Nem számít, hol volt. A tekintete szinte kifújta a szemem, nyilakkal szúrta át a szívemet. A nézése némán süllyedt a lelkembe, és hidegrázást okozott ott. A gyomrom és a szívem megremegett és a szívem hevesebben kezdett verni. A teáscsésze vékony derekát átkarolva próbáltam melegíteni a hideg levegőt. Valójában sem a teának, sem az ajkaimon ülő párának semmi hatása nem volt. Elég volt az az egy pillantás a másik asztaltól, máris nyílként fúródott szívembe felmelegítve azt. Egy csésze kávé volt a kezében. A szeme olyan izgatottságot keltett, amelyet nem is sejtett.

Én néztem. Biztos vagyok benne, hogy a szemem elérte a célját. Három asztal távolságában bámultam, mintha az asztalára tettem volna a kezem. Nem tudtam, mit érez, változások történtek a belső térképén. A szem és a szív között volt egy határ a nyak magasságában. Vajon adna-e meleg menedéket a szívében lévő új menekülteknek? Ha beleszeret, akkor egy idegen ország határkapujában lehet, felfújható csónakból ereszkedve, ismeretlen ország kék vizébe.

Szorosan fogva a teáscsészét, valószínűleg ragaszkodnék az élethez. A világnak ellipszis formája van, és onnantól kezdve beilleszthető egy csésze finom teába. Elég tudni, hogy a lelkünket körülvevő bizsergés, ha nem ijeszt meg, legalább szorongást okoz.

Térdét az asztal alatt kinyújtva, kávéját kevergetve, titokban nézett rám. Talán az évszakok változását látta a lelkemben, úgy éreztem, mintha a tavaszi izgalmat teremteném a téli szezonban. A megtévesztő tavasz után a fagyos levegő megölte a nyíló virágokat. Az a pillanat, amelyet három asztal távolságában tapasztaltam, olyan volt, mint egy virág öröme, amikor megpróbált kiszabadulni a palántából.

Barátokkal beszélgetett. A kifejezések közé, mint egy vessző, úgy illesztette be a pillantásokat, amelyekkel rám nézett. Míg annál az asztalnál beszélt, úgy tűnt szemei ​​mellettem vannak. Némán néztem, anélkül, hogy megmozdultam volna.

Az idő múlásával a vessző az ajkához hasonlító pontban terjedt el ajka szélén, kérdőjellel a szeme és az álla között. A kérdőjel egyre nőtt, az arcán és már szinte észre sem vette társait és az asztalt, amelynél ült.

Nem értettem, mit mondtak az asztalnál, min nevettek. Ki volt, mi volt a neve, milyen filmet nézett, milyen könyvet olvasott, szerette- vagy sem. A férfi az oldalán, a kecske állával és a róka arcával, ki volt ő? Nem aggódtam, de azt akartam, hogy a tea időben kijöjjön a pohárból, hogy ugyanolyan maradjon. Ekkor elárasztottak az érzéseim, a hangyák úgy oszlottak el a lelkemben, mintha kullancsok lennének.

Read More

Isztambul felett nagy ernyő terült el. Az eget műanyag ponyvaként borította. Csókkal a felhők megtisztítják a járdákat, és a szívem közepén a sötétség elillan, mint a gőz.

Harun az ajtó másik oldalán állt, és várta, hogy kilépjek a házból. Könnyű kitalálni, mit akar egy gyermek 12 éves korában, de nagyon nehéz átérezni. Harun Aleppóból származott. Anyja a háborúban elvesztette apját, és kénytelen volt nagybátyjával és testvéreivel együtt Törökországba jönni. Egy romos ház első emeletén lakott, amely ház felújításra várt. Az épület, ahol élt Aleppóban, olyan volt, mint amelyet a háború elpusztított. A ház gipszfalai csak reményt jelentettek egy olyan ember számára, aki ismeri a különbséget. Harun számos városban járt, például Gaziantepben, Bursában és Ankarában, és most nagybátyjával, testvéreivel és a 12 tagú családjával együtt eljutott Isztambulba.

