem, a gondosan kialakított kis vattacsomókat használnánk fel erre. Annak ellenére, hogy a kinti hó valósága arcul csapott bennünket, mi inkább a dekorálást kedveltük. A japán ragasztót később ismertük meg, de Japán mindig Barış Mançora fog bennünket emlékeztetni.

Hakan nagyon izgatott volt. Annyi mindent akart csinálni, hogy szinte el is felejtette, hogy nyolc éves, és erre emlékeztetnie kellett valakinek. A kinti hó nemcsak a vattapamacsokat gúnyolta, amelyeket felragasztottunk az ablakra, hanem mondott valamit a 80-as éveknek is. Talán hiányozni fognak a szerény 80-as évek, de olyan erős elvárásaink voltak a 90-es évektől, hogy el sem tudtuk képzelni, hogy a 2000-es évek hogyan fogják majd túlszárnyalni ezeket.
Miután leszedtük a ragasztót a kezünkről, Hakan elmondta nekem a második tervét:

– Építsünk egy hóembert. Amikor éjfélt üt az óra, vigyük a családjainkat a kertbe, és mutassuk meg nekik a hóemberünket. Szép terv volt, és nagyszerű megoldást jelentene a 80-as évek egycsatornás életéhez.

Annak a napnak a fontossága és jelentősége egyaránt színesítette magányunkat, és segített abban, hogy minél több emléket gyűjtsünk össze. A hűtőből sárgarépát vettem ki, Hakan vattát csent el az anyja fiókjából. Hogy esztétikai szempontból szép legyen a hóemberünk, megálltam a szenespince mellett, és összeszedtem egy marék gondosan kiválasztott széndarabot.

A hátsó udvarban először egy nagy testet építettünk a hóból, amelyet összelapátoltunk. Hakan letérdelt, és úgy tett, mintha fáradt volna, de közben ismét megmutatta, milyen vakmerő gyermek. Én eközben hideg kezeimmel elkészítettem a második darabot és aprólékosan kidolgoztam a nyaka és a hasa közötti részt. Besötétedett. Hideg kezeim egyre gyorsabban, sebészi pontossággal alakították ki a hóember arcát; hófehér és sima bőr, két szem kis széndarabokból, és mosolygós arc kisebb széndarabokkal … A hóember mosolya olyan gyönyörű volt, hogy a széndarabok sötétsége megmelegítette a szívemet. Orrának beszúrtam a sárgarépát és seprűt rögzítettem a testéhez, befejeztem a hóembert, amely szikrázóan mosolygott.

Read More

A busz mindenféle gond nélkül képes volt megállni. Annak ellenére, hogy régi kasznija vörös színű volt, ez a vörös szín nem olyan volt, mint amikor valakinek egészséges bőrpír jelenik meg az arcán. Hosszú teste és összecsukható harmonikaszerű gumiharangja (ez egy csuklós busz volt) miatt az utasok minden egyes fékezésnél meginogtak. Kisebb fékezésnél halayt, kanyarokban Erzurum bart, míg a hirtelen fékezéseknél horont (ezek a török néptánc fajtái). Minden busznak volt külön neve, mindenki így emlegette őket, nem a számok alapján, amelyet kaptak.

Amikor a busz képes volt megállni, az ajtajai különös hanggal nyíltak ki, olyan volt, mintha horkolnának. Úgy lebegtem a busz hátuljában, mintha elkapott volna egy hullám és magával sodor. Az, hogy hátul voltam, még iskolás koromból maradt meg, de ez jó lehetőség volt arra, hogy kérkedjek a magasságommal. Néhány ember már tudta, hogy a busz hátuljában ülni olyan, mintha a Dalton fivérek közül Avarell bűntényt készülne elkövetni. Az órám 7:45-öt mutatott. Ez egy csodás kombinációja volt az időnek és a helynek. Az a lány, akinek felhő rejtőzött a szemeiben, két megállóval később kellett, hogy felszálljon a buszra. Felszállt a buszra és elegánsan helyet foglalt egy szabad ülésen.

