Egy ideig nem értette, hol van, és a megértésben, sem az esze, sem az érzelmei nem segítettek neki. A fülében vendégeskedő elfojtott hangok egymáshoz járultak, diszharmonikus módon éreztették vele, hogy nincs jó helyzetben. Megpróbálta kinyitni a szemét, ami olyan érzés volt, mintha egy vékony redőnyt húzna fel, a pupilláján keresztül látott kép olyan volt, mint a szürke mennyezetdarab repedezett részei. Úgy érezte, mintha egy ágyban lett volna. Pontosabban most már megértette, hogy nincs más módja annak, hogy keze, karja és lába a levegőben lógjon, mintha ott van.

– Nail úr, Nail úr

Eszébe jutott, hogy Nailnek hívják, és az úr megszólítás miatt, idősebb ember lehet. Megpróbált emlékezni valamire, miközben lélegezni próbált, a lélegzetvételével keveredő sípoló hangok feketére festették az emlékéből előbukó képeket. Legalább ketten tartózkodtak azon a helyen, ahonnan a hangokat hallotta. Kicsit jobban kinyitotta a szemét, és megpróbálta kiszélesíteni a látóterét úgy, hogy megemelte az állát és felemelte a fejét. Amikor felnézett, egy nő és két férfi ugyanazokat a mondatokat ismételgette. Fehér köpenyt viseltek. Hangszínükből és a szoba szagából egyértelműen kiderült, hogy kórházban van. A többszöri ismétlés révén megtudta, hogy a neve Nail. Az emlékezés furcsa dolog, az ember nem emlékezhet a nevére, de arra igen, hogy hogy kórházban lehet, ahol az orvosok fehér köpenyt viselnek. Ahogy Nail úrnak szólították, elvesztette az emlékezetét, és még mindig a belső zsebében hordta a külvilágot. Ha tudna beszélni, tükröt kérne, megnézné az arcát, a korát, hogy milyen ember. A doktornő, aki azt éreztette, hogy idősebb, kicsit hangosabb hangon kezdett beszélni:
Read More

Megfordítottam a házi telefon kézibeszélőjét, ami minden nap ugyanakkor kezdett el csörögni. A hívó fél tudta, mikor vagyok egyedül otthon, és amint felvettem a telefont, hosszú hallgatás után elváltoztatott hangon szólalt meg. A tompa és mesterséges hangszín, amelyen megszólalt, azt éreztette velem, hogy egy tini lehet. Sokáig azt gondoltam, hogy az egyik fiú az osztályból egy lány hangját utánozza és így akar kigúnyolni. Megpróbáltam megtalálni a hangnak a tulajdonosát, amelyet hónapok óta hallok azok között a fiatalok között, akiket ismerek, akiket ismernem kellene, vagy olyanok között, akik nem is köszönnek. Amikor a szüleim nem voltak otthon, csörgött a telefon, és nem volt hallgatott el addig, amíg fel nem vettem. Mivel ezeken a tárcsás telefonokon nincs némítás, a telefon kihúzásával vagy a kézibeszélő megfordításával sikerült csak elérnem, hogy abbamaradjon a csöngés. Két hónap után rájöttem, hogy a hang tulajdonosa egy lány. A szomszédos kultúrákban azzal, hogy valakinek felfedjük nemi beállítottságát, istenkáromlásnak számít és én ezek után úgy zúdítottam rá különféle átkokat, ahogy csak a torkomon kifért. Rövid hallgatás után ő annyit mondott:
– Kérlek, nyugodj meg, beszélgessünk.

Nyugodtságával az őrületbe kergetett minden alkalommal, így a káromkodást tovább folytattam távoli rokonainak bevonásával. Amikor már nem tudtam elviselni a helyzetet, elmondtam a szüleimnek, mi történt. A kilencvenes évek technológiai feltételeinek köszönhetően a telefonszámunkat meg tudtuk változtatni, viszont a lány számát nem tudtam kideríteni, mert egy érmével működő utcai telefonról hívogatott. Apám ezek után jól beolvasott nekünk, elmondta, hogy ez történik akkor, ha megadjuk a számot olyan embereknek, akiket nem ismerünk, és gúnyosan azt mondta, jó, hogy nem mindjárt betetetjük az újságokba is.

