Valahányszor eszébe jutott egy új történet, azonnal kivetette magát az utcára, és órákig sétált, amíg kitalálta az első mondatot. Számára a séta nem csak az utcákon való áthaladás volt, ahol minden nap megtesz egy lépést. Séta közben szétszórta azokat a mondatokat, amelyek morzsával töltötték járás közben, és amolyan lelki megtisztulással találta meg a megírható mondatokat. Sétálva lett az ország egyik megbecsült írója.

Amikor megtalálta a lehetőséget, hogy hasznot húzzon a gyaloglásból, az író azt javasolta, hogy az emberek az írói léten kívül a gyaloglást is fontosnak tartsák. Elmondta, hogy bár már elmúlt ötven, fiatalos megjelenését a sok sétának köszönheti. Hétköznap délben lehetett találkozni vele Ankarában, a Kızılay utcáin.

Nem szeretett sétautakon, erdőben, parkban sétálni. Az utcák zaja, az emberek aggódó arca, az üzletek ablakaiból visszaverődő képek táplálták, azok adtak ihletet számára az íráshoz, megnyugtatva az elméjét. Összezavarodott a csendben, elvesztette a szavait, ahogy végigment a sétaúton.

Utolsó regénye befejezésének békéjével és boldogságával az utcára vetette magát. Ha meg tudná írni az első mondatot, úgy érezné, hogy befejezte az egész regényt. Gyakran nem maradt hű a fejében megfogalmazott fikcióhoz, és ha megszakította az útját, ismeretlen útra tévedt.

Célkitűzés nélkül követte a homályt, amerre a lába vitte. Amíg lépésről-lépésre egy simittel sétált a Konur utcán, egy ismeretlen, de emlékezetet megragadó hang állította meg az utca közepén.

Read More

A préri közepén volt egy falu, rideg levegőjű és talajú. A szél elmélyíti az ember arcán a finom vonalakat és mindenki arcára mosolyra hasonlító kifejezést kölcsönöz. A birkáktól a kecskéig, a szarvasmarháktól a rókákig, minden élőlény szelleme elszabadult itt a hatalmas prérin. Több ezer éves fájdalmat hordoznak magukban, amely minden lélegzetvétellel átjárja a földet, anélkül, hogy az emberek észrevennék. És bár a falu neve Şenköy volt, a szél által hajlított nyárfákon kívül nem lehet találkozni itt egyetlen mosolygós, a természettel összefonódó lénnyel sem. Először a falut kellett szeretni és birtokolni, mint egy szerető, aki messziről figyel, sokáig nem mutatja ki érzéseit, szerelmét. Még ha szeret is, nem enged el, az általa okozott fájdalommal kihasználja az érzéseidet, és ott összeköt benneteket a földet erősen fújó széllel.

Durmuş nyolc testvér közül az utolsóként született ebben a tizenöt házas faluban. Mivel a falu lakossága nem volt elegendő az iskola megnyitásához, az öt kilométerre lévő Karasu városába járt iskolába. Oda öt kilométer, vissza öt kilométer, a lába olyan volt, mint a pata, de Durmuş nem adta fel, minden nap táskával és műanyag cipővel ment végig az úton. A tizenöt házból álló faluban szinte senki sem tanult tovább a középiskola után. Testvérei között olyanok is voltak, akik még füzetet sem láttak. Ezen a kietlen vidéken felnőni egyet jelentett azzal, hogy tudod hol a helyed és ki előtt hajolsz meg, mint a szélben fújó nyárfák. Durmuş volt az egyetlen, aki javította a falu oktatási és képzési életét, aki a felsőtagozat után középiskolába járt. Ha tenni akarsz valamit Şenköyben, egyedül maradsz, mint a sárga fű, ami repül a levegőben… Durmuş soha nem szerette ezt a kietlen vidéket, olyan helyen élt, amelynek belső világa négy évszakon át zöldellt és nevét még nem fedezte fel – ez a méreg, amelyet ebben az életben kötelességnek neveznek, megteremti az ember poklát a földön – ez volt az a mondta, amit az iskolai füzete hátuljára írta, ahol talált egy üres helyet. Durmuş befejezte a középiskolát, és azonnal bevonult katonának. Arról álmodott, hogy köztisztviselő lesz. Az ötvenes években az érettségizettek elhelyezkedhettek és ilyen pozíciót vállalhattak. Durmuş, amint visszatért a katonaságból, letette az önkormányzat által tartott vizsgákat, és önkormányzati rendőr lett. Arról a napról álmodozott, amikor a falubeli rendőr főállást kínál majd neki. Ez a paraszti nemzet szerette az egyenruhát, és nagy gondot fordított rá. A központi önkormányzattól a falujához közeli Susuzlar városába nevezték ki. Felvette a legtisztább ruháját és a polgármesterhez ment. A polgármester távolságtartóan üdvözölte Durmuşt, nem állt fel a helyéről, és úgy beszélt, hogy fel sem emelte a fejét. Mivel Durmuş azonnal fel akarta ölteni a rendőregyenruhát, félrevonult a tömegből, és mosolygós arccal várakozott a polgármesteri hivatalban. A polgármester még egy kicsit nézegette a kezében tartott papírokat, és jegyzetelt, komolysága miatt arca olyan sápadt volt, mint az irodája falai. A polgármester kinyújtotta a kezében tartott papírt, csak egy nevet és egy számot írt rá.

