Tél van, Ankara olyan, mint egy jégszekrény. Hangosan süvít a szél. A hó fehér lepellel borította be az utcákat. A háztetők pereme olyan, mint egy menyasszonyi ruha, minden olyan nyugodtnak tűnt. Tettem fel teát főni, de ágyban maradtam, hogy ne szakadjon meg az álmom. Próbáltam aludni, bebújtam a takaró alá, de a fenekem kilátszott. Az utcáról jött egy hang. A szomszédból hallottam ezt a csendes szimfóniát.

A nedves ablaküvegnek nyomtam a homlokom és már láttam is a csendes hangok okát. Meghalt a legjobb barátom, Selim, apja és az emberek csendesen adták át egymásnak a hírt. Kirohantam az utcára csizma és kabát nélkül, anyám hangjára azonban visszamentem és felvettem ünneplő ruhámat.

Bementem Selimék házába. Az ajtó előtt sok cipő volt, ami bizonyíték arra, mi is történik odabent. Arra gondoltam, hogy szinte az egész környék itt van. Mindenki azt vette fel, amit éppen talált. Voltak, akik a nyári papucsukban siettek, hogy osztozzanak a szomszéd fájdalmán. Én arra gondoltam: „Többé már nem mondhatod nekem anya, hogy csizma és kabát nélkül nem mehetek az elhunyt házába.” Gondolataimba merülve értem a lakás ajtajába, bekopogtam. Egy kislány nyitotta ki, fiatalsága még kézzelfoghatóbbá tette a halált. Megmutatta nekem Selim szobáját.

Bementem. Selim és a környékbeli srácok csendben osztoztak a fájdalomban. Egy másik szobában Selim anyja és több idős néni gyászolta az elhunytat. Arrébb is volt még egy szoba. Ott a szomszéd bácsik voltak, akik a szőnyegen térdeltek és lehajtották fejüket. Ők így fejezték ki bánatukat.

Mindenkinek volt egy saját része a szőnyegen. Azt mondtam:

– Részvétem, Selim.

– Köszönöm – mondta, nem tudtam, mit mondhatnék még neki.

Én is, épp úgy mint a többiek, lehajtottam a fejem és próbáltam olyan mintát találni a szőnyegen, amely a lelkiállapotom tükrözi. Hoztak teát. A sírás abbamaradt, amikor megérkezett a tea. Én és még pár szomszéd gyerek úgy szerettünk volna a halállal szembeszállni, hogy nem eszünk. Úgy döntöttük, hogy nem eszünk semmit. Anélkül, hogy egymásra néztünk volna, tudtuk, hogy a többiek mire gondolnak és nem vettük fel tekintetünket a földről. Ebben a pillanatban a gyász hangja nagyobb volt, mint az éhségünk.

Egyszer csak egy néni különböző süteményeket hozott. Igazi kínzás volt ez számunkra, minden erőnket össze kellett szednünk, hogy legyőzzük a kísértést. Teát töltöttek nekünk. Selim ekkor felemelte a fejét és így szólt:

Read More

– Yunus Emre-

De kinek is szólnak a legfennköltebb szavak?

Miután valaki hőssé vált, szükséges minden győzelmét és kritikáját felsorolni? Fénysebességgel érkezik, szívünk rejtekében bújik meg, és még ha nem is hódítja meg az összes kontinenst, nem győzi le a lázadásokat, akkor is ott morajlik bennünk a holnap legszenvedélyesebb dallama. Lelkünk legmélyén. A hősnek nem az a célja, hogy hős legyen.  Vajon csak a győzelmei miatt lett Napóleon Napóleon? A hős, ha hősként viselkedik, a megfelelő pillanatban bekerül majd egy fényképekkel tarkított történetbe. Vajon Szuper Márió legnagyobb hőstette az aranygyűjtés? Vannak képességei, és három élete, de mégsem tud a szívekig érni.

A modern élet mindent tálcán nyújt felénk, az egészséges életet, az arcunk csillogását és a hétköznapi viselkedésünket is. Olyan ez, mint amikor Mecnun kereste volna Leylaját, a közösségi média lájkjain keresztül mindenki Mecnun mellé állna, vakon másokat tartanának bűnösnek. Ugyanúgy, ahogy a házakban földgáz van, a szavak, amiket szerelemnek hívtunk csak úgy záporoznak mindenfelé, cseng a telefonunk és a megszerzett lájkok összessége határozza meg, milyen lesz a jövőnk. A svájci tudósok, újságok utolsó oldalin közölt megállapításai között nem szerepel a szerelem képlete, a fa törzse szinte sír, ha késsel faragunk belé egy szívet, ez az ár. Az atombombát létrehozó tudósok tehetetlensége egyenlő az elme tehetetlenségével. Az idősebb tudósok sem tudják megtalálni az okot, mi az, ami meggyújtja a szívünket. A hiúság gyógyszerét még nem találták meg, és sajnos a lustaságunk, a tudatlanságuk és az áldozatkészségünk sem tudja megoldani.