Egy hét telt el az utolsó hívás óta, majd a telefonhívások újrakezdődtek, a hang megváltozott, és a lány valódi hangján kezdett beszélni. Annyit mondott: itt vagyok, ezzel jelezve, hogy a számunk megváltoztatása mit sem ért. Ez egy olyan helyzet volt, amit nem tudtam megoldani, és amely miatt egy kérdés mindig megválaszolatlan maradt a fejemben. Hónapokon át kerestem az illetőt a rokonaim között és így próbáltam meg kitalálni, ki lehet ez a lány:

Read More

„Az ember akkor lesz jobb ember, ha megmutatják neki, ki is ő valójában.” Anton Csehov

A gőzölgő teát a dohányzóasztalra tette, megnézte a videokazetta számát, amit a kezében tartott, amely úgy nézett ki, mint egy darab száraz föld, tele volt erekkel. Lassan belehelyezte a kazettát a lejátszóba, és nézni kezdte.

Macit úr a nyolcvanas évei közepén járó, híres idegsebész volt. Húsz évvel ezelőtt visszavonult az orvostudománytól és egész nap egy széken ült és a halálról gondolkodott. Fiatal korában félt a haláltól, így repülőre sem szállt, csak a külföldi szemináriumokra való kötelező utazások során. Most egy karosszékben ült, teázott és a halált várta, miközben viccesnek és ostobának találta, hogy fiatalkorában mindettől félt. Miután ivott a teájából, minden napja rutinszerű volt: ugyanabban az időben kezdte el nézni a VHS-kazettára felvett sorozatot. Hamarosan a bejárónője, Mukaddes érkezett és friss teát töltött neki. Macit úr szellemileg is jó egészségnek örvendett, szeretett mindent ugyanakkor csinálni: hét órakor kelt, fél nyolckor megette a reggelijét, újságot olvasott és várta, hogy fél tízkor megérkezzen Mukaddes. Ha Mukaddes egy kicsit késett, felbosszantotta magát és arca lángolt, az arcán lévő apró erek pedig megduzzadtak. Mukaddes állandóan késett, és mindig más kifogással állt elő:

– Az isztambuli forgalom, Macit úr, mit tegyek?

Macit úr egész életében pontos volt, szakmája miatt óvatosnak és részletekbe menőnek kellett lennie. A legkisebb hiba egy ember életébe is kerülhetett. Szerencsére sebészi pályafutása során sikeres volt, és sok ember életét megmentette. Mindig félt a haláltól, pedig olyan egyszerű élete volt, hogy a halált mindig sikerült elhalasztania. Szerette az életét, szeretett volna még sokáig élni, mindent megtapasztalni. Nyolcvanas évei közepén járva félelem nélkül várta a halált egy karosszékben. Arnavutköyben egy gyönyörű, tengerre néző lakásban élt egy nagyon régi épületben. A lakása nem olyan volt, mintha ott egy magányos ember élne, nem gyűjtögetett, így nem volt semmi feleslege.

Read More

Egy ideig azt hittem, egy félreeső helyen bujkál. Amikor nem volt a közelben, és nem dörgölőzött a lábamhoz, általában első mancsával kinyitotta a zárt szekrényajtókat, és bebújt valamelyik szekrénybe. Még ha azt kérdezném is: „Aziz, Aziz, hol vagy, fiú?, biztos dorombolva aludna egy sötét helyen. Teltek-múltak az órák, mivel be tudott bújni minden szekrénybe, még a rejtekeit is megnéztem, ami egyre több volt, és ez a kreativitása minden alkalommal megőrjített. Ahogy telt az idő, egy égető érzéssel szembesültem, ami az elvesztésétől való félelemmel párosult. Úgy tűnt, a hangomba is beleégtek a sercegő hangok.

– Aziz, Aziz – amikor a z betű megakadt a torkomban, az egyenértékű volt a hangszálaim elvesztésével.

A külső ajtó és ablakok be voltak zárva. Körbejártam az egész lakást, megnéztem a lépcsőházat, a raktárt, és még a szomszédokkal is beszéltem. Megnéztem a ház kertjében is, ahol a többi macska sétált. Valahányszor azt mondtam az utcán – Hol vagy, Aziz fiú –, a fájdalmam egy kicsit tovább fokozódott.

Aziz egy éve lépett be az életembe. Egy éjszaka zajt hallottam az egyik utcában, közel ahhoz az épülethez, amelyben laktam, majd találkoztunk és üdvözöltük egymást, amikor a lábamhoz dörgölőzött.

