Amikor a telefon megszólalt, poloskák ették a szívemet, a kezem és a karom bizsergett, és egy „második szög” rögzítette a nyakam és a testem egymáshoz, mintha pár deszkából készültek volna. Annak ellenére, hogy a tenyerem izzadt, a nyakamra csapott ujjhegyeim egész testemet az ácsműhely felé fordították, mintha a hazugság előtti gesztusokat gyakorolták volna, még a hazugság kimondása előtt.

Noha jól tudtam, hogy mi következik hamarosan, nem tudtam megszabadulni tőle. Míg ez arra késztette, hogy egyre inkább szeressem meg Pinocchiot, azért volt egy-két dolog, ami miatt szidtam a mesterét. Találnia kellett volna megoldást az orrára. A hazugság valós életbeli egyenértékűségére gondoltam, nem a mesére. Annyira elgondolkodtam, hogy csak a tizenkettedik csengetés után vettem fel a telefont, és ezzel véget vettem annak a dallamnak, amely a testem az ács boltja felé irányította.

A vonal másik végén régi barátom, aki még mindig a barátom és állítom, hogy a jövőben is az lesz, Hakan volt. Hallgattam Hakant, és csendben maradtam, mert jól tudtam, mit fog mondani. Meg lehet érteni a régi barátságot a beszélgetés csendjéből, de soha nem lehet tudni, hogy mikor válnak el egymástól, mint az öltések egy régi zakón. Tudtam, miről van szó, és folyamatosan ismételgettem magamban azt a hazugságot, amit mondani akartam neki, még mielőtt meguntam volna, hogy újra és újra meghallgassam a már ismert történetet.

Az agyam színházi színpaddá alakult, és a bal lebenyem tehetségtelen színésszé vált. Nagyon rossz voltam ebben a szerepben. Hakan szerelmes volt Asliba, aki nagyon jó barátom volt. Hakan és én nagyon közeli barátok voltunk, és ahogy már korábban mondtam, már tudtam, hogy mi ennek a történetnek a kezdete és vége. Hakan ma este nagy dologra készül, mintha egy vallomás fináléját akarná játszani, amelyet még nem tudott megtenni.

Aslı elmegy, és én nem voltam biztos benne, hogy ennek az az oka, mert nem akar egy késedelmes vallomás második személyének tárgya lenni, vagy azért, mert Hakan szerelmi bámulása nem volt számára eléggé romantikus. Aslı elmegy, és azt mondta, hogy „elmegyek tanulni”, ezt a kifogást találta ki a távozására. Beszélgettünk és Hakan egyszer csak azt kérdezte: „Haver, itt nincs olyan iskola, ahová járhatna?” A hangja olyan éles volt, hogy másodfokú halláscsökkenést okozott a középfülemben, mintha áttört volna az üllő- és kengyelcsontokon. Mint minden diák, ő is országa iskoláit szerette.

Várakozva, amíg a haragja elmúlik, olyan hangon hümmögtem, amelyet a szerelmes emberek szoktak használni. Hakan szívritmusában a „hmmmm” volt a világ legepikusabb szava. „Bátyám! Vacsorázzunk együtt ma este: te, én és Aslı.” Hakan olyan kérdéseket tett fel, amelyekre már tudtam a választ. Emlékezve Pinocchio gazdájára, azt mondtam „rendben”, de az orrom ettől nem változott meg.

Hakan elmondta, hogy bevallja Aslınak, hogy szereti, és azt is, hogy majd úgy jelzi nekem, hogy menjek ki a mosdóba, hogy megrúgja a bokámat vacsora közben és a vallomást majd akkor fejezi be, ha meghallja a vécé öblítés hangját. Közben a telefonom kezdett teljesen lemerülni, de azért még annyit mondtam: „hm”; ezúttal egyetlen „m” -nel mondtam, és összehasonlítottam magam azokkal a vásári marhákkal, amiket a piacon láttam. Bárcsak lenne egy tükröm, hogy láthassam magunkat.

