A nyaralásom három hónappal azután kezdődött, hogy megtanultam olvasni. Nem volt piros szalagom, amelyet büszkén viselhettem a mellkasom bal oldalán (megjegyzés: amikor az első osztályosok megtanulnak olvasni, kapnak egy piros szalagot, amit az egyenruhájukra tűznek és ezzel tudatják mindenkinek, hogy tudnak olvasni). A fekete iskolai egyenruhám nem volt begombolva, és mint egy köpeny repült a szélben, a bizonyítvány, amit a kezemben szorongattam pedig tele volt jó jegyekkel. Egyik kezemben a bizonyítványom, a másikban a vakációra szóló füzetet tartottam. Azt hiszem, nem kell mondanom, hogy a hátamon lévő iskolatáska miatt olyan voltam, mint egy púpos teve. Bár ez volt az iskola utolsó napja, nem tudtam beletenni a munkafüzetet a táskámba, mert tele volt babbal és színes olvasnivalókkal. A táskám olyan volt, mint egy zöldségraktár. Természetesen ennek semmi köze nem volt ahhoz, hogy ahogy növünk, az agyunk egyre inkább dagasztóteknőre kezd hasonlítani (megjegyzés: olyan üres lesz, mint egy dagasztóteknő). Mellesleg ne nézzétek le ezt a nyári gyakorlófüzetet, mert ez mentette meg az egész nyarunkat és a jövőnk biztosítéka is volt. Nem volt több, mint egy színes könyv, ami egyrészt az emberi intelligencia megsértése volt, másrészt viszont színes elfoglaltságot adott a forró nyári napokra. Lehetetlen volt szeretni a gyereket a könyv borítóján, még akkor sem, ha ez a te gyereked lett volna, olyan rossz volt. Úgy nézett ránk, mintha azt mondaná, „idióta vagy”. Igen, az egyiptomi hieroglifák megfejtését még nem sajátítottuk el, így csupán annyit tehettünk, hogy leírtuk:

– Ali a lovat nézi.

De végül is emberek voltunk, nem lovak. Évekkel később értettük meg, hogy túl sokat vártak el attól a generációtól, akik bíztak ebben a gyakorlófüzetben. Egyáltalán nem tetszett a könyv, nagy csalódás volt számomra.

Miután megmutattam a családomnak a bizonyítványomat, a füzetet elrejtettem a szekrény egyik titkos sarkában. Teával töltött whiskyes üvegeket tettem elé. Nem lehetett ugyanis a szemétbe dobni, mert a tanárunk az iskolakezdéskor ellenőrizni fogja a házi feladatokat. Azt tudni kell, hogy ekkorra a borítón lévő gyereknek már bajuszt és szakállat is rajzoltam. Az volt a tervem, hogy két nappal az iskola kezdete előtt fogom megoldani az összes benne lévő feladatot. Szép terv volt.

A nyári szünidő könnyen eltölthető volt, mint a semmiből előkerült pénz. Még 15 nap volt az üveggolyó szezon kezdetéig. A németországi törökök és családjaik még nem érkeztek meg. Amikor itt voltak, szórakoztató volt egy-egy golyós játékban legyőzni őket és megszerezni az üveggolyóikat. Mivel egy magasabb domb volt a szomszédunkban, így ott kicsit nehéz volt játszani. A távolabb lévő gyerekek egy kicsit féltek attól, hogy látogatóként kell játszaniuk. Nagy és hangos csatákat vívtunk vacsoráig, vagy amíg nem hallottuk meg valamelyikünk anyjának hangját. Ha már játszottál valaha üveggolyókkal, akkor tudod, hogy minden játéknak megvan a maga helye. Ezért egy adott környéken biztos, hogy az ott élő nagyobb fiúk játszottak. Kis kezünk mindenféle geometriai alakzatot mutathatott, mint egy szögmérő. Ha gödrös, lejtős vagy éppen a fő játékot akartad játszani, akkor a hüvelykujjadnak, a csuklódnak és a szemednek is erősnek kellett lennie.

Read More

„A lovagiasság elveszett, amikor a fegyvereket feltalálták. Az enciklopédiák úgy tűntek el, mint a szálló kuponok, amikor a Google-t megalapították. Keresőmotorjaink (azaz enciklopédiáink), amelyeket 180 kuponért vásároltunk meg, kartondobozokba süllyesztve kezdtek megsárgulni. Dekoratív információforrásaink (azaz enciklopédiáink) eltűntek nappalijainkból és az életünkből is. A telefonunkon található információk bűzleni kezdtek a kezünkben, mint a Maltepe szemétdomb. Vagyis a tokjában lévő ívelt penge (handzsár) rozsdásodni kezd.”

