Volt előttem egy szó saláta. Az emberek, anélkül, hogy tudták volna, mit mondanak, egy zsíros húsos tányérba kezdték mártani a mondataikat. Aki lassan beszélt és problémáját fedte fel előttünk, azt próbálta elmondani nekünk, hogy értelmesebb és mélyebb problémái vannak.

Mi a probléma egyébként? Ez egy finoman kidolgozott, ember által előidézett betegség, amely jön és megy, vagy makacsul helyben marad, ha unatkozik. Ez a betegség, amelyet „problémának” nevezünk, fészket szeret építeni, ahol megtelepszik, majd elterjed. Amikor árnyékot vet az elméjére, lassan tamburint játszik szívének húrjaival, és nyugtalanná teszi magát, testét egy szárított kovásztalan kenyér darabjává változtathatja.

Selim mesélni kezdett az exeiről. Ha rossz hangulatban kezdené a mondatot, akkor úgy fogna minket össze, mint a dominó, és az éjszaka végéig telebeszélné fejünket a múltbeli problémáival. A hosszú asztal körül ülő hat férfi beszélgetése mindig ebbe a csapdába esett. Nem tudtam, hogy ez az unalom miatt következett-e be, vagy egy igény megnyilvánulása miatt, vagy azért, mert csökkentek a közös ismereteink, de igyekeztem nem annyira aggódni emiatt.

Annak ellenére, hogy az asztal túlsó végén ülök, a beszélgetés végül rám talál. Szeretnék hallani a problémáimat, hogy megtudják, figyelek-e. A problémáimat úgy szolgálnám fel, mint egy előétel, hogy ne tűnjek önteltnek. Ne érts félre; nem arról volt szó, hogy semmi problémám nem lett volna, kinek nincsenek? Csak arról van szó, hogy mindennapi problémáink, amelyek életre szóló problémákká válnak, megtámadják értékes időnket. Egymás pszichológusaiként, tisztogatásba kezdtünk, de ez nem jelentett mást, mint a problémáink szőnyeg alá söpörését. A hosszú vacsoraasztalok pszichoterápiás székekké változtak. Úgy viselkedtünk, mint a modern kor terapeutái.

Ilker, hogy lágyítsa Selim panaszait, egy olyan mondatot ejtett az asztal közepére, hogy az asztal hosszú sarkai elvékonyodtak és elvesztették téglalap geometriáját.

– Megházasodom.

– Kivel?

– Mehtappal.

– Mehtap ki?

– Mehtap.

Inkvizíciónk Hakant is felverte.

– Ez a Mehtap a mi Mehtapunk?

Read More

A hazugság olyan volt számára, mintha csak lélegezne.

Ő volt az analógia főszereplője, és ebben mindenki egyetértett az iskolában. Ellentmondásokkal küzdő ember volt, a hibák humanista védelmezője, a tudatlanság és a tudomány iránti közömbösség szakértője. Bukott középiskolás volt, aki a hazugságot hivatásának választotta, és intelligenciája miatt folyton unatkozott.

Az İrfan és köztem lévő korkülönbség nem volt közvetlenül arányos azzal, hogy én 9. osztályos vagyok. Későn kezdte az általános iskolát, és megismételt néhány osztályt az általános- és középiskolában is. Sejtheted a korát a mindennapos borotválkozásból, az oldalt kopaszodó hajából és a mély hangjából. Az iskolai büfében találkoztunk. Kifogásolta, hogy a hot-dog és a szóda közötti árrés pénzügyi nehézségeket okoz, és túl nagy felhajtást csinálnak körülötte. Azt mondta el, amit én nem tudtam. Aznap találkoztunk először, köszöntöttük egymást, és barátokká váltunk, szavaival élve „haverok” lettünk.