Az, hogy a bundája fényes, a nyakán vékony nyakörv volt, az orrán pedig nem volt karcolás, azt jelezte, hogy nem kóbor állat volt. Nyilvánvaló volt, hogy vagy kidobták az utcára, vagy elszökött. Behajlított ujjbegyemmel megsimogattam a fejét. Azt hittem éhes, attól, ahogy dorombolt.

Megragadva a hasánál, imbolyogva elindultunk. Sétáltunk és közben számos kérdés merült fel bennem. Mit tegyek? Vigyem haza, vagy vegyek tejet a sarki boltban, etessem meg és hagyjam ott? Az élelmiszerboltból vásárolt tejet a fal mellett elhelyezett joghurtos edénybe tettem, amelyből a madarak ittak vizet. Először a joghurtos tálra nézett, aztán a tejre, aztán rám. Később megtudtam, hogy a macskák akkor sem isszák meg a tejet azonnal, ha éhesek, és nem tehetünk piszkos joghurtos edényt eléjük. Kicsi nyelvével belefetyelte a tejet, amit a boltban vettem, és újra rám nézett.

Aznap este behoztam a házamba. A kedves szavak, amiket azért mondtam, hogy egyen valamit, beindítottak egy folyamatot, ami egészen a legjobb étel, a színes macskapárnák vásárlásáig és az állatorvosi vizsgálatig tartott. Abban a pillanatban, amikor felnézett rám a koszos joghurtos tálból, olyan volt, mintha már régóta együtt lennénk.

Read More

Vannak, akik sok mindent álmaikban tesznek meg. Mindazt, ami nem történt meg, ami nincs, amit nem tudnak szeretni gondolataik függönye mögé rejtik. Időnként megtalálják a módját, hogy boldogok legyenek, hogy néha elhagyják a testüket még ha a valóságban vannak is, és hagyják, hogy a szél elfújja azt, és álmaikat a lelkükbe rejtik.

Ali İhsan termetes testét a buszmegállónak támasztotta, lehunyta a szemét, és álmaiban kezdett vándorolni. Azok, akik ismerték Ali İhsant tudták, hogy mindig ezt csinálja. Valahányszor ha talált egy helyet, ahol megpihenhette hatalmas testét, csukott szemmel álmodozott és magában beszélt, a testétől eltérő lágysággal. Noha általában dühös, veszekedő, sértődékeny férfiként ismerik, de akárkivel is beszél és bárhová is megy álmaiban, a pufók arcán végigfutó szavak vattacukorra emlékeztetnek. Ali İhsan a harmincas évei közepén járt. Ijesztő külsejével és nagy termetével testőr volt Ankara híres pavilonjaiban. Elégedett volt-e azzal, amit csinál, vagy elégedett volt önmagával, már régóta nem tettem fel ezeket a kérdéseket magának. Mintha Ali İhsan kapott volna időt, és ezt próbálta volna meg kitölteni. Céljait, álmait nagyon fiatalon elvesztette, és amikor nem tudott ez ellen semmit tenni, elhatárolódott az emberektől és önmagától is.

Ali İhsan termetes testét a buszmegállónak támasztotta, lehunyta a szemét, és álmaiban kezdett vándorolni. A nap épp felkelt, és a Çankırı utca olyan üres volt, mint az éjszaka árnyéka, csak néhányan tartottak haza az éjszakai szórakozás után és a boltosok húzták fel boltjaik redőnyeit. Még húsz perc kellett, hogy a Mamak felé tartó busz megérkezzen. Ali İhsan a buszmegállóban lehunyta a szemét, és magában kezdett beszélni. A simitárus, aki kinyitotta boltját, jól ismerte Ali İhsan természetét, tudta, hogy ki nem állhatja a részegen támolygó embereket, ezért igyekezett nem a szeme elé kerülni. Öt perccel a busz érkezése előtt mintha a benne lévő ébresztőóra felébresztette volna, kinyitotta a szemét. Kiegyenesítette nagy testét, felállt, és ásított, mintha csak a napfénynek, a boltját kinyitó simitárusnak akarta volna bajt okozni. Haza akart menni és napnyugtáig aludni. Ahová álmában korábban vesszőt tett, amikor abbahagyta, most ott folytathatta volna, és addig nem emelte volna fel a fejét a párnáról, amíg pontot nem tesz a történet végére.

Read More