Porfelhő kerekedett, ahogy egy autó elhaladt mellettünk. Hakan, mindig mosolygós arccal mondta el, milyen drága az autó és még hozzátette:

– Nézd meg azt az autót, dízel.

Szép volt, hogy iskolába menet nem tudtunk miről beszélgetni. Az út poros volt, a cipőinket a Bayram ünnepre vettük fel. Ha gyaloglás közben az autókról beszéltünk, a poros utak elkápráztattak bennünket. Ha azt akarjátok, hogy írjam le az utakat, amelyeken jártunk, néhány épület közötti üres területek voltak.

Az üres terület labdát, játékot jelentett. Hakan és én egymásra néztünk. A tekintetünk olyan volt, mint olyan két emberé, akik alig várják, hogy belerúghassanak a labdába. A tekintetével már a labdát kereste, és ezzel egyidőben a táskáját félredobva a terület felé szaladt, mintha máris gólt rúgnék neki. Metin, Ali, Feyyaz neve egyértelműen gólt jelentett. Rögtön utána futotta, hogy focizhassunk. A nyakkendőmet kapitányszalaggá változtatva a bicepszem köré kötve passzoltam a labdát Hakannak. Izzadt hónaljunk és nyakunk serdülőkori feszültséget keltett. Második órán földrajztanárunk arcunkra nézve elmondhatta volna az országok földrajzát. Hakan izzadt arca afrikai sivatagot formált, én pedig kivörösödött arcommal a világatlasz vöröses részeire emlékeztettem. Azt nem tudtuk, kivel focizunk; mindenki izgatottan rúgta a nekik passzolt műanyag labdát. Olyan volt, mintha nem fociznánk, hanem inkább gerelyt hajítanánk. Boldogok voltunk, és jól éreztünk magunkat azzal a tudattal, hogy nem megyünk az első órára. És persze ennek semmi köze nem volt ahhoz, hogy az első óránk fizika volt.

Ez az üres terület egyenértékű volt számunkra az iskolakerülés örömével. És az is igaz volt, hogy a labda egymásnak passzolása olyan volt, mint egy jelenléti ív, mivel ugyanarról a környékről származtunk. A nadrágomhoz érő labda volt a pecsét a más környékről származó gyerekeknek. Egyszer csak a fal mellett találtam magam, amikor elestem és folyt rólam a verejték a sok futkosás és rugdosás miatt. Olyan volt, mintha rózsafüzért késztettem volna a nyelvem segítségével az orromról a számra hulló izzadságcseppekből. Olyan szomjas voltam, hogy észre sem vettem az idős nénit, aki odajött hozzám. Amikor az ember szomjas, az élet is megszűnik körülötte.

Read More

Évekkel ezelőtt….

Az iskolatáskámban egy illat kezdte áthatolni a füzetemet, amely a 0,7 töltőceruzám mellett helyezkedett el. Ha van iskolatáskád, akkor az lényegében olyan, mintha írószer boltod lenne. Arra, hogy kiderítsem az illat forrását, annyi időre volt szükségem, mint egy piros iskolai egyenruhás gyereknek, aki a szorzótáblát próbálta megjegyezni. A kilencszer hét eredménye vagy az, hogy nulla egyenlő a zéróval, messze meghaladta az akkori tudásunkat. A füzetemből szétáradó illat annyira elbűvölte az iskolatáskámat, hogy szinte már úgy tűnt, nem is az enyém. Ez az illat, amely megragadt az iskolatáskámba, Ayça illatos radírjából származott, akinek olyan fogai voltak, mintha egér rágta volna meg. A füzetem oldalairól áradó illat megteremtette annak a gyermeknek az illatos világát, aki otthon az asztalon próbált tanulni. Az illat és a radírozás közötti kapcsolat már nem Ayçat jelentette, hanem sokkal inkább volt filozófiai jelentése. A radírozás olyan volt, mint a bujkálás. Mint egy bélyeggyűjtő, úgy kezdtem gyűjteni az emlékeimet, amelyek a füzetből áradó illathoz voltak köthetők. Ez volt annak a szenvedélynek kezdete, amely a világ legszebb hobbijává vált. Sok mindent memorizáltam, miközben kiradíroztam egy rosszul elhelyezett vesszőt. Ayça radírja, akinek fogai olyanok voltak, mint amiket egér rágott, a világ legerősebb felvevőjévé vált. Talán ezért volt szaga azoknak a dolgoknak, amelyeket egész életemben megpróbáltam törölni. A dolgok törlése emberfeletti tett volt, és az életben nem volt hely a helyesírási hibáknak. Lehet, hogy évek múlva nem emlékszem majd Ayça arcára, de minden, ami ezekben az iskolai években történt velem, illatokkal kapcsolódik az emlékezetemhez, és ezáltal emberivé válik.