Vagy a tudósok lusták, vagy mi vagyunk hozzászokva ahhoz, hogy kilenc hónapi részletben fizetjük ki hitelkártya tartozásunkat. Abban a világban, ahol mindenki a saját földjén élő nagy költőket vádolja, ott ne várjuk, hogy inspirációt kapunk a saját tündérmeséinkhez.

***

Iskolai évek. Amikor egyikről kérdeznek, biztos, hogy mindjárt megjelenik előtted egy bizonyos kép arról az évről. Ha kíváncsi vagy, elmondom, hogy is van ez. Azokban az időkben még egyetlen általunk kedvelt lány sem volt fent a közösségi médiában. Az iskolai évek a tinédzserek körében nem voltak népszerűek, sokan nem is szeretnek visszaemlékezni a tizenéves korukra és nem szívesen nézegetik az akkori fényképeiket sem. A középiskola második évét tapostam, volt egy nagyon jó barátom, Mehmet. Ne nézz így rám, mert azt mondtam, nagyon jó barátom, vértestvérek voltunk, nem vitáztunk, igazi testvérek voltunk. Mehmet és én ugyanabba az osztályba jártunk és tudom, hogy a történet szempontjából épp olyan fontos, hogy arról is beszéljek milyen volt a hangulat akkoriban és mi történt akkor az országban, mint ahogy mi is. A vértestvérem, Mehmet zárkózott volt, én pedig nem énekeltem úgy, mint egy csalogány. Azonban én voltam az, aki különböző alkalmakkor beszédet mondott. A környékbeli gyerekek az iskolában, matek órán, sőt még az ajtók előtt is a mi kapcsolatunkról beszéltek. Ha a szomszédaink éhesen feküdtek le, mi nem tudtunk elaludni. Ameddig a tanáraink nem fedezték fel azt a helyzete, amiben voltunk, tovább tettük a dolgunkat és ők csak meglepett arccal figyeltek minket, amikor sorra háromjegyű osztályzatokat kaptunk (a 100-as a legjobb osztályzat a középiskolában). Sokat nevettünk, a legkönnyebb dolog, amivel az időt töltöttük, a nevetés volt.

Read More

Amikor írsz egy történetet, még az utcán lévő macska is lehet a főszereplője. De mindenekelőtt le kell szögeznem, hogy ennek a történetnek a hőse én vagyok. Hősök, legendák, mondák, amelyek az idők során jutottak el mindenkihez, és amelyek az „egyszer volt, hol nem volt” szókapcsolattal fonódtak össze a keleti tündérmeséktől az 1001 éjszakáig, Tepegöztől Korkut Dedéig, Keloglantól a falusi történetekig. Ha ezeket a meséket már unod, utazz kétezer kilométert és a hősök itt már Piroska, Pinocchio, Hamupipőke. Annak ellenére, hogy szinte észre sem vesszük, ők a mi hőseink. Gőgösnek tűnhet, amikor azt mondjuk, ez „gyermeki ész”, de ők a mi hőseink, akik még mindig, mélyen legbelül, bennünk vannak. Ha eltekintünk néhány apró részlettől, úgy érezzük, hogy mindannyian suttognak valamit a fülünkbe. Ha megértjük őket, akkor a mi Kellile-Dimmeünk lesznek, ha nem, akkor elfelejtjük őket. Kinő a szakállad és megnő a melled, bla-bla-bla, megtanulsz valamit, amitől még többet tudsz. A lelkedet megfestik azok a színek, amelyeket színész érez aprólékos játéka közben, amikor a háttérben hegedű hangja szól.  Amikor elmész, a tanárod vagy a barátaid főhősévé válsz egy megmagyarázhatatlan valószínűség-elméletben és te leszel a világ legjobb rendezője gyermeki örömmel a lelkedben. Csak hogy a rosszindulatú színészeket rosszfiús klisével ruházd fel, a hős rosszfiúknak lelkiismeretet adsz. Egyszer, ha majd ezek a hősök extrákká válnak és a Yeşilcam utca szomorúsággal telik meg, akkor ők már „embernek” hívnak. Ekkor te elkezdesz borotválkozni a tükör előtt állva.