Amikor kiabált, mintha kályha lenne a szájában, a szavak füstös dallamot hoztak létre a hangjában, ami alátámasztotta jogos voltát. Olyan önbizalma volt, hogy meg tudott tenni vagy mondani olyan dolgokat, amiket mások nem mertek. De rossz híre volt. Ha mondott valamit és az emberek azt mondták, hogy „megint hazudik”, szinte megőrült. Átkozódni szokott, csúnya nagyon nagy kezeivel az iskola falát vagy ajtaját ütötte. Azt szokta mondani, hogy „Mind hazugok vagytok!”, majd kiviharzott az osztályból, és dohányzással próbálta megnyugtatni magát. A tanárok nem mondtak semmit a dohányzásáról, és azt gondolták, hogy ez volt a legártalmatlanabb a többi rossz szokása között. Azt hihetnéd, hogy 35 évig állami alkalmazott volt, aki nyugdíj előtt állt.

Bármit is csinált az osztályban, a következő szünetben beszédtéma lett. Akár tetszik, akár nem, egy egyszerű pletyka táplálja a magazinműsorokat is.

– Hallottad, mit mondott İrfan az osztályban? vagy Hallottad, mit tett İrfan a tanárral?

Ezeket a mondatokat az iskola aulájában suttogták. Ha meghallotta a suttogásokat, könnyen a célpontjává váltál, mint egy paparazzi, akit megtámadnak. Mivel te nem rendelkezel sajtószabadsággal, félhetsz.

– Lógjunk meg, haver.

Amikor vele töltöttem az időt, úgy éreztem magam, mintha egy vásárban lennék; szórakozás és tényleges dolgok megtanulása az élettel kapcsolatban. Mintha a „haver” szó többet takarna, mint amit a három az egyben kávé kínál.

Amikor kezdtem nagyon szoros kapcsolatban kerülni İrfannal, az igazgatóhelyettes felhívta anyámat, és azt mondta neki, hogy tartsa távol a gyermekét ettől a gyermeknek álcázott ördögtől. Engem pedig az irodájába hívatott, és felemelve a hangját, ugyanezt elmondta nekem is. Amikor hazamentem, anyám megismételte ugyanazokat a dolgokat, amelyeket az igazgatóhelyettes mondott.

Read More

Nem számít, hol volt. A tekintete szinte kifújta a szemem, nyilakkal szúrta át a szívemet. A nézése némán süllyedt a lelkembe, és hidegrázást okozott ott. A gyomrom és a szívem megremegett és a szívem hevesebben kezdett verni. A teáscsésze vékony derekát átkarolva próbáltam melegíteni a hideg levegőt. Valójában sem a teának, sem az ajkaimon ülő párának semmi hatása nem volt. Elég volt az az egy pillantás a másik asztaltól, máris nyílként fúródott szívembe felmelegítve azt. Egy csésze kávé volt a kezében. A szeme olyan izgatottságot keltett, amelyet nem is sejtett.

Én néztem. Biztos vagyok benne, hogy a szemem elérte a célját. Három asztal távolságában bámultam, mintha az asztalára tettem volna a kezem. Nem tudtam, mit érez, változások történtek a belső térképén. A szem és a szív között volt egy határ a nyak magasságában. Vajon adna-e meleg menedéket a szívében lévő új menekülteknek? Ha beleszeret, akkor egy idegen ország határkapujában lehet, felfújható csónakból ereszkedve, ismeretlen ország kék vizébe.

Szorosan fogva a teáscsészét, valószínűleg ragaszkodnék az élethez. A világnak ellipszis formája van, és onnantól kezdve beilleszthető egy csésze finom teába. Elég tudni, hogy a lelkünket körülvevő bizsergés, ha nem ijeszt meg, legalább szorongást okoz.

Térdét az asztal alatt kinyújtva, kávéját kevergetve, titokban nézett rám. Talán az évszakok változását látta a lelkemben, úgy éreztem, mintha a tavaszi izgalmat teremteném a téli szezonban. A megtévesztő tavasz után a fagyos levegő megölte a nyíló virágokat. Az a pillanat, amelyet három asztal távolságában tapasztaltam, olyan volt, mint egy virág öröme, amikor megpróbált kiszabadulni a palántából.