Évekkel később…

A legkedvesebb elfoglaltságomnak hódoltam egy könyvesboltban, a kevésbé kelendő könyvek között keresgéltem. Úgy éreztem magam, mintha egy szupermarketben lennék, nem pedig egy könyvesboltban, és irodalmi utat tennék a polcok között. Amikor éppen a török irodalom könyvei felé akartam fordulni, a kabátom és a kezem hirtelen parfümszagúvá vált. Valójában ez inkább olyan volt, mintha belőlem áradt volna az illat és nem olyan, mint amikor a nők beparfümözik magukat. Körülnéztem, és arra gondoltam, vajon a szemközti polc előtt álló lány viseli-e. Ahogy tovább sétáltam, még jobban éreztem az illatot. Úgy tűnt, mintha belőlem áradt volna a parfüm, amikor kifújtam a levegőt. Miért vette körül testemet ez az illat, amely nagy szíveket teremtett a szagok határán?

Kilépve a könyvesboltból, az utca túloldalán lévő kávézó mellékhelyiségébe mentem, és arcomat és kezeimet mosva szerettem volna megszabadulni ettől az illattól. Amikor arcom mosása közben megakadt a szemem a tükörben, ismét megmostam az arcomat és arra gondoltam, hogy ez csak egy álom lehet. Amikor valaki bekopogott az ajtón, a kopogás visszarántott a valóságba, és átadtam a mellékhelyiséget a következő embernek anélkül, hogy megtöröltem volna az arcom. Félve néztem a férfira, akivel az ajtóban találkoztam, mert lehetetlen volt, hogy ne érezze a testemből áradó illatot. Gyorsan sétáltam, és közben szimatoltam a testemet, hogy kitaláljam, honnan is érzem ezt az illatot.

Read More

Tél van, Ankara olyan, mint egy jégszekrény. Hangosan süvít a szél. A hó fehér lepellel borította be az utcákat. A háztetők pereme olyan, mint egy menyasszonyi ruha, minden olyan nyugodtnak tűnt. Tettem fel teát főni, de ágyban maradtam, hogy ne szakadjon meg az álmom. Próbáltam aludni, bebújtam a takaró alá, de a fenekem kilátszott. Az utcáról jött egy hang. A szomszédból hallottam ezt a csendes szimfóniát.

A nedves ablaküvegnek nyomtam a homlokom és már láttam is a csendes hangok okát. Meghalt a legjobb barátom, Selim, apja és az emberek csendesen adták át egymásnak a hírt. Kirohantam az utcára csizma és kabát nélkül, anyám hangjára azonban visszamentem és felvettem ünneplő ruhámat.

Bementem Selimék házába. Az ajtó előtt sok cipő volt, ami bizonyíték arra, mi is történik odabent. Arra gondoltam, hogy szinte az egész környék itt van. Mindenki azt vette fel, amit éppen talált. Voltak, akik a nyári papucsukban siettek, hogy osztozzanak a szomszéd fájdalmán. Én arra gondoltam: „Többé már nem mondhatod nekem anya, hogy csizma és kabát nélkül nem mehetek az elhunyt házába.” Gondolataimba merülve értem a lakás ajtajába, bekopogtam. Egy kislány nyitotta ki, fiatalsága még kézzelfoghatóbbá tette a halált. Megmutatta nekem Selim szobáját.

Bementem. Selim és a környékbeli srácok csendben osztoztak a fájdalomban. Egy másik szobában Selim anyja és több idős néni gyászolta az elhunytat. Arrébb is volt még egy szoba. Ott a szomszéd bácsik voltak, akik a szőnyegen térdeltek és lehajtották fejüket. Ők így fejezték ki bánatukat.

Mindenkinek volt egy saját része a szőnyegen. Azt mondtam:

– Részvétem, Selim.

– Köszönöm – mondta, nem tudtam, mit mondhatnék még neki.

Én is, épp úgy mint a többiek, lehajtottam a fejem és próbáltam olyan mintát találni a szőnyegen, amely a lelkiállapotom tükrözi. Hoztak teát. A sírás abbamaradt, amikor megérkezett a tea. Én és még pár szomszéd gyerek úgy szerettünk volna a halállal szembeszállni, hogy nem eszünk. Úgy döntöttük, hogy nem eszünk semmit. Anélkül, hogy egymásra néztünk volna, tudtuk, hogy a többiek mire gondolnak és nem vettük fel tekintetünket a földről. Ebben a pillanatban a gyász hangja nagyobb volt, mint az éhségünk.

