A Çocuklar Sana Emanet című film megjelenése apropóján Enginnel készült interjú eredetileg a Kafasına Göre magazin 2018. március-áprilisi számában jelent meg.
Ezt az interjút a Çocuklar Sana Emanet című új filmjével kapcsolatban készítjük, de ön a Kafasına Göre magazin egyik szerzője is. Milyen érzés interjút adni a filmjéről abban a magazinban, ahol minden számban megjelennek a történetei?
Jó érzés, ezzel a számmal a tizenkilencedik történetem jelenik meg a magazinban. Lehet, hogy nem túl különleges helyzet azoknak, akiknek az írás a szakmája, de számomra ez egy nagyon különleges érzés. Színész vagyok, történeteim ebben az irodalmi magazinban jelennek meg, most pedig ebben a lapban jelent meg az első interjúm is a filmről, ami ebben az értelemben nagyon értékes. A Kafasına Göre egy hároméves utazás. Idővel egyre több saját olvasója lett és ez később csak jobb lesz. Az elején nem gondoltam, hogy állandóan írni fogok, de idővel nagyon megszerettem. Már volt dolgom az írással. Történetek jártak a fejemben, tenni akartam valamit velük. A Kafasına Göre javaslata megnyitotta előttem az utat, de a színészetről interjút adni a magazinnak is élvezetes.
Vannak történetek, amelyeket a tollával mesél el a magazinban, most pedig van egy történet, amit a filmbeli színészi játékával. De ha megnézzük a filmográfiáját, akkor összesen két filmet látunk. Az egyik a Kader, a másik pedig a Bir Küçük Eylül Meselesi. Az idő hiánya miatt?
Valójában nem az időtől függ. Ügyelek arra, hogy a szakmát és az életet ne egy bizonyos szabályon, egy bizonyos tudományon belül tekintsem. Tehát semmire sincsenek szabályok. Ezek változhatnak, persze van nézőpontom, üzleti logikám, matematikám, felkészülési folyamatom. Valójában itt inkább a tartalomról és a filmhez fűződő kapcsolatról van szó, nem pedig az időről. Ha igazán hiszel benne, és meg akarod tenni, rövid időn belül megtörténhet. A lényeg, hogy legyen egy igazán jó forgatókönyv és egy történet, amibe beleadhatod a szívedet, és a lelkedet. Ezt követően a hat hónapos folyamat egy hónapra sűríthető. Arról szól, hogyan használod fel ezt az időt.
A török filmművészet egyik legjelentősebb tekintélye, Çağan Irmak írta a forgatókönyvet és rendezte is a filmet. Mi volt az első benyomása, amikor elolvasta a forgatókönyvet?
Amikor először olvastam, bár tartalmaz elemeket bizonyos műfajokból, mégis olyan érzésem volt, hogy ez egy olyan film lesz, amely a saját műfajának szükségleteit tükrözi. Nagyon felcsigázott. A filmnek van egy központi problémája, és ezt nagyon világosan és őszintén mondja el, anélkül, hogy kiforgatná. Ez nagyon értékes, és mindezt egyetlen karakteren keresztül mondja el. Ez nem olyasmi, ami könnyen érthető, ha meglátjuk.
Elolvasta a forgatókönyvet, azután találkozott Çağan Irmakkal. Már korábban ismerte, de most először ült le vele és beszélgettek egy forgatókönyvről. Milyen volt a beszélgetés?
Tulajdonképpen a szemében, a lelkében láttam azt a kérdést, amit a forgatókönyvbe írt. Nagyon hitt benne. Én is láttam, hogy őszintén hitt benne, és ezt el akarta mondani a filmjével is. Az egyik legfontosabb dolog, ami lehetővé teszi, hogy egy filmben szerepelj, az a hit. A kérdés az, hogy miért készül ez a történet? Annak a hite, aki ezt írta, aki nem csak írja, de le is akarja forgatni, valójában valami másba visz. Amit Çağanban láttam, az az őszinteség volt. Nagyon el akarta mondani.