Amikor a busz megérkezett az ő megállójába, úgy tűnt, hogy megköszörülte a torkát, mert az ajtók szinte hang nélkül, gyorsan nyíltak. Amikor a lányra néztem, úgy éreztem, hogy szitál az eső, még napos időben is. A szívem barométere esőt mutatott a szemeiben rejtőző felhők miatt. Annak ellenére, hogy nem tudtam a nevét, gyakran álmodoztam róla, és nem számított, hogy ki ő és honnan jött. A szemeiben lévő felhők álmaimban is megjelentek. Az álmaimban nevet adtam neki és alvás közben többször is megismételtem első üdvözlésünket.

– Szia.

– Szia.

Mást nem is kellett mondani, mert bármi egyéb ellopta volna a szeméből kiolvasható mondanivalót. A mondatoknak jelentésük lett volna, ahogy egymásra néztünk és a mondatok elvesztették volna a pillanat varázsát. A busz haladt tovább. Habár már három megállóval ezelőtt le kellett volna szállnom, még mindig a buszon ültem, hogy vele lehessek.

Azok a felhők a lány szemében könnyen elveszhettek volna egy olyan világban, ahol a három buszmegállónyi távolság is problémát jelenthet. Erőt vettem magamon és elkezdtem memorizálni a busztársaság menetrendjét.

Még csak két hete ismertük egymást, de ez olyan réginek tűnt, mint Ádám és olyan egyedinek, mint Éva története. A busszal vele utaztam a világ legszebb helyeire.

Amikor a buszvezető hátraszólt, hogy „Mindenki húzódjon a busz végébe!” én már a csukló részben voltam. Amikor a tömeg elindult hátrafelé, belenéztem a szemébe, mintha randik lett volna. Amikor a két szempár túl közel kerül egymáshoz, akkor az egyik már nem lát. Korábban szerettem a felhőket. Azok a felhők, amelyek hősiesen harcoltak a lenyugvó nappal, ennek a lánynak a története voltak.  És ez a történet volt az én történetem is.. Ez volt a világ legszebb szerelmi története.

Read More

A nyaralásom három hónappal azután kezdődött, hogy megtanultam olvasni. Nem volt piros szalagom, amelyet büszkén viselhettem a mellkasom bal oldalán (megjegyzés: amikor az első osztályosok megtanulnak olvasni, kapnak egy piros szalagot, amit az egyenruhájukra tűznek és ezzel tudatják mindenkinek, hogy tudnak olvasni). A fekete iskolai egyenruhám nem volt begombolva, és mint egy köpeny repült a szélben, a bizonyítvány, amit a kezemben szorongattam pedig tele volt jó jegyekkel. Egyik kezemben a bizonyítványom, a másikban a vakációra szóló füzetet tartottam. Azt hiszem, nem kell mondanom, hogy a hátamon lévő iskolatáska miatt olyan voltam, mint egy púpos teve. Bár ez volt az iskola utolsó napja, nem tudtam beletenni a munkafüzetet a táskámba, mert tele volt babbal és színes olvasnivalókkal. A táskám olyan volt, mint egy zöldségraktár. Természetesen ennek semmi köze nem volt ahhoz, hogy ahogy növünk, az agyunk egyre inkább dagasztóteknőre kezd hasonlítani (megjegyzés: olyan üres lesz, mint egy dagasztóteknő). Mellesleg ne nézzétek le ezt a nyári gyakorlófüzetet, mert ez mentette meg az egész nyarunkat és a jövőnk biztosítéka is volt. Nem volt több, mint egy színes könyv, ami egyrészt az emberi intelligencia megsértése volt, másrészt viszont színes elfoglaltságot adott a forró nyári napokra. Lehetetlen volt szeretni a gyereket a könyv borítóján, még akkor sem, ha ez a te gyereked lett volna, olyan rossz volt. Úgy nézett ránk, mintha azt mondaná, „idióta vagy”. Igen, az egyiptomi hieroglifák megfejtését még nem sajátítottuk el, így csupán annyit tehettünk, hogy leírtuk:

– Ali a lovat nézi.

De végül is emberek voltunk, nem lovak. Évekkel később értettük meg, hogy túl sokat vártak el attól a generációtól, akik bíztak ebben a gyakorlófüzetben. Egyáltalán nem tetszett a könyv, nagy csalódás volt számomra.

Miután megmutattam a családomnak a bizonyítványomat, a füzetet elrejtettem a szekrény egyik titkos sarkában. Teával töltött whiskyes üvegeket tettem elé. Nem lehetett ugyanis a szemétbe dobni, mert a tanárunk az iskolakezdéskor ellenőrizni fogja a házi feladatokat. Azt tudni kell, hogy ekkorra a borítón lévő gyereknek már bajuszt és szakállat is rajzoltam. Az volt a tervem, hogy két nappal az iskola kezdete előtt fogom megoldani az összes benne lévő feladatot. Szép terv volt.