Egy esős ​​napon dühös hang nyomta el az ablakomra érő eső dallamát. Harunt elkapta ennek a kínos hangnak a tulajdonosa.

-Tolvaj, menj el innen …

Ez a hang mélyen behatolt az ablakokba, és furdalta oldalamat a kiváncsiság. Egy kép jelent meg az esőáztatta ablakon és egy kissé ködös képet idézett fel egy kisgyerek testébe. Anélkül, hogy bármit is magamra vettem volna, úgy vetettem magam az utcára, ahogy voltam. A heves esőben a dühös ember arca és az általa szórt átkok még tiszteletlenebbnek tűntek. Az eső miatt elhomályosult ablaküveg nem engedte, hogy lássam, mi történik, de feltételeztem, hogy a férfi Harunba ütközött. Amikor ez az ember meglátta, hogy valaki áll előtte, mélyet lélegzett, lenyelte erős nyelvét és ellazult.

-Tolvaj, ellopta a pénztárcámat, amikor a buszmegállóban vártam.

-Nyugalom! Talán elejtette valahol.

Megpróbáltam párbeszédet kezdeni ezzel a durva férfival. De legalább Harun kiszabadult ezekből a hatalmas kezekből. Már láttam Harunt a szomszédságunkban, de nem ismertem. Fekete szemeivel azt mondta, hogy nem lopta el a pénztárcáját, és a kis teste még jobban összegörnyedt. Nagyon nehéz volt meggyőzni ezt az embert, és még a belső békémet is tönkretette. Hangja erős nyelvével együtt ismét erősödni kezdett. A heves esőzésnek köszönhetően azonban elsétált az események középpontjától, abbahagyta a szitkozódást és az átkozódást, majd tovább állt.

Olyan történet részévé váltam, amelyről nem tudtam, hogy igaz-e. Találkozónk egy esős napon egy szitkozódó, durva embernek köszönhető. Mit okozhat egy megbízható személy egy olyan gyerekkel, aki már látta a háború borzalmait? Ki tudja, mi történt az elveszett pénztárcával.

Ettől a naptól kezdve Harun és én barátok vagyunk, és azóta csak erősödött a barátságunk. Soha nem kérdeztem az ellopott pénztárcáról. Tudtam, hogy ha egy kis önbizalom és meleg remény, könnyű álmok kerültek a gyerek szívébe. A vad magok nem száradnak ki mellettük, hanem új hajtások kezdenek el nőni, illatosak és sokszínűek és beborítják az egész világot.

Read More

Hakan gyászos hangon, összeomolva szólt bele a telefonba:

– Nagyapa meghalt…

İsmet bácsi, Hakan nagyapja, gyermekkorom mentora volt, annak ellenére, hogy vak volt, belelátott a lelkembe. Egy gyermekkori betegség miatt vesztette el látását. Gyermekkorában, annak ellenére, hogy sötétségben élt, megtalálta a színeket, elhelyezte azokat szívébe és egész eddigi 90 évében táplálkozott belőlük. Nem bánta, hogy nem lát. Amikor a sötét világról kérdezték, rágyújtott egy újabb cigarettára – három csomaggal is elszívott egy nap – és témát váltott.

Fiatalabbnak nézett ki, mint a korosztálya tagjai, kiegyenesedve járt. Ha feleségét, Haticet kérdezték róla, azt mondta, hogy İsmet mindig inget és nyakkendőt viselt a hivatalos eseményeken. Ha a szomszédot kérdezték róla, ő azt mondta, hogy annak ellenére, hogy vak, nem ideges semmi miatt, nem bán semmit, mindent elintéz a szája szegletében bujkáló félmosollyal. Ha engem kérdeztek volna – de nem tették – sokat tudtam volna beszélni róla. Amikor mosolygott, azzal meghívott egy csodás helyre az ő sötét világába.

