Engin második filmje, a Bi Küçük Eylül Meselesi, olyan, mint egy kis ékszer. A filmet Kerem Deren írta és rendezte, és Engin mellett a másik főszerepet a gyönyörű Farah Zeynep Abdullah alakítja. A film Christopher Nolan-szerű technikára épül, és ide-oda mozgatja a film történetét az időben, a főszereplő lelkiállapotának közeli másolataként. Egy autóbalesetben megsérült Eylül (Farah) arra a felismerésre ébred, hogy elfelejtette az elmúlt hónapot, amelyről később rájön, hogy Bozcaada szigetén töltötte. Az átmeneti amnéziája miatti állandó nyugtalanság gyötri, ezért ragaszkodik ahhoz, hogy visszamenjen a szigetre, ahol egy kis fehér kutyával találkozik, aki homályosan ismerősnek tűnik neki.
A déjà vu pillanatok sorozatát elszenvedve, amelyek egyre jobban megrémisztik, különösen, amikor egy idegen kopott rövidnadrágban és festékfoltos kezekkel jelenik meg előtte, Eylül rájön, hogy semmi sem az, aminek látszik, és minden, amit a jelenben megtapasztal, ténylegesen a múlt eseményeinek részleges visszajátszása.
Engin karaktere ezúttal Tekin, vagy Tek, egy csendes, visszahúzódó, szelíd szigetlakó, aki egy újság népszerű karikaturistájaként keresi a kenyerét, és akinek kevés barátja van, jóformán kettő, egy kutya és egy kislány, aki szalmakalapokat árul a turistáknak a tengerparon. Eylül megdöbbenve tapasztalja, hogy kedvenc karikaturistája, akiről azt mondta, hozzá megy feleségül, ha egyszer találkozik vele, valójában nem más, mint az egyszerű külsejű, esetlen és antiszociális Tek, akivel első látogatása alkalmával összefutott. A film a szépség és a csúfság definíciójára vonatkozó kérdéseket feszegeti. Ha valaki szép, az nem feltétlenül vonzó, és aki csúnya, az nem feltétlenül taszító.
Az igazság az, hogy esztétika tényszerűségei a változó ízlésnek vannak kitéve; például két évvel a befejezése előtt az Eiffel-tornyot nyilvánosan és hangosan elítélték, hogy csúnya, és csupán „gyűlölködő csavarozott bádogoszlop”-nak titulálták. Ironikus módon a torony a világ egyik legkedveltebb ikonjává vált. Hasonlóképpen, hétköznapibb értelemben a hegyeket egykor veszélyesnek tartották, mivel állítólag gonosz gnómok, sárkányok, démonok és banditák lakták, ma már a természet látványos példáiként kezelik.
Engin a Fatmagül’ün Suçu Ne? sorozatban kérdéseket intézett hozzánk általánosan elterjedt esztétikai feltételezéseinkkel kapcsolatban. Engin a romantikus, szeretnivaló Kerimet maga mögött hagyva jelentősen lefogyott, hogy eljátszhassa a sovány Tekint, aki nagyméretű, bő pólóban, egy számmal nagyobb szandálban és rövidnadrágba jár. Haja a naptól fakó és még rendezetlen is. Finoman szólva sem a legvonzóbb férfi, és az utolsó ember, akivel egy olyan életvidám gyönyörű lány, mint Eylül barátkozna. És mégis történik valami, amit senki sem tudott volna megjósolni, legkevésbé Eylül és isztambuli barátai.
A szinte csúnya, különös férfihoz vonzódva, aki a csodálatos naplementét nézni viszi őt, otthonába fogadja, függőágyban alszik vele a csillagok alatt, Eylülben elkezdenek érzelmek kibontakozni Tek iránt. A „szépség” története különleges. A görögök például azt hitték, hogy a szépséget számokkal lehet leírni, ami megmagyarázza, hogy a klasszikus szobrászat és építészet miért alapul szigorú arányokon.
A klasszikus szépség definíciója kapcsán érdemes megemlíteni a francia énekes, Serge Gainsbourg határozottan provokatív megjegyzését: „A rútság jobb a szépségnél, mert tovább tart!”
Maga a „csúnya” szó egy régi skandináv „ugga” szóból ered, amely agresszívet jelent. Tek azonban minden, csak nem agresszív, vagy akár erőszakos. Ő egy egyszerű, félénk, zárkózott, csendes ember, aki úgy döntött, hogy elmenekül a szárazföldi mindennapok zaja elől, hogy igazi Crusoe-módra éljen, egy kutya és egy madárijesztő társaságában.
