Amikor az idő forróvá vált, olyan volt, mintha egy „Trabzon kenyeret” sütöttek volna a fejeken. Az emberek feje olyan volt, mint egy péklapát, hónaljuk foltos mintázatú, fenekük nedves volt, mint egy szaunában, és olyanok voltak, mint a földi emberek, akiket a pokolból rúgtak ki, felülről nézve. Nos, amikor nagyon meleg volt az idő, és amikor a nyár jellemzői ennyire megváltoztak, az emberek különféle módon próbálták megmagyarázni ezt az erős hőséget. Néhányan hálásak voltak, mások Isten áldását küldték annak, aki feltalálta a légkondicionáló berendezéseket, azonban néhányan még csak nem is reagáltak, úgy tűnt ők örökké használják azt a levegőt, amelyet az orrukon keresztül lélegeztek be, és a szemükön keresztül lélegeztek ki.

A forró idő arra ösztönözte az embereket, hogy családjaikkal útra keljenek, és így gyönyörű hazám, amelyet három oldalról víz vesz körül, olyan lett, mintha egy felfújható úszómedencébe helyezték volna. A vonatok és az utak tele voltak polgártársaimmal, akik szalmakalapjaikat felvéve vizet kerestek, ahol áztathatták lábukat. Sőt, az egyik ötcsillagos szálloda „Bayram of Sweets” nevű étele olyan ízletes volt, hogy aki fogyasztott belőle, úgy felpuffadt, mintha párolt húst evett volna. Semmit sem tehetett senki a hőség ellen. Megpróbálni legyőzni a természetet az emberekre jellemző butaság volt, és lehetetlen is volt 16 Celsius fok alá csökkenteni. Így én a ház leghűvösebb helyén döner kebabot készítettem és azon kaptam magam, hogy be is csomagolom. Karjaim és kezeim a székhez tapadtak, az ajtók és ablakok tárva nyitva voltak, fejemmel és fenekemmel hívtam a szelet, csak nehogy hívatlan vendégként jöjjön. Arra gondoltam, a legjobb dolog ebben a melegben egy olyan helyre menni, ahol vízbe lógathatom a lábam, mint előrelátó embertársaim. A telefonomon lévő internet segítségével próbáltam jegyet találni magamnak és jól szervezett polgártársaim miatt könnyekig meg is hatódtam.

Már mindenki megvette a jegyét, és úgy csomagolt, hogy ne ő legyen a hírműsorokban látható hosszú sorokban várakozók egyike. Egyenként kezdtem el felhívni az autóbusz-terminál buszos cégeit, mivel úgy gondoltam, hogy logikusabb a legegyszerűbb kommunikációs technológiát használni, ha az internetes keresés már nem elég. Reméltem, hogy helyet kapok legalább a hátsó ülések valamelyikén, a kerekek felett. Ezért folyamatosan néztem a helyeket, figyelmen kívül hagytam a csomagtartó és az utaskísérő helyét, és büszke voltam könyörtelen erőfeszítéseimre. Végül, miután egy olyan busztársasághoz irányítottak, amiről még soha nem hallottam, kaptam egy jegyet egy ablak melletti ülésre. Megragadva a fürdőruhámat, papucsomat és fogkefémet, és az összepakolt csomagomat, elindultam a buszpályaudvar felé. Az a döntésem, hogy pár napra elmenekülök a tikkasztó hőség elől, olyan gyermeki izgalmat váltott ki a sejtjeimben, hogy kalapáló szívem és lepcses szám már előre „Boldog Bayramot!” kívánt. Amikor megérkeztem a buszpályaudvarhoz rájöttem, hogy ez milyen rossz ötlet volt; amerre csak elláttam, buszokból készült barikádok voltak, és az emberek úgy rohantak, mint azok a középkori emberek, akik menekülnek a pestis elől. A busz sziszegve lassan odahúzódott, és oly módon nyitotta ki ajtaját, hogy olyan lobogtattam jegyemet – mint régen az április 23-i gyereknapon egy zászlót – mintha egyike lennék azoknak, akik két órán át vártak a buszra. Mindenki stresszes és dühös volt. A két poggyász között saját készítésű bölcsőn alvó kisgyermekek a hangzavarból semmit nem érzékeltek, az apjuk viszont a vezetővel vitatkozott. Én ilyen helyzetekben mindig nyugodt vagyok, mert valójában azok, akik a leginkább vitatkoztak és panaszkodtak, és azt mondták:

„Milyen dolog ez! Hogy várhatnánk még két órát?” voltak azok, akik levették a cipőjüket és teljesen hátratolták az ülést, és freudi magyarázatot vártak a jelenlegi helyzetre.

Kissé megilletődve sétáltam az ülések között, mintha a busz lenne a haverom, és kerestem a 37-es számomat. 29. ülés… 30. ülés… Közvetlenül a 35. ülés után, amely mellett gyorsan elhaladtam, következett az enyém, amely a következő 9 órában az ülőhelyem lesz, megtorpantam:

„Elnézést! Ez az én helyem – mondtam.”