Amikor Hakan és én valami csínyt követtünk el és szüleink megbüntettek minket, ő csak lágy hangon, fejünket simogatva szólt hozzánk. Amikor cigarettázott, azt mesterien csinálta. A cigarettát a kezébe vette, beleszippantott, bevette a szájába és úgy fújta ki a füstöt, mintha egy szerelmes verset olvasott volna.

– Látni kellett volna…

Gyermekei féltették őt és mindent megpróbáltak azért, hogy leszoktassák a dohányzásról, de İsmet bácsi ekkor mindig azt mondta, hogy valahányszor beleszív a cigarettájába, úgy érzi, volt értelme az életének. Sosem vesztette el a mosolyát, és nem tért le az útról, amelyen járt. Apró lépésekkel közlekedett, nem kérdezett meg senkit, mégis mindig odatalált, ahová indult. Felesége, Hatice halála után, annak ellenére, hogy néha „púpnak érzete a hátán”, magányos lett, mert elvesztette élete párját, élete értelmét, akivel ötven évig voltak együtt.

Minden év április 23-án, május 19-én és október 29-én összeszedte a környék gyerekeit és taxival elvitte őket Ankarába. Itt a stadionban zászlókat lengetve ünnepeltünk, ő is mosolygott „Az ünnepet meg kell ünnepelni” ezek nem az én szavaim, hanem İsmet bácsié voltak.

Az ünnep első napja volt, anyám éppen befejezte a nagytakarítást. Felvettem az ünneplő ruhámat, mosollyal az arcomon vártam az érkező vendégeket, akiket a kis asztal mellé ültettünk le. A szomszéd gyerekek csokoládét és bonbont kaptak, amikor bekopogtak hozzánk és mindent átjárt az ünnepi citromos kolonya illata. Mivel İsmet bácsi nagyon szerette apámat, az ünnepek első napját mindig nálunk töltötte. A szabály szerint ez az első nap volt a legfontosabb. Az ünnepek első napján tett látogatás a szeretet és tisztelet kifejezése, valamint a kölcsönös látogatásokra vonatkozó lehetőséget jelentette.

Read More

Miután megtörtént legfrissebb történetem javítása, elküldtem azt szeretett Idilemnek, a Kafasına Göre magazin szerkesztőjének. Ha valaki nem író, az írással kapcsolatos tevékenység nehézsége és az írásokban rejlő felelősségtudat rejtve marad. Az az érzésem, hogy a nagy írók és költők figyelnek engem miközben egy történetet írok, és emiatt, hogy ne bántsam őket, vagy ne legyek velük tiszteletlen, minden elküldött történetemért elnézést kérek.

Miután megírtam és elküldtem a történeteimet, minden szó némán megszökött zajos fejemből. Egy pillanatig élveztem a csendet, és amikor a talaj száradni kezdett, új magokat kezdtem el ültetni új mondataimmal. Készítettem egy csésze teát, készen álltam a pihenésre, mert időben elküldtem a történetemet, ekkor azonban a mobilomon megjelent egy üzenet Idiltől.

„Helló. Örömmel olvastam a történetet, de bárcsak korábban küldted volna ezt a vicces történetet! Most fejeztük be az új magazin szerkesztését, és nincs időnk új ötletre.”

Nem tudtam, hogy Idil mit akar ezzel mondani. Szeretem a poénokat, de az én történetemben nincsenek őrült dolgok, ezért hívtam Idilt, hogy megkérdezzem, mit értett az üzenetben említett „viccen”. Idil felvette a telefont, a tőle megszokott mosollyal az arcán, és elmagyarázta, mit ért a „poén” alatt. Miután meghallgattam Idilt, megkérdeztem tőle:

„Viccelsz velem?”
„Hahaha”

Ki kellett derítenem mi ez az egész, mielőtt még ez a poén teniszmeccsé változna. Az utolsó történetem egy ideje már a fejemben volt, és senkinek sem mondtam el. Az egyik történet, amelyet valaki a Kafasına Görenek küldött, pont olyan volt, mint az általam írt. Amikor elolvastam a történetet, megértettem Idil mire célzott. Ha ez vicc akart lenni, akkor nekem szólt. Annak, aki a másik történetet elküldte, csak az e-mail címét ismertük.

