Engin Akyürek, akivel a Doğan Kitap által kiadott „Csend” című könyve apropóján találkoztunk, azt mondja, hogy a szükséges dolgok nem változnak, bármennyire is része lesz a technológia az életünknek: „Ezer év múlva is szükségünk lesz szerelemre, szeretetre és együttérzésre.”
Engin Akyürek egyike azoknak a színészeknek, akinek rajongótábora átlépte Törökország határait és már az egész világon rajonganak érte. A tévésorozataival és filmjeivel eljutott a közönséghez, és most egy más formában is találkozhatnak vele rajongói. Kiadásra került „Csend” című novelláskötete. A könyvben olyan novellái olvashatók, amelyeket 22 éves kora óta írt és ezek többnyire a Kafasına Göre magazinban korábban már olvashatók voltak. Szerinte nincsen éles vonal az írás és a színészet között. Történeteiről, amelyekben a gyermekkor hangsúlyozása kerül előtérbe, azt mondja: „Nagyon érdekes a kérdéseket a gyermek szemszögéből nézni”, és aggódik a felnőtté válás folyamatának dinamikája miatt. Akyürekkel a Doğan Kitap által kiadott „Csend” című könyv megjelenése alkalmával találkoztunk, és beszélgettünk vele az „írás problémájáról”.
21 története van a könyvben, ezek még nem jelentek meg máshol?
„A cseresznyefa” és a „Szerintem, Sefa” azok a történetek, amelyeket a könyvhöz írtam. A többi novella már megjelent a Kafasına Göre magazinban. Összejött annyi novella, hogy úgy döntöttünk, készítünk belőle egy könyvet.
Ön a magazin egyik alapítója?
Nem, ez egy olyan magazin, amelyet nagyon közeli ankarai barátaim adtak ki. Külsősként igyekszem minél többel hozzájárulni a tartalmához.
Mindig is írt, a történetírás az újságírással kezdődött?
22 évesen írtam az első történetet a magazin első számában. Idővel rendszeressé vált számomra az írás. Eleinte nem volt szándékomban, hogy minden lapba írjak, de később már úgy éreztem, szeretnék a részese lenni.
Milyen átalakulást tapasztal az írásaiban az idő múlásával?
Valójában a lényege nem változik, csak megpróbálod pontosabban használni a nyelvet, belevinni a történetekbe az élettapasztalatod és a tanultakat, bizonyos pontokon magabiztosabban írsz, de az eseményekhez való hozzáállásod nem változik.
Gyermekkor, barátság, szerelmi témák jelennek meg a történetekben. Ezek nem változnak?
Természetesen a gyermekkor nagyon komoly kincs. E könyv koncepciója némileg hasonló volt; van egy hármas benne, amely a gyermekkorra, a jelenre és az idős korra utal. Nagyon értékesnek tűnik számomra, hogy a mai elbeszélő a gyermek szemével tekinthet a kérdésekre. Talán meg akartam osztani azokat a színeket és ízeket, amelyeket gyerekkoromban tapasztaltam. Egy történet akkor alakul ki, amikor összekapcsolódik a jelennel, és talán összehasonlítja sok olyan dologgal, amely jelenleg nem létezik az életünkben. Ez volt a kiindulópont. Nem tudom igazán; egy gyerek, aki vizet ihat egy szökőkúttól, egy felnőttig, aki vizet iszik egy vizes ballonból, az egész folyamat számomra egy történetté áll össze.
Hogyan történt ez az átalakulás?
Egyrészt a technológia nagyon értékes; ez rendkívüli módon megkönnyíti az életünket, de például az üveggolyók és a foci volt gyermekkorom legfontosabb részét képezték. Ma nincs olyan üres terület, ahol a lakótelepen felnövő gyerek focizhatna, ha nincs egy focipálya a közelben. Ezek az üres területek adták régen a szórakozási lehetőséget, ott lehetett társasági életet élni és megtapasztalni milyen a barátság. Miközben beépítjük a technológiát az életünkbe, azt gondolom, hogy nem szabad elhanyagolnunk ezeket a régi dolgokat. Végül is az ember ember marad; a szükséges dolgok nem változnak … Szerelemre, szeretetre, együttérzésre és gyermeki érzésekre szükségünk volt ezer évvel ezelőtt, és ezer év múlva is szükségünk lesz rájuk.
Napjainkban mi ennek a hatása?
Megközelíthetem a kérdéseket érzékenységgel is… Annak érdekében, hogy folytathassunk valamit, feltétel nélkül kell, hogy szeressünk … Ezek azok a dolgok, amelyek néha önmagunkkal szembesítenek minket. Inkább ezt naivabb módon, a gyermekkori pillanatokon keresztül próbáltam elmondani. Azok, akik olvasnak egy keveset, kiegészítik a saját szemléletmódjukat.