A nyári szünidő könnyen eltölthető volt, mint a semmiből előkerült pénz. Még 15 nap volt az üveggolyó szezon kezdetéig. A németországi törökök és családjaik még nem érkeztek meg. Amikor itt voltak, szórakoztató volt egy-egy golyós játékban legyőzni őket és megszerezni az üveggolyóikat. Mivel egy magasabb domb volt a szomszédunkban, így ott kicsit nehéz volt játszani. A távolabb lévő gyerekek egy kicsit féltek attól, hogy látogatóként kell játszaniuk. Nagy és hangos csatákat vívtunk vacsoráig, vagy amíg nem hallottuk meg valamelyikünk anyjának hangját. Ha már játszottál valaha üveggolyókkal, akkor tudod, hogy minden játéknak megvan a maga helye. Ezért egy adott környéken biztos, hogy az ott élő nagyobb fiúk játszottak. Kis kezünk mindenféle geometriai alakzatot mutathatott, mint egy szögmérő. Ha gödrös, lejtős vagy éppen a fő játékot akartad játszani, akkor a hüvelykujjadnak, a csuklódnak és a szemednek is erősnek kellett lennie.

Read More

„A lovagiasság elveszett, amikor a fegyvereket feltalálták. Az enciklopédiák úgy tűntek el, mint a szálló kuponok, amikor a Google-t megalapították. Keresőmotorjaink (azaz enciklopédiáink), amelyeket 180 kuponért vásároltunk meg, kartondobozokba süllyesztve kezdtek megsárgulni. Dekoratív információforrásaink (azaz enciklopédiáink) eltűntek nappalijainkból és az életünkből is. A telefonunkon található információk bűzleni kezdtek a kezünkben, mint a Maltepe szemétdomb. Vagyis a tokjában lévő ívelt penge (handzsár) rozsdásodni kezd.”

Porfelhő kerekedett, ahogy egy autó elhaladt mellettünk. Hakan, mindig mosolygós arccal mondta el, milyen drága az autó és még hozzátette:

– Nézd meg azt az autót, dízel.

Szép volt, hogy iskolába menet nem tudtunk miről beszélgetni. Az út poros volt, a cipőinket a Bayram ünnepre vettük fel. Ha gyaloglás közben az autókról beszéltünk, a poros utak elkápráztattak bennünket. Ha azt akarjátok, hogy írjam le az utakat, amelyeken jártunk, néhány épület közötti üres területek voltak.

Az üres terület labdát, játékot jelentett. Hakan és én egymásra néztünk. A tekintetünk olyan volt, mint olyan két emberé, akik alig várják, hogy belerúghassanak a labdába. A tekintetével már a labdát kereste, és ezzel egyidőben a táskáját félredobva a terület felé szaladt, mintha máris gólt rúgnék neki. Metin, Ali, Feyyaz neve egyértelműen gólt jelentett. Rögtön utána futotta, hogy focizhassunk. A nyakkendőmet kapitányszalaggá változtatva a bicepszem köré kötve passzoltam a labdát Hakannak. Izzadt hónaljunk és nyakunk serdülőkori feszültséget keltett. Második órán földrajztanárunk arcunkra nézve elmondhatta volna az országok földrajzát. Hakan izzadt arca afrikai sivatagot formált, én pedig kivörösödött arcommal a világatlasz vöröses részeire emlékeztettem. Azt nem tudtuk, kivel focizunk; mindenki izgatottan rúgta a nekik passzolt műanyag labdát. Olyan volt, mintha nem fociznánk, hanem inkább gerelyt hajítanánk. Boldogok voltunk, és jól éreztünk magunkat azzal a tudattal, hogy nem megyünk az első órára. És persze ennek semmi köze nem volt ahhoz, hogy az első óránk fizika volt.