Read More

Bemásztál az eperfa legtörékenyebb, karcsú ágai közé, más kamaszok tömege a fa alatt kórusban kiabál, hangosabban szólal meg azok hangja, akik korábban már képesek voltak leugrani ebből a magasságból, az intelligenciád nincs olyan szinten, hogy kiszámítsa az esés komolyságát a súlyod alapján a gravitáció törvénye szerint és megakadályozd a pubertás hormonjaid áramlását, taps, fütyülés, szitkok, gázos frázisok repkednek a levegőben. A levegőben röpködő varjak, az eperfa kiszáradt leveleibe burkolt verebek mosolyogva figyelik a helyzetet. Ha nem bírod tovább, és hagyod, hogy lezuhanj az eperfa tetejéről, először a talaj illata égeti meg a torkod, megvisel a fájdalom, amit érzel, énekes koldusok, fizetett tapsolók hangja keveredik a varjak nevetésével. Ettől jobban bedagad a bokád, és amikor a lábad úgy dagad, mint egy dob, és kórházba kerülsz, akkor rájössz, hogy a pubertás már csak ilyen.

Megtaláltuk a módját, hogyan alakítsuk ki saját független világunkat a serdülőkortól a férfikorig. Ezek a tettek inkább a férfiasság hormonjainak felszabadulására vonatkoztak, ami felemészt és megfőz bennünket, nem pedig a környéken kialakult barátságok eredményére. Addig harcolhattunk volna, amíg a testünk szenved, hogy megfeleljen a meghozott abszurd döntéseknek.

Egy hét múlva 1994-be lépünk. Mély csend honolt a környéken. Kíváncsi vagyok, ki dobna fel valami őrültséget, és hogyan találna vevőt a baromságára. Ha nem dőlne hátra, és nem állna elő egy ilyen őrült ötlettel, egy idő után szégyenlené magát és kirekesztett lenne. Egyszerűen olyan ötletekkel kellett előállnia, amelyek őrülten elfogadhatatlanok voltak. A szilveszter jó lehetőséget kínált ezekre az ötletekre, és mindenki jókedvének íze, jó szándéka zavaró helyzetet teremtett. Amikor legutóbb le kellett ugranom egy eperfáról, és dagadt bokával iskolába kellett mennem, mindez segített enyhíteni őrült gondolataimat. Olyan ötleteket vitattunk meg, amelyeket az utca leghomályosabb sarkában mondtunk csak el egymásnak. Mehmet lehajtotta a fejét, félt valami nevetséges dologgal szembenézni, Hakan, készen állt, úgy nézett rád, mintha azt mondaná, itt vagyok, Selim, próbálva leplezni idegességét, a póker játékosra jellemző higgadtsággal állt, olyan volt, aki nem fedte fel a kezében lévő ütőkártyát. Ő nem bírja elviselni a helyzetből adódó feszültséget.

Read More

Egy ideig nem értette, hol van, és a megértésben, sem az esze, sem az érzelmei nem segítettek neki. A fülében vendégeskedő elfojtott hangok egymáshoz járultak, diszharmonikus módon éreztették vele, hogy nincs jó helyzetben. Megpróbálta kinyitni a szemét, ami olyan érzés volt, mintha egy vékony redőnyt húzna fel, a pupilláján keresztül látott kép olyan volt, mint a szürke mennyezetdarab repedezett részei. Úgy érezte, mintha egy ágyban lett volna. Pontosabban most már megértette, hogy nincs más módja annak, hogy keze, karja és lába a levegőben lógjon, mintha ott van.