Ennek a történetnek én vagyok a hőse, ezért a mondatokat úgy állítom össze, ahogy az egy hőshöz illik. Ha csak egy kicsit el tudnék mondani magamról, akkor kiönteném a lelkem és egymás után fűzném a mondatokat. Mint tudjátok, a hőst először fizikai tulajdonságaival jellemzik, majd utána következik csak a lelki állapota. Hősnek lenni szerencsétlenség; a lelkét eltemetik a teste és a szervei között, úgy írják le, mint egy szem vagy egy köröm és a szívet szív- és érrendszeri felelősséggel terhelik. Mivel hős vagyok, így a lelkiállapotomról írok és inkább csak a jó dolgokat írom le, minthogy irodalmi hibát vétsek. (Megjegyzés: itt a szavakkal játszik. Az edepli és edebli szavak hangzása csaknem azonos, az edepli jelentése jómódú vagy tisztességes, míg az edebli irodalmit jelent.) CSEND. A lelkiállapotunk az, hogy előre látja néhány ember a jövőnket és elmondunk valamit a múltunkból másoknak. Szerintem ez olyan, mint amikor megtaláltam a „csend” gombot. Bekapcsolom és kikapcsolom, úgy használom, hogy közben nem csapom ki a biztosítékot. Mint a legújabb divatos konyhai robot, elvegyülök magamban, hangtalanul el tudok veszni a modern életben. Ezt csak neked mondom el. Minden további beszéd nélkül visszatérek a hősömhöz, azaz a történetemhez.

Péntek volt. Azon a pénteken el akartam vinni Isztambulba és kecsketejet adni neki Anatólia közepén. Sok ember ismeri ezt a forgalmat. Az útjai, hídjai mintha Esztergom vára lennének, nem engednek át. Elkezdesz agyalni „Ember, mikor adtak el nekünk ennyi autót?” Ha egy emberre egy autó jutna, akkor a város kiszélesített buszsávjait nem használnák. Végülis ez ugyanaz az Isztambul, mint amelyet Mehmed szultán hódított meg.

Read More

Amikor az idő forróvá vált, olyan volt, mintha egy „Trabzon kenyeret” sütöttek volna a fejeken. Az emberek feje olyan volt, mint egy péklapát, hónaljuk foltos mintázatú, fenekük nedves volt, mint egy szaunában, és olyanok voltak, mint a földi emberek, akiket a pokolból rúgtak ki, felülről nézve. Nos, amikor nagyon meleg volt az idő, és amikor a nyár jellemzői ennyire megváltoztak, az emberek különféle módon próbálták megmagyarázni ezt az erős hőséget. Néhányan hálásak voltak, mások Isten áldását küldték annak, aki feltalálta a légkondicionáló berendezéseket, azonban néhányan még csak nem is reagáltak, úgy tűnt ők örökké használják azt a levegőt, amelyet az orrukon keresztül lélegeztek be, és a szemükön keresztül lélegeztek ki.

A forró idő arra ösztönözte az embereket, hogy családjaikkal útra keljenek, és így gyönyörű hazám, amelyet három oldalról víz vesz körül, olyan lett, mintha egy felfújható úszómedencébe helyezték volna. A vonatok és az utak tele voltak polgártársaimmal, akik szalmakalapjaikat felvéve vizet kerestek, ahol áztathatták lábukat. Sőt, az egyik ötcsillagos szálloda „Bayram of Sweets” nevű étele olyan ízletes volt, hogy aki fogyasztott belőle, úgy felpuffadt, mintha párolt húst evett volna. Semmit sem tehetett senki a hőség ellen. Megpróbálni legyőzni a természetet az emberekre jellemző butaság volt, és lehetetlen is volt 16 Celsius fok alá csökkenteni. Így én a ház leghűvösebb helyén döner kebabot készítettem és azon kaptam magam, hogy be is csomagolom. Karjaim és kezeim a székhez tapadtak, az ajtók és ablakok tárva nyitva voltak, fejemmel és fenekemmel hívtam a szelet, csak nehogy hívatlan vendégként jöjjön. Arra gondoltam, a legjobb dolog ebben a melegben egy olyan helyre menni, ahol vízbe lógathatom a lábam, mint előrelátó embertársaim. A telefonomon lévő internet segítségével próbáltam jegyet találni magamnak és jól szervezett polgártársaim miatt könnyekig meg is hatódtam.

