Category: Sessizlik

Elkészült a kötet következő novellájának magyar fordítása.

Nem teszem fel magamnak a kérdést: „Ki a jó ember?” Vajon melyik a jobb, ha egy jó ember keveset mosolyog vagy a rossz emberek gúnyos mosolya? Annak ellenére, hogy az egyes kérdésekre adott válaszokat meg is találjuk magunkban, az ember általában nem kérdezi meg attól, aki gyönyörűen nevet.

Szívének legreszketőbb részét az asztal közepére tette. Tetőtől talpig végigmért, olyan volt a szeme, mint egy idős nő megfontolt tekintete. Bár nyolcéves volt, mégis sihedernek tűnt.

– Micsoda? – kérdeztem olyan hangsúllyal, ami egy 9 évesre jellemző.

Apránként elmondta újévi terveit, úgy beszélt, mintha zsemlemorzsával lett volna teletömve a szája, és vigyázott volna arra, hogy a morzsák ne essenek ki belőle és ne szóródjanak szét mindenhol.

Tovább olvasom >>>

Elkészült a novelláskötet következő írásának magyar fordítása.

A címe: Illat

Évekkel ezelőtt….

Az iskolatáskámban egy illat kezdte áthatolni a füzetemet, amely a 0,7 töltőceruzám mellett helyezkedett el. Ha van iskolatáskád, akkor az lényegében olyan, mintha írószer boltod lenne. Arra, hogy kiderítsem az illat forrását, annyi időre volt szükségem, mint egy piros iskolai egyenruhás gyereknek, aki a szorzótáblát próbálta megjegyezni. A kilencszer hét eredménye vagy az, hogy nulla egyenlő a zéróval, messze meghaladta az akkori tudásunkat. A füzetemből szétáradó illat annyira elbűvölte az iskolatáskámat, hogy szinte már úgy tűnt, nem is az enyém. Ez az illat, amely megragadt az iskolatáskámba, Ayça illatos radírjából származott, akinek olyan fogai voltak, mintha egér rágta volna meg. A füzetem oldalairól áradó illat megteremtette annak a gyermeknek az illatos világát, aki otthon az asztalon próbált tanulni. Az illat és a radírozás közötti kapcsolat már nem Ayçat jelentette, hanem sokkal inkább volt filozófiai jelentése. A radírozás olyan volt, mint a bujkálás. Mint egy bélyeggyűjtő, úgy kezdtem gyűjteni az emlékeimet, amelyek a füzetből áradó illathoz voltak köthetők. Ez volt annak a szenvedélynek kezdete, amely a világ legszebb hobbijává vált. Sok mindent memorizáltam, miközben kiradíroztam egy rosszul elhelyezett vesszőt. Ayça radírja, akinek fogai olyanok voltak, mint amiket egér rágott, a világ legerősebb felvevőjévé vált. Talán ezért volt szaga azoknak a dolgoknak, amelyeket egész életemben megpróbáltam törölni. A dolgok törlése emberfeletti tett volt, és az életben nem volt hely a helyesírási hibáknak. Lehet, hogy évek múlva nem emlékszem majd Ayça arcára, de minden, ami ezekben az iskolai években történt velem, illatokkal kapcsolódik az emlékezetemhez, és ezáltal emberivé válik.

Tovább olvasom >>>

Elkészült a kötet újabb novellájának magyar fordítása.

„A lovagiasság elveszett, amikor a fegyvereket feltalálták. Az enciklopédiák úgy tűntek el, mint a szálló kuponok, amikor a Google-t megalapították. Keresőmotorjaink (azaz enciklopédiáink), amelyeket 180 kuponért vásároltunk meg, kartondobozokba süllyesztve kezdtek megsárgulni. Dekoratív információforrásaink (azaz enciklopédiáink) eltűntek nappalijainkból és az életünkből is. A telefonunkon található információk bűzleni kezdtek a kezünkben, mint a Maltepe szemétdomb. Vagyis a tokjában lévő ívelt penge (handzsár) rozsdásodni kezd.”

Porfelhő kerekedett, ahogy egy autó elhaladt mellettünk. Hakan, mindig mosolygós arccal mondta el, milyen drága az autó és még hozzátette:

– Nézd meg azt az autót, dízel.