Barátokkal beszélgetett. A kifejezések közé, mint egy vessző, úgy illesztette be a pillantásokat, amelyekkel rám nézett. Míg annál az asztalnál beszélt, úgy tűnt szemei ​​mellettem vannak. Némán néztem, anélkül, hogy megmozdultam volna.

Az idő múlásával a vessző az ajkához hasonlító pontban terjedt el ajka szélén, kérdőjellel a szeme és az álla között. A kérdőjel egyre nőtt, az arcán és már szinte észre sem vette társait és az asztalt, amelynél ült.

Nem értettem, mit mondtak az asztalnál, min nevettek. Ki volt, mi volt a neve, milyen filmet nézett, milyen könyvet olvasott, szerette- vagy sem. A férfi az oldalán, a kecske állával és a róka arcával, ki volt ő? Nem aggódtam, de azt akartam, hogy a tea időben kijöjjön a pohárból, hogy ugyanolyan maradjon. Ekkor elárasztottak az érzéseim, a hangyák úgy oszlottak el a lelkemben, mintha kullancsok lennének.

Read More

Isztambul felett nagy ernyő terült el. Az eget műanyag ponyvaként borította. Csókkal a felhők megtisztítják a járdákat, és a szívem közepén a sötétség elillan, mint a gőz.

Harun az ajtó másik oldalán állt, és várta, hogy kilépjek a házból. Könnyű kitalálni, mit akar egy gyermek 12 éves korában, de nagyon nehéz átérezni. Harun Aleppóból származott. Anyja a háborúban elvesztette apját, és kénytelen volt nagybátyjával és testvéreivel együtt Törökországba jönni. Egy romos ház első emeletén lakott, amely ház felújításra várt. Az épület, ahol élt Aleppóban, olyan volt, mint amelyet a háború elpusztított. A ház gipszfalai csak reményt jelentettek egy olyan ember számára, aki ismeri a különbséget. Harun számos városban járt, például Gaziantepben, Bursában és Ankarában, és most nagybátyjával, testvéreivel és a 12 tagú családjával együtt eljutott Isztambulba.

Egy esős ​​napon dühös hang nyomta el az ablakomra érő eső dallamát. Harunt elkapta ennek a kínos hangnak a tulajdonosa.

-Tolvaj, menj el innen …

Ez a hang mélyen behatolt az ablakokba, és furdalta oldalamat a kiváncsiság. Egy kép jelent meg az esőáztatta ablakon és egy kissé ködös képet idézett fel egy kisgyerek testébe. Anélkül, hogy bármit is magamra vettem volna, úgy vetettem magam az utcára, ahogy voltam. A heves esőben a dühös ember arca és az általa szórt átkok még tiszteletlenebbnek tűntek. Az eső miatt elhomályosult ablaküveg nem engedte, hogy lássam, mi történik, de feltételeztem, hogy a férfi Harunba ütközött. Amikor ez az ember meglátta, hogy valaki áll előtte, mélyet lélegzett, lenyelte erős nyelvét és ellazult.

-Tolvaj, ellopta a pénztárcámat, amikor a buszmegállóban vártam.

-Nyugalom! Talán elejtette valahol.

Megpróbáltam párbeszédet kezdeni ezzel a durva férfival. De legalább Harun kiszabadult ezekből a hatalmas kezekből. Már láttam Harunt a szomszédságunkban, de nem ismertem. Fekete szemeivel azt mondta, hogy nem lopta el a pénztárcáját, és a kis teste még jobban összegörnyedt. Nagyon nehéz volt meggyőzni ezt az embert, és még a belső békémet is tönkretette. Hangja erős nyelvével együtt ismét erősödni kezdett. A heves esőzésnek köszönhetően azonban elsétált az események középpontjától, abbahagyta a szitkozódást és az átkozódást, majd tovább állt.

Olyan történet részévé váltam, amelyről nem tudtam, hogy igaz-e. Találkozónk egy esős napon egy szitkozódó, durva embernek köszönhető. Mit okozhat egy megbízható személy egy olyan gyerekkel, aki már látta a háború borzalmait? Ki tudja, mi történt az elveszett pénztárcával.