A történetek mennyire fedik le a saját életét?
Mindegyik kitalált, egyik esemény sem történt meg szó szerint, de természetesen voltak helyzetek és érzelmek, amelyeket belevittem saját életemből. Valójában a színészi játék ilyen. Színészkedés vagy írás közben a lényeg az, hogy megértsük az érzelmeket. Az egyes pillanatokról szerzett tapasztalatoknál a lényeg az, hogy átéljük és átadjuk azokat.
Vannak illusztrációk a könyvben minden történetnél. Azokat is ön készítette?
Nem, egy általam szeretett művész rajzolta őket, akit Nalan Alacanak hívnak. Nagyon tetszenek rajzai, naivak, lágyak a vonalai.
Le lesz fordítva a könyv a külföldi rajongói számára?
Tervezik a spanyol nyelvű kiadását és tudom, hogy később lefordítják más nyelvekre is.
Ön színész, történelem szakon végzett és érdeklődik az irodalom iránt. Hol keresztezik ezek egymást?
A színészet és az írás között mindig van összefüggés. A színész nem fogalmazza meg szavakkal, de saját elméjében vizuális memóriájában kell rögzítenie az általa játszott karakter tapasztalatait. Ha megnézzük a történelmet, az tartalmaz egy történetet és egy ok-okozati összefüggést is. Tudni kell, mi történt a múltban, és képesnek kell lennie arra, hogy elmélkedjünk arról, mi történhet ma. Akárcsak a színészi játékban. Ebben az értelemben valamennyi kapcsolódik egymáshoz.
Van a közelmúltnak olyan időszaka, amely különösen érdekli?
Az 50-es évekről szóló történelem érdekel, különösen az az időszak, amikor Isztambulba kezdtek bevándorolni az emberek. Isztambulról erről a korszakról készült fotók szerintem nagyon filmes kinézetűek. Van itt már élet, de az egész országból jönnek emberek, elvegyülnek egymással, konfliktus is van közöttük. Mindig is meséltek nekünk arról, hogy ha faluból érkezünk, Isztambulban eltévedhetünk és elveszíthetjük ártatlanságunkat, de vannak olyanok is, akiknek sikerült integrálódniuk.
Köztudott, hogy szereti Paul Austert, ki szerepel még a kedvenc szerzőinek listáján?Nagyon szeretek olvasni Hasan Ali Toptaşt a török irodalomból. Szerintem egy élő legenda, aki nagyon jól tudja használni a török nyelvet. Ankarai származású. A középiskolában fedeztem fel. A szintén ankarai Sezgin Kaymaz nagyon jó író. Azt hiszem, ők azok az írók, akik a lokálist át tudják alakítani egyetemessé. Amit éreztem, amikor olvastam őket, az a letisztult, erős török volt. Szeretem Orhan Pamukot is, nagyon részletesen ír. Szeretem Aslı Erdoğan történeteit. Kedvelem Buket Uzunert, az ő természet és az emberek iránti érzékenység nagyon értékes.
Nincs a közösségi médiában, miért?
Talán egyszer megteszem, nem tudom. Nem éreztem ilyen igényt eddig. Nem hiszem, hogy ennek köze lenne az elismeréshez. Úgy gondolom, hogy akkor sem lennék fenn egyetlen felületen sem, ha nem színész lennék. Nem akarok megosztani életem pillanatait senkivel, még akkor sem, ha az életem egy nagyon különleges pillanata lenne. De nem tudom, lehet, hogy ez megváltozik, valójában bármi megtörténhet.
A könyv bevételét Darüşşafaka Alapítványnak ajánlja fel …
Hála azoknak a barátaimnak, akik tavaly adományt gyűjtöttek a születésnapomon, és a bevételt a Darüşşafaka Alapítványnak ajánlották fel. Az adományozókkal egy rajongói találkozó keretében az alapítványnál találkoztam. Amikor részletesebben megismertem az alapítvány munkáját, megtudtam, mit csinálnak, rájöttem, milyen fontos intézmény ez az ország számára. Ehhez szerettem volna hozzájárulni. Nagyon jó megosztani, azt hiszem, jobban megízleljük azokat a dolgokat, amelyekről beszélünk, amikor megosztjuk. A keménység lágyul, a sebesség csökken, visszatérünk az üveggolyót megosztó gyermekhez.
A cikk eredetileg a Milliyet 2018. október 27-i számában jelent meg.
Fordította: Kollár Kata