Már mindenki megvette a jegyét, és úgy csomagolt, hogy ne ő legyen a hírműsorokban látható hosszú sorokban várakozók egyike. Egyenként kezdtem el felhívni az autóbusz-terminál buszos cégeit, mivel úgy gondoltam, hogy logikusabb a legegyszerűbb kommunikációs technológiát használni, ha az internetes keresés már nem elég. Reméltem, hogy helyet kapok legalább a hátsó ülések valamelyikén, a kerekek felett. Ezért folyamatosan néztem a helyeket, figyelmen kívül hagytam a csomagtartó és az utaskísérő helyét, és büszke voltam könyörtelen erőfeszítéseimre. Végül, miután egy olyan busztársasághoz irányítottak, amiről még soha nem hallottam, kaptam egy jegyet egy ablak melletti ülésre. Megragadva a fürdőruhámat, papucsomat és fogkefémet, és az összepakolt csomagomat, elindultam a buszpályaudvar felé. Az a döntésem, hogy pár napra elmenekülök a tikkasztó hőség elől, olyan gyermeki izgalmat váltott ki a sejtjeimben, hogy kalapáló szívem és lepcses szám már előre „Boldog Bayramot!” kívánt. Amikor megérkeztem a buszpályaudvarhoz rájöttem, hogy ez milyen rossz ötlet volt; amerre csak elláttam, buszokból készült barikádok voltak, és az emberek úgy rohantak, mint azok a középkori emberek, akik menekülnek a pestis elől. A busz sziszegve lassan odahúzódott, és oly módon nyitotta ki ajtaját, hogy olyan lobogtattam jegyemet – mint régen az április 23-i gyereknapon egy zászlót – mintha egyike lennék azoknak, akik két órán át vártak a buszra. Mindenki stresszes és dühös volt. A két poggyász között saját készítésű bölcsőn alvó kisgyermekek a hangzavarból semmit nem érzékeltek, az apjuk viszont a vezetővel vitatkozott. Én ilyen helyzetekben mindig nyugodt vagyok, mert valójában azok, akik a leginkább vitatkoztak és panaszkodtak, és azt mondták:

Read More

Amikor a telefon megszólalt, poloskák ették a szívemet, a kezem és a karom bizsergett, és egy „második szög” rögzítette a nyakam és a testem egymáshoz, mintha pár deszkából készültek volna. Annak ellenére, hogy a tenyerem izzadt, a nyakamra csapott ujjhegyeim egész testemet az ácsműhely felé fordították, mintha a hazugság előtti gesztusokat gyakorolták volna, még a hazugság kimondása előtt.

Noha jól tudtam, hogy mi következik hamarosan, nem tudtam megszabadulni tőle. Míg ez arra késztette, hogy egyre inkább szeressem meg Pinocchiot, azért volt egy-két dolog, ami miatt szidtam a mesterét. Találnia kellett volna megoldást az orrára. A hazugság valós életbeli egyenértékűségére gondoltam, nem a mesére. Annyira elgondolkodtam, hogy csak a tizenkettedik csengetés után vettem fel a telefont, és ezzel véget vettem annak a dallamnak, amely a testem az ács boltja felé irányította.

A vonal másik végén régi barátom, aki még mindig a barátom és állítom, hogy a jövőben is az lesz, Hakan volt. Hallgattam Hakant, és csendben maradtam, mert jól tudtam, mit fog mondani. Meg lehet érteni a régi barátságot a beszélgetés csendjéből, de soha nem lehet tudni, hogy mikor válnak el egymástól, mint az öltések egy régi zakón. Tudtam, miről van szó, és folyamatosan ismételgettem magamban azt a hazugságot, amit mondani akartam neki, még mielőtt meguntam volna, hogy újra és újra meghallgassam a már ismert történetet.

Az agyam színházi színpaddá alakult, és a bal lebenyem tehetségtelen színésszé vált. Nagyon rossz voltam ebben a szerepben. Hakan szerelmes volt Asliba, aki nagyon jó barátom volt. Hakan és én nagyon közeli barátok voltunk, és ahogy már korábban mondtam, már tudtam, hogy mi ennek a történetnek a kezdete és vége. Hakan ma este nagy dologra készül, mintha egy vallomás fináléját akarná játszani, amelyet még nem tudott megtenni.

Aslı elmegy, és én nem voltam biztos benne, hogy ennek az az oka, mert nem akar egy késedelmes vallomás második személyének tárgya lenni, vagy azért, mert Hakan szerelmi bámulása nem volt számára eléggé romantikus. Aslı elmegy, és azt mondta, hogy „elmegyek tanulni”, ezt a kifogást találta ki a távozására. Beszélgettünk és Hakan egyszer csak azt kérdezte: „Haver, itt nincs olyan iskola, ahová járhatna?” A hangja olyan éles volt, hogy másodfokú halláscsökkenést okozott a középfülemben, mintha áttört volna az üllő- és kengyelcsontokon. Mint minden diák, ő is országa iskoláit szerette.

Read More