A Zeynep Yildirim néven szereplő több száz cím között megpróbáltam ismerős arcot találni. Még ha ellopták is a történetemet, és előttem küldték be, nem akartam értelmetlen poén áldozata lenni. Kortyoltam egyet teámból, de nem akartam arra gondolni, mint a legtöbb modern gondolkodású ember, hogy a számítógépemet vírus támadta meg. Semmi sem lehetetlen a nap alatt, de nem lehet, hogy pontosan ugyanazt a történetet írtam, mint egy olyan ember, akit nem is ismerek. Meglepetésemben elkezdtem gondolataim között keresgélni. Talán azok a történetek hatottak rá is, amelyeket kedvenc szerzőmtől olvastam. Valószínűleg ugyanazt a történetet olvastuk, az megérintett minket és megmaradt a tudatalattinkban. A történet elbeszélése és megírása normális állapot, de az általam írt történet az enyém volt. Ez egy olyan kérdés volt, amely nem foglalkoztatta azokat a nagy írókat és költőket, akiket olvastam. A legérdekesebb, hogy a történetet én egy férfi szemszögéből, és aki elküldte a másik történetet, pedig egy nő szemszögéből írta meg.

Read More

Az öreg ember nem az volt, aki sokszor járt volna az asztalomnál, ahol a teámat ittam. A lottószelvényeket áruló öreg ember mindenkinek árult, de az asztalomnál, ahol verseket olvastam, nem állt meg. A fején lévő, nemzeti lottó feliratú sapka jól mutatta, mennyi idős lehet, de ezt az arcán lévő ráncokból is látni lehetett.

Épp a teámat kortyoltam, amikor az öreg odajött az asztalomhoz és ráncos kezével felém nyújtott néhány szelvényt.

– Vegyél, fiam.

– Köszönöm, uram.

– Ez az utolsó három darab.

– Köszönöm, de nem szeretek játszani a szerencsével.

Az öreg szemei felragyogtak, mint a macska szemei. Úgy szorongatta az utolsó három szelvény, mintha az élete múlna rajta.

– Miért nem?

– Nem szeretem, elveszik a békémet.

– Ez az utolsó három, vegyél egyet…

– Értékelem, uram, de nem.

A feje a kalap alatt olyannak tűnt, mintha hegyes ceruzával rajzolták volna. Az arca épp olyan hegyes volt, mint a mondatai, tekintete, mint a napfény. Mosolyogtam és ő is mosolygott, ha sírtam volna, ő sokkal többet sírt volna. Ez volt egy olyan ember élete, aki már sok mindenen keresztül ment…

Most ismét felém nyújtotta a szelvényeket:

– Nem akarok lottószelvényt.

– Miért?

– Azt mondta, hogy már csak három van. A lottó árusok az utolsó szelvényeket megtartják maguknak, tegye el maga is.

Ez jutott most eszembe, hogy az árust elküldjem magam mellől. Ő megfogta a szelvényeket és a zsebébe tette azokat.

– Sosem veszem meg az utolsó szelvényeket. Tulajdonképpen nem veszek soha egyet sem.

– Miért?

Az öreg eltolta az asztalt, ahol ültem, és mint egy száraz ág rogyott le a székre. Macska szemei tigris szemekké változtak. Nem akartam rászólni, intett a pincérnek és ekkor rájöttem, hogy egy teát akar inni. Boldog mosollyal nézett rám, a tekintete egyszerre volt boldog és szomorú. Amikor a tea megérkezett, komoly arccal kortyolt bele, majd így kezdte:

– Néz fiam, egy történetet akarok elmondani neked. Ezt nem mondtam el még senkinek. Majd nyugodt, ám kioktató hangon belekezdett:

Read More