Egyszer csak egy néni különböző süteményeket hozott. Igazi kínzás volt ez számunkra, minden erőnket össze kellett szednünk, hogy legyőzzük a kísértést. Teát töltöttek nekünk. Selim ekkor felemelte a fejét és így szólt:

Read More

– Yunus Emre-

De kinek is szólnak a legfennköltebb szavak?

Miután valaki hőssé vált, szükséges minden győzelmét és kritikáját felsorolni? Fénysebességgel érkezik, szívünk rejtekében bújik meg, és még ha nem is hódítja meg az összes kontinenst, nem győzi le a lázadásokat, akkor is ott morajlik bennünk a holnap legszenvedélyesebb dallama. Lelkünk legmélyén. A hősnek nem az a célja, hogy hős legyen.  Vajon csak a győzelmei miatt lett Napóleon Napóleon? A hős, ha hősként viselkedik, a megfelelő pillanatban bekerül majd egy fényképekkel tarkított történetbe. Vajon Szuper Márió legnagyobb hőstette az aranygyűjtés? Vannak képességei, és három élete, de mégsem tud a szívekig érni.

A modern élet mindent tálcán nyújt felénk, az egészséges életet, az arcunk csillogását és a hétköznapi viselkedésünket is. Olyan ez, mint amikor Mecnun kereste volna Leylaját, a közösségi média lájkjain keresztül mindenki Mecnun mellé állna, vakon másokat tartanának bűnösnek. Ugyanúgy, ahogy a házakban földgáz van, a szavak, amiket szerelemnek hívtunk csak úgy záporoznak mindenfelé, cseng a telefonunk és a megszerzett lájkok összessége határozza meg, milyen lesz a jövőnk. A svájci tudósok, újságok utolsó oldalin közölt megállapításai között nem szerepel a szerelem képlete, a fa törzse szinte sír, ha késsel faragunk belé egy szívet, ez az ár. Az atombombát létrehozó tudósok tehetetlensége egyenlő az elme tehetetlenségével. Az idősebb tudósok sem tudják megtalálni az okot, mi az, ami meggyújtja a szívünket. A hiúság gyógyszerét még nem találták meg, és sajnos a lustaságunk, a tudatlanságuk és az áldozatkészségünk sem tudja megoldani.

Vagy a tudósok lusták, vagy mi vagyunk hozzászokva ahhoz, hogy kilenc hónapi részletben fizetjük ki hitelkártya tartozásunkat. Abban a világban, ahol mindenki a saját földjén élő nagy költőket vádolja, ott ne várjuk, hogy inspirációt kapunk a saját tündérmeséinkhez.

***

Iskolai évek. Amikor egyikről kérdeznek, biztos, hogy mindjárt megjelenik előtted egy bizonyos kép arról az évről. Ha kíváncsi vagy, elmondom, hogy is van ez. Azokban az időkben még egyetlen általunk kedvelt lány sem volt fent a közösségi médiában. Az iskolai évek a tinédzserek körében nem voltak népszerűek, sokan nem is szeretnek visszaemlékezni a tizenéves korukra és nem szívesen nézegetik az akkori fényképeiket sem. A középiskola második évét tapostam, volt egy nagyon jó barátom, Mehmet. Ne nézz így rám, mert azt mondtam, nagyon jó barátom, vértestvérek voltunk, nem vitáztunk, igazi testvérek voltunk. Mehmet és én ugyanabba az osztályba jártunk és tudom, hogy a történet szempontjából épp olyan fontos, hogy arról is beszéljek milyen volt a hangulat akkoriban és mi történt akkor az országban, mint ahogy mi is. A vértestvérem, Mehmet zárkózott volt, én pedig nem énekeltem úgy, mint egy csalogány. Azonban én voltam az, aki különböző alkalmakkor beszédet mondott. A környékbeli gyerekek az iskolában, matek órán, sőt még az ajtók előtt is a mi kapcsolatunkról beszéltek. Ha a szomszédaink éhesen feküdtek le, mi nem tudtunk elaludni. Ameddig a tanáraink nem fedezték fel azt a helyzete, amiben voltunk, tovább tettük a dolgunkat és ők csak meglepett arccal figyeltek minket, amikor sorra háromjegyű osztályzatokat kaptunk (a 100-as a legjobb osztályzat a középiskolában). Sokat nevettünk, a legkönnyebb dolog, amivel az időt töltöttük, a nevetés volt.

Read More