– Nail úr, Nail úr

Eszébe jutott, hogy Nailnek hívják, és az úr megszólítás miatt, idősebb ember lehet. Megpróbált emlékezni valamire, miközben lélegezni próbált, a lélegzetvételével keveredő sípoló hangok feketére festették az emlékéből előbukó képeket. Legalább ketten tartózkodtak azon a helyen, ahonnan a hangokat hallotta. Kicsit jobban kinyitotta a szemét, és megpróbálta kiszélesíteni a látóterét úgy, hogy megemelte az állát és felemelte a fejét. Amikor felnézett, egy nő és két férfi ugyanazokat a mondatokat ismételgette. Fehér köpenyt viseltek. Hangszínükből és a szoba szagából egyértelműen kiderült, hogy kórházban van. A többszöri ismétlés révén megtudta, hogy a neve Nail. Az emlékezés furcsa dolog, az ember nem emlékezhet a nevére, de arra igen, hogy hogy kórházban lehet, ahol az orvosok fehér köpenyt viselnek. Ahogy Nail úrnak szólították, elvesztette az emlékezetét, és még mindig a belső zsebében hordta a külvilágot. Ha tudna beszélni, tükröt kérne, megnézné az arcát, a korát, hogy milyen ember. A doktornő, aki azt éreztette, hogy idősebb, kicsit hangosabb hangon kezdett beszélni:
Read More

Megfordítottam a házi telefon kézibeszélőjét, ami minden nap ugyanakkor kezdett el csörögni. A hívó fél tudta, mikor vagyok egyedül otthon, és amint felvettem a telefont, hosszú hallgatás után elváltoztatott hangon szólalt meg. A tompa és mesterséges hangszín, amelyen megszólalt, azt éreztette velem, hogy egy tini lehet. Sokáig azt gondoltam, hogy az egyik fiú az osztályból egy lány hangját utánozza és így akar kigúnyolni. Megpróbáltam megtalálni a hangnak a tulajdonosát, amelyet hónapok óta hallok azok között a fiatalok között, akiket ismerek, akiket ismernem kellene, vagy olyanok között, akik nem is köszönnek. Amikor a szüleim nem voltak otthon, csörgött a telefon, és nem volt hallgatott el addig, amíg fel nem vettem. Mivel ezeken a tárcsás telefonokon nincs némítás, a telefon kihúzásával vagy a kézibeszélő megfordításával sikerült csak elérnem, hogy abbamaradjon a csöngés. Két hónap után rájöttem, hogy a hang tulajdonosa egy lány. A szomszédos kultúrákban azzal, hogy valakinek felfedjük nemi beállítottságát, istenkáromlásnak számít és én ezek után úgy zúdítottam rá különféle átkokat, ahogy csak a torkomon kifért. Rövid hallgatás után ő annyit mondott:
– Kérlek, nyugodj meg, beszélgessünk.

Nyugodtságával az őrületbe kergetett minden alkalommal, így a káromkodást tovább folytattam távoli rokonainak bevonásával. Amikor már nem tudtam elviselni a helyzetet, elmondtam a szüleimnek, mi történt. A kilencvenes évek technológiai feltételeinek köszönhetően a telefonszámunkat meg tudtuk változtatni, viszont a lány számát nem tudtam kideríteni, mert egy érmével működő utcai telefonról hívogatott. Apám ezek után jól beolvasott nekünk, elmondta, hogy ez történik akkor, ha megadjuk a számot olyan embereknek, akiket nem ismerünk, és gúnyosan azt mondta, jó, hogy nem mindjárt betetetjük az újságokba is.

Egy hét telt el az utolsó hívás óta, majd a telefonhívások újrakezdődtek, a hang megváltozott, és a lány valódi hangján kezdett beszélni. Annyit mondott: itt vagyok, ezzel jelezve, hogy a számunk megváltoztatása mit sem ért. Ez egy olyan helyzet volt, amit nem tudtam megoldani, és amely miatt egy kérdés mindig megválaszolatlan maradt a fejemben. Hónapokon át kerestem az illetőt a rokonaim között és így próbáltam meg kitalálni, ki lehet ez a lány:

Read More