Amikor Tek először megpillantja Eylült, egy szalmakalap ajándékkal és egy tétovázó, alig észrevehető kézlegyintéssel lázba hozza. Az aranyhajú szépségtől lenyűgözött Tek boldogsága nem ismer határokat, mert úgy tűnik, Eylül érdeklődik iránta. Tek, aki arra vár, hogy a lány csatlakozzon hozzá az első randevún, ideges, tiszta kék ingbe öltözött, az edényeket, úgy igazgatja az asztalon, mint a sakktáblán lévő figurákat, hogy leplezze idegességét. Édesanyjával telefonon beszél a lányról, akivel találkozik, majd teljesen elkeseredik Eylül távozásakor. Talán egy nigériai közmondással lehet ezt a legjobban szemléltetni, ami így szól: „Ha van jellem, a rútból szépség lesz. Ha nincs, a szépség csúfsággá válik.”
Vagy még jobb a libanoni filozófus, Khalil Gibran története: „Egyszer a szépség és a csúfság találkozott egy tengerparton. És azt mondták egymásnak: „Fürödjünk meg a tengerben.” Levetkőztek és úsztak a vízben. Egy idő után a csúfság visszatért a partra, felvette szépség ruháit, és elment. A szépség később jött, nem találta a ruháit, és mivel túl félénk volt ahhoz, hogy meztelen legyen, ezért felöltözött csúfság ruháiba és ő is elment. Ezért van az, hogy a mai napig a férfiak és a nők mindenért hibáztatják egymást.”
Ahogyan a mennyországnak pokolra van szüksége, úgy a szépségnek is szüksége van a csúfságra, nem feltétlenül bináris ellentétként, hanem azért, hogy megízleljük a mulandó szépséget, szükségünk van a csúnyaság állandóságára. A kettőről alkotott véleményünk legfontosabb tényezője az idő, mivel az állandó kitettség bárminek az ismerősséghez vezet, ami eltompítja a tökéletességének határát. A csúnyaság viszont az idő múlásával elviselhetővé válik, ahogy ezt Eylül is felfedezi Tekkel való kapcsolatában.
A szelídségével, a sebezhetőségégével teljesen elnyerte Eylül szívét, együtt élnek, a lány megtanítja Teket úszni, Tek pedig őt főzni. A maga részéről Tek olyan életbe vezeti be Eylült, amelyet még soha nem tapasztalt. A házi készítésű gyümölcslekvárok ízétől a gondtalan életvitelig, a föld termésének elfogyasztásától a naplemente teljes dicsőségében való nézéséig; Eylül az életet elemi egyszerűségében éli meg.
A film története azonban nem olyan lineáris, mint ahogy azt ez a leírás sugallja. Tek megfullad, miközben megpróbálja megakadályozni, hogy Eylül elhagyja a szigetet egy hónappal Bozcaadára való visszatérése előtt. Eylül a halálesetről olvas az újságban, az okozza a balesetet, míg visszatérése a szigetre nem csak azért fontos, hogy emlékezzen az elmúlt időre, hanem azért is, hogy bocsánatot kérjen attól az egyszerű embertől, aki gyermeki egyszerűséggel szerette őt.
Noha Farah teljes mértékben jól játssza a szerepét, igazi isztambuli társasági nő, aki jobb emberré válik egy olyan férfival való kapcsolata révén, mint Tek, mégis Engin az, akit dicsérni kell azért a bátorságáért, hogy megpróbált egy ilyen szerepet filmes karrierje elején eljátszani. Nyilvánvaló fogyása a madárijesztő emberi megnyilvánulásává teszi a kertjében, miközben festékes ingei és foltos kezei nagyon távol állnak attól a romantikus hőstől, akit utoljára játszott. Engin, mint Tek még táncolni is megtanul Eylül kedvéért. Az eleinte félénk fiatalembert a képzelete egy csillogó birodalomba sodorja, ahol Eylüllel olyan kecses formában táncol, amit minden profi táncos megirigyelhetne.
A való élet azonban sokkal kevésbé kellemes, mivel Eylül visszautasítja őt városi barátai jelenlétében. Engin arca ekkor zavartságot, mély fájdalmat és méltóságának elvesztését tükrözi egy rövid közeli felvételen, ami egy egész előadást is megér. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy „a szépség a szemlélő szemében rejlik”.
Eylül eléggé kiváltságos volt ahhoz, hogy meglássa a jóság szépségét egy szerető férfi lelkében. Bár Tek meghal, „visszatér” a másik világból, hogy segítsen Eylülnek megtalálni a józan eszét; de Eylülnek egész életében sajnálattal kell élnie, amiért nem állt ki a szeretett férfi mellett, és túl későn fedezte fel érzéseit.
A „probléma”, amellyel a film foglalkozik, egyszerűen így fogalmazható meg: A szépség és a csúfság csupán fizikai, múló tulajdonság, az egyetlen dolog, ami mindkettőt túléli, az az igaz szerelem!
Fordította: Kollár Kata