Az egyik utas elfoglalta a helyem, és még csak annyit sem mondott: „Bocsásson meg”, vagy valami hasonlót a török nyelv ide passzoló szavai közül.

Olyan volt, mintha a fenekével erősítené meg a helyét, anélkül, hogy megmozgatta volna a lábait, és nem akarta nekem átadni. Mintha egy patakot ugrottam volna át feltekert nadrágszárral, átugrottam rajta és leestem az ülésemre. Gondolom, ezt hívják dupla ülésnek.

A 36-os ülésen ülő férfi idősebb volt, valahol az időskorú és a középkorú közé tenném. Arca érettsége és morcossága öregkorára jellemző, és azok a mély és értelmes vonalak, amelyek a férfiakra jellemzőek abban a korban, a szemében is kialakultak, és úgy tűnt, mintha mindaz, amit megélt már, a szemében lenne elraktározva. A busz hamarosan megtelt, és az utasok a víz iránti igényüknek kezdtek hangot adni. Az utaskísérő tekintete azokra az emberekre, akik némi vizet kértek útközben, jól tükrözte vendéglátásának mértékét az út során. A busz rendellenesen indult el, a fizika szabályainak megsértésével, mi pedig útnak indultunk. Az az öregember, akit megpróbáltam tartani a könyökömmel, csak egy pontot bámult. A szeme csendje és tekintete olyan volt, mint valami bölcső, amelyben megpróbáltak valakit elaltatni. Beszélni akartam vele. Az is elég lett volna, ha megmondja az életkorát, már az is kielégíti kíváncsiságomat. Szép utat kívánva próbáltam megkezdeni a beszélgetést. Olyan arckifejezéssel bólintott a fejével, amiről nem tudtam teljesen kideríteni, hogy mosoly volt-e, vagy valami más, és azt mondta, hogy „neked is”, de olyan hangszínnel, ami azt sugallta, hogy nem akar beszélgetni. A legfontosabb dolog, amit édesanyánk tanított nekünk, az volt, hogy tiszteljük, és ne zavarjuk az embereket. Azt is mondták nekünk, hogy ne beszéljünk idegenekkel, vagy ne együnk semmit, amit adnak nekünk. Az öregembernek azonban nem volt mit adnia. Amikor valaki messzire pillantott, vagy ugyanarra a pontra nézett pislogás nélkül, azt gondoltam, hogy az a személy beszél valakivel, akit senki sem láthat. Azt mondtam:

„Ha akar, beülhet az ablak mellé”, arra gondoltam, hogy ez ad neki némi nyugalmat.

Hosszú utazások során, mint a paplan alatt álmodozó gyermekek, a fejünket az ablaknak támasztva mesebeli utazáson vehetünk részt. Elgondolkodtam az öregember meséjének hősein. Azt mondta iménti felajánlásomra:

„Nem szükséges”.

Az érdeklődésem középpontjába került a hőség és a jegy ellenére, amelyet nagyon nehezen tudtam megvenni. Az öregember úgy viselkedett, mintha otthagyta volna ezt a világot, olyan volt, mintha koporsóvá változtatta volna az ülését, és ezzel a busszal a mennyországába hajtott volna, és minket megmentett volna útközben. Az arcán a harag és az emlékei, mint egy rejtett kincs, olyan öregek voltak, mint a vidék, amin keresztül haladtunk. Mivel az öreg megszakította az összes kommunikációs lehetőséget velem, határozottan az ablaknak hajtottam a fejem. Jó lett volna még egy ülés az öregember közém, mert a belső hőm már mexikói határt hozott létre az öreg és köztem. A sofőrünknél önteltebb utaskísérő végül megjelent, miután 15 alkalommal nyomtam meg a hívógombot.

„Azta! Milyen meleg van itt, testvér!”

Kezével megérintette a váltakozó áramú ventilátorokat, be- és kikapcsolta a kapcsolókat, majd végül közölte velem, hogy

„Testvér, a klíma meghibásodott, ezért fúj forró levegőt” mondta a már megszokott stílusban.

 Közben az öregember továbbra is ugyanazt a pontot nézte. Izgatottan azt mondtam, hogy „értem”, és egy műanyag zacskóval letakartam a klíma fúvókáját. Csodáltam a kreativitásomat, amellyel spontán átkozódtam magamban.