Szép volt, hogy iskolába menet nem tudtunk miről beszélgetni. Az út poros volt, a cipőinket a Bayram ünnepre vettük fel. Ha gyaloglás közben az autókról beszéltünk, a poros utak elkápráztattak bennünket. Ha azt akarjátok, hogy írjam le az utakat, amelyeken jártunk, néhány épület közötti üres területek voltak.

Tovább olvasom >>>

Bár Engin Akyürek hírnevét sorozatainak köszönheti, az irodalom területén is népszerűvé vált rajongói körében a 2018-ban megjelent novelláskötete, a Csend (Sessizlik) által.

Az Ankarában élő emberek általában egy környéken vagy egy körzetben telepednek le, és nem könnyen költöznek el onnan. Lehet, hogy ez minden városra igaz, de mivel 25 éve élek Ankarában, én ennek a helynek a jellegzetességeit akartam hangsúlyozni.

Öt évvel ezelőtt a környéken, ahol éltem, a legfontosabb téma az volt, hogy Engin Akyürek és családja a felső utcában lakik. Nagyon érdekes volt, és nagyra értékeltem. Érdekes volt, mert hétköznapjainkat írja le, hogyan találkoztunk az utcán vagy az élelmiszerboltban vásárlás közben.

Hogy miért írtam ebben a témába? Mivel Engin Akyürek könyvében elmondott történetek nagyon hasonlítanak azokhoz történetéhez, amelyeket az 1980-as vagy 1990-es években a gyerekek átéltek. Szomszédok, az utcán játszó gyerekek, a barátok, a volt szerelmesek történetei …

Amikor mindezt elolvastam, úgy érzem, hogy ezek a történetek a környéken, és azokon az utcákon játszódnak, ahol élek, annak ellenére, hogy Engin novellái kitalált történetek, amelyek úgy mutatnak be egy-egy témát, mintha harmadik szeme lennék valakinek az életében. Ennek valószínűleg az egyik oka, hogy az elbeszélés stílusa valóban magával ragadó. Bármit is ír, olyan gördülékeny nyelvet használt, hogy a történet egy szempillantás alatt véget is ér. És van benne egy szomorú dolog – ami szerintem az általános novelláskötetek jellemzője – mire belefeledkezel a történetbe, beleképzeled magad a szereplők helyzetébe, a történet véget ér. Különösen, ha a történeteteket ilyen szép nyelvezettel írják, mert azonnal hozzá lehet szokni.

A könyv hátuljára írt rövid ismertető jól összefoglalja mindazt, amiről eddig írtam:

„Engin Akyürek Csend című kötete azokba az évekbe vezeti el az olvasót, amikor az emberek egymás szemébe néztek beszélgetés közben, könnyen ismerkedtek egymással és jól kijöttek a másikkal. Azokba az évekbe, amikor megosztották egymással fájdalmukat, amikor nem áldozták fel a szerelmet más kedvtelés miatt, és amikor a csend elválást jelentett.”

Ha egy olyan könyvbe szeretne elmerülni, amely felmelegíti a lelkét és visszarepíti a gyermekkorába, a Csend lesz a tökéletes választás Ön számára.

Az eladott könyvekből befolyt bevételt Engin jótékonysági célra ajánlotta fel, a teljes összeget a Darüşşafaka Alapítvány kapja meg.

Írta: Betül Ertaş

Forrás: wannart.com

Elkészült a kötet újabb novellájának magyar fordítása.

Amikor a telefon megszólalt, poloskák ették a szívemet, a kezem és a karom bizsergett, és egy „második szög” rögzítette a nyakam és a testem egymáshoz, mintha pár deszkából készültek volna. Annak ellenére, hogy a tenyerem izzadt, a nyakamra csapott ujjhegyeim egész testemet az ácsműhely felé fordították, mintha a hazugság előtti gesztusokat gyakorolták volna, még a hazugság kimondása előtt.

Noha jól tudtam, hogy mi következik hamarosan, nem tudtam megszabadulni tőle. Míg ez arra késztette, hogy egyre inkább szeressem meg Pinocchiot, azért volt egy-két dolog, ami miatt szidtam a mesterét. Találnia kellett volna megoldást az orrára. A hazugság valós életbeli egyenértékűségére gondoltam, nem a mesére. Annyira elgondolkodtam, hogy csak a tizenkettedik csengetés után vettem fel a telefont, és ezzel véget vettem annak a dallamnak, amely a testem az ács boltja felé irányította.

Tovább olvasom >>>