Hónap: 2022 május

Ki is Engin Akyürek?

Az egyszerűnek tűnő kérdés megválaszolása nemcsak nehéz, hanem szinte lehetetlen is. A személyes identitás az énről és a „másikról” szóló szubjektív és objektív felfogás ötvözete. Ahelyett, hogy eltüntetné a rendetlenséget, az én vagy az identitás meghatározására irányuló kísérletek további kérdések hatalmas galaxisát nyitják meg, ami bonyolult vitákhoz, véleményekhez, hivatkozásokhoz, összehasonlításokhoz és kontrasztokhoz vezet, amelyek lehetnek filozófiai, szubjektív vagy objektív jellegűek.

Ideális esetben a „ki vagyok én?” kérdésnek meg kell előznie a „ki a ……..?” kérdést. Az első kérdés azonban olyan, mint egy szupernóva, amely elérhetetlen, mivel ez az „én” egy olyan férfi, aki arról híres, hogy titokban tartja magánéletét. Ezért vizsgálatunk természetének azokra a bizonyítékokra kell korlátozódnia, amelyek az Engin Akyürek által végzett szakmai és emberbaráti munka nyilvános részleteiből gyűjthetők össze.

Kezdve a magánéletére vonatkozó egyetlen nyommal, amelyet maga a színész is megosztott, amikor ritka interjúinak egyikében a benne rejlő „vidámparkot” emlegette; kínos helyzetbe kerülünk, mert nem világos, hogy a vidámpark megemlítésével az a célja, hogy a színészt egy állandó mókával teli univerzum középpontjába helyezze vagy a park az őt körülvevő világról alkotott saját felfogását hivatott színezni! Egyszerűbben fogalmazva: a színész saját magát szórakoztatja a mi költségünkön, vagy mások az ő költségén?

Míg önmagunk észlelése az idő, a körülmények és az emlékek hatalmának, szeszélyeinek van kitéve, az a mód, ahogyan mások látnak minket, a fizikai megjelenésnek is, amely idővel változik, ahogy öregszünk. Engin Akyürek könnyen besorolható azok közé az emberek közé, akik az életkor előrehaladtával egyre jobb megjelenésűek és karizmatikusabbak lettek. A fiatalos arca kiteljesedett, ahogy az idő múlásával és az okosan kialakított hajjal és szakállal fiatalabb énjének férfiasabb változatává változott. Megáldva azzal a fajta külsővel, amit a fényképezőgép szeret megörökíteni, rendkívül fotogén marad, és negyven évesen is úgy tűnik, hogy egy hullám csúcsán lovagolja meg nemzetközi hírnevét, mivel ő lett az első török ​​színész, akit a Disney+ kiválasztott, az ő sorozatával lép be a streaming szolgáltató a török piacra. Az RTÜK a közelmúltban megállapodást írt alá az amerikai streaming óriáscéggel, amely így kezdetben tíz évig működhet az országban. A megállapodás lehetővé teszi Törökország lakói számára, hogy megtekinthessék a Disney+ valamennyi műsorát, miközben a helyi tehetségekkel együttműködve török ​​tartalmakat is készít.

Tovább olvasom Navid Shahzad: Tanulmány a nyugalomról 1 . rész

2019. december 16-án indult a várva várt sorozat, amelyben Engin Akyürek egy összetett, rejtélyes, bűntudattól sújtott karaktert, Sancar Efet alakította. A forgatási helyszínek a törökországi Muǧlától, Bodrumtól és Isztambultól a montenegrói Cetinjéig, Kotorig, Budváig és Podgoricáig terjedtek, és néhány fontos jelenetet a svájci Zürichben forgattak. A sorozatot a 03 Medya készítette, és a Star TV-n volt látható.

A legelső epizód megdöbbentő fordulataival, a csodálatosan lebilincselő, jóképű Engin Akyürek szenvedélyes előadásaival, a gyönyörű Neslihan Atagüllel egy nagyszerű sorozatnak ígérkezett. A sorozat már az első évadban sikereket ért el, ahogy két gyönyörű gyermek történetét bontotta ki, akik véletlenül találkoztak, és úgy tűnt, a sors arra ítélte őket, hogy legendához méltó romantikát éljenek át. Egy falusi bárddal kiegészítve, aki misztikus szavakkal beszél a titokzatos alacakuş és az Efe szerelméről, úgy tűnt, hogy a történet a török népmese felé veszi az irányt a múlt hőseinek történetéből vett adalékokkal.