Nos, mi volt az a pillanat, amikor úgy döntött, hogy szerepel a filmben? Amikor elolvasta a forgatókönyvet, vagy amikor beszélgetett Çağannal?
Mindig óvatosan közelítem meg a forgatókönyvet. A forgatókönyv nagyon fontos, és nagyon fontos, hogy érzést keltsen benned, de valóban meg kell osztanod ugyanezt az érzést a rendezővel. Volt egy forgatókönyv, ami nagyon világosan elmondta, hogy mit akar, és amikor elolvastam, azt mondtam, hogy szeretnék részt venni ebben a munkában. De persze színészként látni akarod, mire gondol a rendező. Azon a napon, amikor Çağannal ültem, és láttam az izgatottságát, azt mondtam: itt a film, amiben szeretnék szerepelni.
Çağan Irmak ezzel a mondattal határozza meg a filmet: „Az emberi érintés az, ami egyszerre fáj és gyógyít.” Szóval, mi volt az, ami igazán mélyen érintette, amikor elolvasta a forgatókönyvet?
A filmesek nagyon kíváncsiak arra, hogy a közönség hogyan érzi magát az egyes filmek nézése közben. Én erre a filmre vagyok kíváncsi. Mert valójában ez egy olyan film, amely mindenkit megérint. Szerintem a film nagyon jól jellemzi a modern embert. Más szóval, azt a folyamatot amin Kerem keresztülment, van, aki nagyon jól álcázza, van, aki hangosan kimondja, de Kerem tragédiájával mindannyian találkozunk minden sarkon.
A film története, Kerem utazása ad majd választ a kérdéseinkre? Javasol majd nekünk valamilyen megoldást?
Ez nem a helyes megközelítés. A film saját történettel és saját drámai szerkezettel rendelkezik, de mindenki a saját meggyőződésével, érzelmével, nézőpontjával, keménységével vagy arroganciájával fog nekünk válaszolni. Szerintem a film ezzel szembesít minket. Megérinti azt a kis sebet bennünk, és a közönségnek talán megváltozik a véleménye miután megnézte a filmet és másképp érzi majd magát.
Most, hogy elolvasta a forgatókönyvet, és eljátszotta azt a karaktert. Ha visszatérünk ahhoz az érzéshez, amit a forgatókönyv elolvasásakor érzett, milyen ízt hagyott a szájában?
Nem akarok túl sokat mondani a film mögöttes érzéséről, de annyit elmondhatok, hogy a film egy nagyon reményteli film. Mindezen sebek, teher és fájdalom ellenére, ha az élet nem ilyen lenne, kiszáradnánk és abbahagynánk a szaporodást. Az élet oly hatalmasat üzen nekünk, hogy óriási remény van az életben, és ezt hangosan ki is mondja. Valójában a film is ezt mondja. Élhetünk vele, sőt megtanulhatunk együtt élni vele. Utolsó leheletünkig reménykedünk. Ez az az íz, amit a számban hagy: Végül is jó élni.
Beszéljünk a film forgatási folyamatáról. Isztambulban kezdett forgatni, azután Assosba ment, a finálét pedig Dubrovnikban forgatták. Elmesélné, min mentél keresztül a forgatás alatt, milyen érzések voltak önben a forgatás végén?
Szomorúak vagyunk, nagyon szomorúak vagyunk. Néha a film vége megnyugvást okoz, a befejezésnek van egy ilyen dilemmája. Van szomorúság, de van vigasztalás is. Amikor vége lett, olyan érzésem támadt, hogy „olyan szép volt, még tarthatott volna egy kicsit”. Cagan és én is így gondoltuk.
És Dubrovnik?
Ott nagyon más volt, lenyűgöző hely, nem ilyenre számítottam. Ez volt a film utolsó jelenetsora, így ebben az értelemben le is írja a film alap üzenetét.
Folyt. köv.
Fordította: Kollár Kata