Ez az üres terület egyenértékű volt számunkra az iskolakerülés örömével. És az is igaz volt, hogy a labda egymásnak passzolása olyan volt, mint egy jelenléti ív, mivel ugyanarról a környékről származtunk. A nadrágomhoz érő labda volt a pecsét a más környékről származó gyerekeknek. Egyszer csak a fal mellett találtam magam, amikor elestem és folyt rólam a verejték a sok futkosás és rugdosás miatt. Olyan volt, mintha rózsafüzért késztettem volna a nyelvem segítségével az orromról a számra hulló izzadságcseppekből. Olyan szomjas voltam, hogy észre sem vettem az idős nénit, aki odajött hozzám. Amikor az ember szomjas, az élet is megszűnik körülötte.

Read More

Évekkel ezelőtt….

Az iskolatáskámban egy illat kezdte áthatolni a füzetemet, amely a 0,7 töltőceruzám mellett helyezkedett el. Ha van iskolatáskád, akkor az lényegében olyan, mintha írószer boltod lenne. Arra, hogy kiderítsem az illat forrását, annyi időre volt szükségem, mint egy piros iskolai egyenruhás gyereknek, aki a szorzótáblát próbálta megjegyezni. A kilencszer hét eredménye vagy az, hogy nulla egyenlő a zéróval, messze meghaladta az akkori tudásunkat. A füzetemből szétáradó illat annyira elbűvölte az iskolatáskámat, hogy szinte már úgy tűnt, nem is az enyém. Ez az illat, amely megragadt az iskolatáskámba, Ayça illatos radírjából származott, akinek olyan fogai voltak, mintha egér rágta volna meg. A füzetem oldalairól áradó illat megteremtette annak a gyermeknek az illatos világát, aki otthon az asztalon próbált tanulni. Az illat és a radírozás közötti kapcsolat már nem Ayçat jelentette, hanem sokkal inkább volt filozófiai jelentése. A radírozás olyan volt, mint a bujkálás. Mint egy bélyeggyűjtő, úgy kezdtem gyűjteni az emlékeimet, amelyek a füzetből áradó illathoz voltak köthetők. Ez volt annak a szenvedélynek kezdete, amely a világ legszebb hobbijává vált. Sok mindent memorizáltam, miközben kiradíroztam egy rosszul elhelyezett vesszőt. Ayça radírja, akinek fogai olyanok voltak, mint amiket egér rágott, a világ legerősebb felvevőjévé vált. Talán ezért volt szaga azoknak a dolgoknak, amelyeket egész életemben megpróbáltam törölni. A dolgok törlése emberfeletti tett volt, és az életben nem volt hely a helyesírási hibáknak. Lehet, hogy évek múlva nem emlékszem majd Ayça arcára, de minden, ami ezekben az iskolai években történt velem, illatokkal kapcsolódik az emlékezetemhez, és ezáltal emberivé válik.

Évekkel később…

A legkedvesebb elfoglaltságomnak hódoltam egy könyvesboltban, a kevésbé kelendő könyvek között keresgéltem. Úgy éreztem magam, mintha egy szupermarketben lennék, nem pedig egy könyvesboltban, és irodalmi utat tennék a polcok között. Amikor éppen a török irodalom könyvei felé akartam fordulni, a kabátom és a kezem hirtelen parfümszagúvá vált. Valójában ez inkább olyan volt, mintha belőlem áradt volna az illat és nem olyan, mint amikor a nők beparfümözik magukat. Körülnéztem, és arra gondoltam, vajon a szemközti polc előtt álló lány viseli-e. Ahogy tovább sétáltam, még jobban éreztem az illatot. Úgy tűnt, mintha belőlem áradt volna a parfüm, amikor kifújtam a levegőt. Miért vette körül testemet ez az illat, amely nagy szíveket teremtett a szagok határán?

Kilépve a könyvesboltból, az utca túloldalán lévő kávézó mellékhelyiségébe mentem, és arcomat és kezeimet mosva szerettem volna megszabadulni ettől az illattól. Amikor arcom mosása közben megakadt a szemem a tükörben, ismét megmostam az arcomat és arra gondoltam, hogy ez csak egy álom lehet. Amikor valaki bekopogott az ajtón, a kopogás visszarántott a valóságba, és átadtam a mellékhelyiséget a következő embernek anélkül, hogy megtöröltem volna az arcom. Félve néztem a férfira, akivel az ajtóban találkoztam, mert lehetetlen volt, hogy ne érezze a testemből áradó illatot. Gyorsan sétáltam, és közben szimatoltam a testemet, hogy kitaláljam, honnan is érzem ezt az illatot.

Read More