Ahogyan a hős Sancar Efe, a haza védelméről híres férfi unokája, úgy kedvese Nare Çelebi, egy török ​​nagykövet lánya. Ebből a szempontból a forgatókönyv a szegény fiú és gazdag lány népszerű, de már unalomig ismételt történetet mesél el; egy olyan koncepció, amelyet már láthattunk nagy sikerrel a Kara Para Aşkban is. A szereplők pedig a főbb sztereotípiák összességét felvonultatják, amelyek valamennyi török sorozatban megtalálhatók: az éles nyelvű anya, a bolond testvér, az engedelmes nővér, a legjobb barátból lett ellenség, míg a gonoszt képviselik a pszichopata férj, a kegyetlen apa éppúgy, mint a féltékeny feleség és a kapzsi anyja. A két véglet között van egyfajta senkiföldje, ahol egy gyerek lakik, aki nem tud olyan helyet találni, amelyet végre otthonának nevezhet. Érdekes egyenlet, hiszen azt látjuk, hogy Meleken kívül, akinek szülei elhidegültek egymástól, mindenki másnak hiányoznak a szülei, vagy pedig árva!

Egy ilyen sokrétű kezdettől azt vártuk, hogy a forgatókönyv igazolni fogja a tehetségekben és szépségekben hemzsegő sztárszerepeket. Kitűnő nyitóforgatókönyvet készítettek egy közeli gyilkossággal Montenegróban, egy muǧlai esküvővel, amelyet durván megszakított egy múltbéli kísértet egy gyerek kíséretében; a sorozat nézői ezek után izgatottan várták a következő érzelmi hullámvasutat. Sajnos a sorozat nem sokkal az első évad után kezdett zátonyra futni, miután a COVID-korlátozások miatt nehézkes volt a forgatás.

Tovább olvasom Navid Shahzad: Sefirin Kızı

A „tragikus” kifejezés számos történetet juttat eszünkbe, amelyek végén a főszereplő meghalhat, vagy jóvátehetetlen veszteséget szenvedhet. Shakespeare nagy tragédiái közül említhetjük az Othellot, a Rómeót és Júliát, a Lear királyt és a Hamletet, míg a klasszikus görög színházi előadások hemzsegnek a királyi haláltól, pusztulástól és/vagy száműzetéstől, mint Oidipus Rexnél. Bármilyen is a vége, a közönségnek el kell fogadnia, hogy talán maga a tragikus elem teszi olyan emlékezetessé a történeteket.

A kortárs filmvilág számos tragikus végkifejletet kínál, mint például a „Ghost” című film, amelyben egy halott szerető más emberek testét használva kerül a kedvese közelébe, vagy a „Benjamin Button különös élete”, amelyben a hős idős emberből lesz fokozatosan fiatal. Bármilyen távoliak is legyenek egyes drámai élmények, a szorongás és a nagy veszteség érzése megmarad az emberben, mivel a történet időtartama lehetővé teszi a néző és a főszereplő közötti kapcsolat kialakítását. Következésképpen empátiánk azt idézi elő, amit Arisztotelész „katarzisnak” nevezett, és ez minden, ami megmarad nekünk egy drámai előadás végén, amikor meg kell békülnünk egy szeretett főszereplő halálával.

Azt, hogy az élet tele van véletlenekkel, gyakran idézik annak magyarázatára, ami megmagyarázhatatlan. A hiedelem egy előre elrendelt sors gondolatából ered, amely rugalmatlan és megkerülhetetlen – ezt a hiedelmet Khayyam perzsa költő terjesztette a „Rubáiyát” című művében, amikor azt írja, hogy mi, szegény halandók soha nem törölhetjük el sorsunkat, mi írjuk vagy írjuk át, hogy mit tartogat számunkra a sors. Ez szöges ellentétben áll az individualizmus szellemével, amely azt a kortárs világot jelzi, amelyben az embert saját sorsának uraként tekintik. Ahelyett, hogy szakadást hoznánk létre a két hiedelemhalmaz között, jól tesszük, ha megvizsgáljuk annak lehetőségét, hogy bár úgy tűnik, hogy az ember saját akaratát gyakorolja, a cél – amely számára ismeretlen – ugyanaz marad, mivel az ember döntéseiben rejlik, utat tör magának.

Tovább olvasom Navid Shahzad: Ölene Kadar