Úgy gondolom, az utazás legérdekesebb része az idős férfi hallgatása volt, anélkül, hogy ebből nemzeti ügyet csináltam volna, mint az emberek többsége. Néha a legjobb útitárs az, aki csendben marad és alvás közben nem horkol. Elfogadtam a valóságot, és úgy próbáltam aludni, hogy altatódalnak vettem az öreg csendjét. Gondolom, a klímát borító műanyag zacskó lebegés közben kiadott hangja összhangban volt a tüdőmet betöltő forró levegővel, mert elaludtam. Érezte, hogy folyik ki a nyál a számból. Az időzítésem nagyon jó volt, olyan voltam, mint egy gyerek, aki visszaszippantotta az orrváladékát, mielőtt az a szájába gördült volna. A fejem nekiért az ablaknak, és a fejemben csodás képek jelentek meg, annak ellenére, hogy tudtam, hol vagyok. Egy játékot terveztem a fejemben. Ellenkező esetben nem lennék képes elviselni egy kilenc órás utat egy elromlott klíma alatt, ami folyamatosan forró levegőt fúj. Kinyitottam az ablakot, a fejemet egy képernyőnek támasztottam, és gondolatban kezdtem visszafelé menni, mint a szemközti sávon elhaladó autók. A szemközti sávba mentem, és áthaladtam az autókon és teherautókon, mintha valahová rohannék. Ahogy felgyorsultam, a karjaim és a kezeim nehezebbé váltak a rám törő váratlan fáradság és a korom miatt. Amikor megláttam, hogy arcom tükröződik egy autó ablakán, rájöttem, hogy megöregedtem. De megkegyelmeztem magamnak, mert jól néztem ki a koromhoz képest. Lassítottam és tovább sétáltam. Mivel az út elhagyatottá vált és a forgalom csökkent, megvizsgáltam az arcom, és ellenőriztem a kinézetemet, a kezeimet és a vonásaimat.

Amikor megláttam más járművek tulajdonosainak fiatal külsejét, meggyőződtem arról, hogy én a koromnak megfelelő mosollyal köszöntöttem őket. Miközben sétáltam, megláttam szeretteimet. Az, hogy láttam őket, még ha álmomban is, akkora hatással volt rám, hogy nem sikerült visszaszívni a nyálamat, mielőtt lecsöppent volna. Szerettem volna köszönteni szeretteimet, de mind nagyon fiatalnak tűntek. Az út végén álló lány felé sétáltam, aki engem bámult. Olyan gyönyörűen mosolygott, hogy a kopár föld azonnal kizöldellt. Álmomat olyan technológiával szereltem fel, amelyet még Hollywood is megirigyelne. Öreg szememet és fiatal szívemet egyesítve békésen néztem rá. Nem nyitottam ki a számat, mivel féltem, hogy minden kis lufikra oszlik, ha bármit mondok. Tudtam, hogy mennem kell. Olyan szépen mosolyogtunk egy képen, amely még az álmomban is elmosódott volt, hogy felemelve a kezemet a levegőben, mintha azt mondanám neki, hogy fiatal leszek, és újra megtalálom, megint elmosolyodtam. Valaki, mint én, aki az autók közé rohant, felkeltette a figyelmemet. Ahogy közeledtem, úgy éreztem, hogy engem keres. Felismertem a szeméből. Az öreg teste fiatalabb lett, és szembe jött az öreg testemmel.

„Hogy vagy?”

Nem lepődtem meg, amikor hallottam beszélni. Azt mondtam neki:

„Menjünk, üljünk le az út túloldalán.”

Lassan sétáltunk. Megadta a tiszteletet az életkorom miatt. Azonnal felépítettem egy padot, hogy le tudjunk ülni az út szélén, a tudatalattim felhasználásával. Mindjárt beszélni akartam, amint leültünk, mert úgy éreztem, sok mondanivalóm van.

„Mi szeretnél lenni, ha újjászületsz?” – kérdeztem.

Ez egy váratlan kérdés volt tőlem. Az idős testemet felemelve, nem tudom miért, kíváncsian vártam a válaszát. A 36-os ülés tulajdonosa messzire pillantott, és azt mondta:

„Újra önmagam akarok lenni, hogy újra szerethessem szeretteimet.”

Csakúgy, mint a Yeşilcam filmek legszebb mondatai, a leglogikusabb beszélgetések, a legszebb jelenetek, amelyek a nézőket a felhők felé terelik, az utaskísérő is saját filmjét rendezte azzal, hogy a karomnak nyomta a kék rövid ujjú ingbe burkolózó karját.

„Testvér! Szeretne enni egy muffint?”

„Köszönöm, testvérem!”

Nagyon idegesítő volt visszatérni a valóságba egy muffinnal, amikor az álmom legérdekesebb részéhez érkeztem. Amíg az utaskísérő a muffint adta, elkaptam az idős férfi tekintetét. Mosolygott, és a fiatalságának friss pillantásával nézett rám. Csillogó folyók áramlottak bennem. A kék rövid ujjú inges utaskísérő, akivel álmomban soha nem futottam össze, teát adott az öregnek, és szemérmetlenül rám vigyorgott, és így szólt:

„Testvér, hadd kínáljak neked egy kis vizet. Folyton magadban beszéltél. Valószínűleg nagyon szomjas lehetsz.”

Amíg a busz haladt tovább, mi mosolyogva ettük a muffinjainkat.

Ez a novella Engin Sessizlik című könyvében is olvasható.

Kafasına göre 4. szám – 2015. október – november