Ettől a naptól kezdve Harun és én barátok vagyunk, és azóta csak erősödött a barátságunk. Soha nem kérdeztem az ellopott pénztárcáról. Tudtam, hogy ha egy kis önbizalom és meleg remény, könnyű álmok kerültek a gyerek szívébe. A vad magok nem száradnak ki mellettük, hanem új hajtások kezdenek el nőni, illatosak és sokszínűek és beborítják az egész világot.

Read More

Hakan gyászos hangon, összeomolva szólt bele a telefonba:

– Nagyapa meghalt…

İsmet bácsi, Hakan nagyapja, gyermekkorom mentora volt, annak ellenére, hogy vak volt, belelátott a lelkembe. Egy gyermekkori betegség miatt vesztette el látását. Gyermekkorában, annak ellenére, hogy sötétségben élt, megtalálta a színeket, elhelyezte azokat szívébe és egész eddigi 90 évében táplálkozott belőlük. Nem bánta, hogy nem lát. Amikor a sötét világról kérdezték, rágyújtott egy újabb cigarettára – három csomaggal is elszívott egy nap – és témát váltott.

Fiatalabbnak nézett ki, mint a korosztálya tagjai, kiegyenesedve járt. Ha feleségét, Haticet kérdezték róla, azt mondta, hogy İsmet mindig inget és nyakkendőt viselt a hivatalos eseményeken. Ha a szomszédot kérdezték róla, ő azt mondta, hogy annak ellenére, hogy vak, nem ideges semmi miatt, nem bán semmit, mindent elintéz a szája szegletében bujkáló félmosollyal. Ha engem kérdeztek volna – de nem tették – sokat tudtam volna beszélni róla. Amikor mosolygott, azzal meghívott egy csodás helyre az ő sötét világába.

Amikor Hakan és én valami csínyt követtünk el és szüleink megbüntettek minket, ő csak lágy hangon, fejünket simogatva szólt hozzánk. Amikor cigarettázott, azt mesterien csinálta. A cigarettát a kezébe vette, beleszippantott, bevette a szájába és úgy fújta ki a füstöt, mintha egy szerelmes verset olvasott volna.

– Látni kellett volna…

Gyermekei féltették őt és mindent megpróbáltak azért, hogy leszoktassák a dohányzásról, de İsmet bácsi ekkor mindig azt mondta, hogy valahányszor beleszív a cigarettájába, úgy érzi, volt értelme az életének. Sosem vesztette el a mosolyát, és nem tért le az útról, amelyen járt. Apró lépésekkel közlekedett, nem kérdezett meg senkit, mégis mindig odatalált, ahová indult. Felesége, Hatice halála után, annak ellenére, hogy néha „púpnak érzete a hátán”, magányos lett, mert elvesztette élete párját, élete értelmét, akivel ötven évig voltak együtt.

Minden év április 23-án, május 19-én és október 29-én összeszedte a környék gyerekeit és taxival elvitte őket Ankarába. Itt a stadionban zászlókat lengetve ünnepeltünk, ő is mosolygott „Az ünnepet meg kell ünnepelni” ezek nem az én szavaim, hanem İsmet bácsié voltak.

Az ünnep első napja volt, anyám éppen befejezte a nagytakarítást. Felvettem az ünneplő ruhámat, mosollyal az arcomon vártam az érkező vendégeket, akiket a kis asztal mellé ültettünk le. A szomszéd gyerekek csokoládét és bonbont kaptak, amikor bekopogtak hozzánk és mindent átjárt az ünnepi citromos kolonya illata. Mivel İsmet bácsi nagyon szerette apámat, az ünnepek első napját mindig nálunk töltötte. A szabály szerint ez az első nap volt a legfontosabb. Az ünnepek első napján tett látogatás a szeretet és tisztelet kifejezése, valamint a kölcsönös látogatásokra vonatkozó lehetőséget jelentette.

Read More