Gondolkodtam a vacsora idejéről és helyszínéről, sőt még az asztalnál elfoglalt földrajzi helyzetünkről is. Egy csomó zöld színű szöveges üzenet és jelölések után, amelyek azt mutatták, hogy az üzenet el lett olvasva, mindent úgy intéztem el, hogy még a legjobb szervezők is megirigyelték volna. Az asztaltársaságunk, mely belőlem, egy barátból és egy szeretőből állt, mindenre kész volt. Én nem beszéltem. Hakan sem beszélt a szájával, szívével beszélt úgy, hogy megfeleljen az embereknek, akik szenvedtek a szerelmi kínoktól.

Aslı, mint egy idegenvezető, mindent részletesen elmondott arról a városról, ahova költözik. Hakan az ételt nézte, akárcsak a turisták, akik megpróbáltak valamit találni országukról, mivel nem tudtak idegen nyelven. Az óra ketyegett, a beszélgetésünk egyre mélyebb lett, és Hakan egyre csendesebb, mintha csak vacsorázni mentünk volna oda. Megrúgtam a lábát. Aslı jobb beszélő volt. Miközben elmondta nekünk, mit fog tenni ott, a terveit és – hasonlóan a gyermekekhez, akik egy kastély előtt állnak, ahol nyolc nyelven mondják el nekik az uratuiak történelmét – mesélt a múzeumokról, amelyekbe elmegy, két teret és három kiállítást is említett, azt is mondta, hogy volt valaki az életében. A hangulata olyan volt, mintha egy idegenforgalmi ügynökséget hirdetne.

Még mindig csak hümmögtem, miközben Hakan, aki valószínűleg nem értette Aslı utolsó mondatát, egy nagy zsíros húsdarabot kapott be éppen. Szerettem mondani, hogy „hmmm”. Lopva egy pillantást vetettem Hakanra, mintha egy olyan forgatókönyvet olvastam volna, amelyet korábbról ismertem. Minden csendes lett. Mindenki abbahagyta a beszélgetést, és az evőeszközök hangja Hakan szívdobbanásának hangjává vált. Fáradt voltam nem akartam felesleges dolgokról fecsegni, így egy falat húst vettem én is a számba és újra annyit mondtam: „Hmmm”.

Ezt vajon a steaknek vagy a helyzetünknek szólt? A „hmmm” az életünk és ma este részévé vált. Aslı beszélt a férfiról, akibe beleszeretett, és arról, hogy milyen jól érzi magát vele. Sóhajtott egyet arra, hogy Hakan külföldre akart menni vele. Megpróbáltuk emlékezetünkbe vésni a féri arcát. Mialatt a desszertet ettük, már indultunk is volna és megöljük azt az embert a forró fehérrépa ízével a szánkban. Hakan arca inkább a szíve miatt kezdett furcsának tűnni, nem pedig a gyors étkezés miatt. Arckifejezése olyan volt, mint a szenteké vagy azoké a szegény parasztoké, akik hálásak voltak, hogy látták Hizirt (béke legyen vele).

Miután a pincér meghozta a számlát, Hakan gyorsan fizetett, úgy, mint azok az emberek, akik szenvednek a szerelemtől. Gondolva, hogy magára vállalta az emberiség összes szenvedését, semmiféle empátiát nem tanúsított sem a pincérnő, sem a többiek felé. Olyan volt, mintha abban a pillanatban az asztalon hagytuk volna a „nyugalom” szót. Hakan arca aggodalmassá vált, és a vizuális memóriám segítségével újraolvastam a forgatókönyvet, amelyet korábban már olvastam.

Amíg az utolsó teákat fogyasztottuk, Hakan mosolygott a teára, úgy, mint akit a tea foglalkoztat, de amikor Aslıra nézett, azt gondolta, hogy a cukrot keverő kanál hangja a szívverésének hangja. Nem kellett, hogy tudjam a forgatókönyv végét, mert, ahogy Hakan arcára néztem, rájöttem, hogy ez az ember legártatlanabb állapota … Mint egy mosoly az arcán.

Ez a novella Engin Sessizlik című könyvében is olvasható.

Kafasına göre 3. szám – 2015. augusztus – szeptember