Az interjú eredetileg a Kafasına göre magazin 2018. november-decemberi számában jelent meg.
Engin Csend című novelláskötetének megjelenése apropóján interjút készített vele Genco Özak.
Történeteidben a gyerekek a hősök. Honvágyad van? Ezek a történetek a benned lévő gyerekről szólnak?
A színészet olyan, mint amikor „játszol, mint egy gyerek”. Számomra ez nagyon értékes. A világ legjobb színészei a gyerekek. Íróként az a problémám, hogy nem tudok színészként írni. Korábban sok mindenről írtam, de az elmúlt 4-5 évben új kapcsolatba kerültem az írással. A lázadó 20-as éveim után úgy éreztem, kapcsolatot kell kialakítanom a gyermeki énemmel.
A Kiraz ağaçı című novella olvasása közben olyan benyomásom volt, hogy a benned fejlődő író attól tart, hogy kiszolgáltatottá válik. Fejlődünk és a világ groteszkké válik?
Valójában, ha elveszítjük gyermeki énünk, fizikailag groteszkké válunk. Az érzelmeink növekednek, elveszítjük gyermeki lágyságunk. Ilyen az élet. Biztosítanom kellett az érzelmek védelmét. A kötet valamennyi története a gyermekkorról, a jelenről és a jövőről szól.
Mi a helyzet a serdülőkorral?
Serdülőkorban még kevés problémával kell szembenéznie egy férfinek. Amikor 15-16 évesek vagyunk, a lányok, akikbe beleszeretünk, mindig érettebbek nálunk és ők a férfiakba szerelmesek. Nem szeretünk tükörbe nézni, pattanásaink vannak, a hangunk mély. Vannak olyan élettani problémáink, amelyekről nem tudunk beszélni, és e miatt dühösek vagyunk. Ez egy olyan időszak, amit senki sem akar újraélni. De ez a korszak nagyon értékes kincs.
Az emberek közötti kapcsolatokról írtál. Hiszel abban, hogy az emberek azért töltik együtt az idejüket, hogy kapcsolatokat építsenek ki egymással. De lehet az ember akár férfi, akár nő, ha úgy dönt, saját elhatározásából is megszakíthatja a kapcsolatait – a történeteidben is ezekről van szó. Ez érdekes, vajon egy szerelem elfáradhat?
Akarok mondani valami ironikust. A történeteimben megpróbálok magyarázatot adni, hogy egyes dolgokat miért látnak úgy a férfiak, milyen férfinek lenni, mi a probléma a férfiakkal. A történetekben és az életben is, még az ember nevének ismerete nélkül is, egyoldalú érzelmeket keresek, lehetőséget arra, hogy kövessem őt, szeressem, hogy szerelmes legyek belé, még ha csak távolból is. De a hősök önzővé válnak, és minden megváltozik. A történeteimben az emberek érzéseit írom le, akiket figyelnek és csodálnak.
Az „Aşk üzerine küçük bir öykü” című novellában Hakan, Mehmet és Selim barátok – amennyire én tudom, ők a te részeid. Reakcióik bizonyos szituációkban hasonlóak a te reakcióidhoz. A szerelem feladása a barátság miatt, ezt te megtennéd egy barátodért?
Technikailag mindhárom karakter én vagyok. Ilyen nevű barátaim nincsenek és hasonló szituációba sem kerültem még, de néha olyan voltam, mint Hakan, és úgy viselkedtem, mint ő. Ebben a történetben az tetszett, hogy a barátság miatt valaki feladta a szerelmet. Ez a régiónk kultúrájából, a serdülőkorból, a nagyon fontos baráti kapcsolatokból adódik. Néha két férfi közötti életre szóló barátság sokkal értékesebb, mint egy szerelem.
Számomra ez egy olyan történet, amely arról szól, hogy ne veszítsük el gyermeki ártatlanságunkat.
Az ártatlanság, mint olyan, már nem létezik. A modern életben már nincs ártatlanság, ugyan a szó még létezik. A probléma az, hogy ha 2018-ban élsz, akkor ennek a történetnek már nem az az értelme, mint akkor, amikor íródott.
Úgy tűnik, az életről írsz.
A dilemmák arra ösztönöznek, hogy megírjam őket. Korábban nagyon egyszerűen meg tudtuk volna csinálni, de 2018-ban nem ilyen egyszerű.
Azt mondanám, hogy ez a könyv nem csak Enginről szól, a mindennapi életben is előfordulnak ezek a szituációk. Ha feladjuk ezeket a szerepeket, ha lemondunk az önzőségről, akkor elfogadható az ilyenfajta viselkedés? Erről is szeretnélek megkérdezni.
Az írás önmagában is nehéz dolog és ott van még a megjelentetés. Biztos vagyok abban, hogy ha sokan mondják azt, hogy „gyerünk, írjunk egy történetet, úgysem olvassa el senki”, akkor sok csodálatos történet fog születni.
De most vannak rajongóid színészként, akik elolvassák a történeteidet a Kafasına göre magazinban. Olyan érzés lehet, mint mikor vége van egy filmnek, kimész az előcsarnokba, érzelmek kavarognak benned, és most, miközben írsz is van ilyen érzésed? Sok történetben engem, mint olvasót, elárasztottak az érzelmek. Sok esetben, ha volt egy csavar a történetben, akkor elképzeltem, hogy én hogyan fejezném be.
Írás közben, színészként próbálom elmondani az eseményeket, ahogy én gondolom. A legtöbb esetben előre kitalálom a történet vezérfonalát, de amikor elkezdek írni, ez a legtöbbször megváltozik.
Végül nem sajnálod, hogy nem olyan lesz a történetek vége, mint ahogy előre eltervezted?
Mind a 21 történet esetében először más befejezést gondoltam. Amikor elkezdtem írni, úgy döntöttem megváltoztatom. Az írók soha nem tervezik meg előre a történetek, regények végét. Írni kezdenek, és nem gondolkodnak azon, hogyan lesz majd befejezve. Mint már említettem, a fő cselekmény minden esetben megvan a fejemben, de amikor elkezdek írni, a legtöbbször minden megváltozik. Belemerülök a részletekbe, azt mondom, hogy így még jobb lesz, de írás közben a legnagyobb félelmem az, hogy nem lesz megfelelő. Ezt úgy értem, hogy az írással próbálom tanítani az olvasókat, aforizmákat is használok, ezért az írás komoly koncentrációt igényel. Ez az én életemről is szól, tehát ismerem. A könyvemet komolyan veszik, úgy érzem, hogy nagyon fontos kérdésekről írok benne. Az idő nagy részében megosztom az érzéseimet, emiatt a történetek végén megpróbálom elérni az érzelmek csúcspontját.
Macskákról is írsz. Mi motivált a „Bence Sefa” című történet megírásában?
Van egy macskám. Ő talált meg engem és az életem része lett. Rájöttem, hogy megértenek minket és jó és tiszta kapcsolatot alakítanak ki velünk. Mi, emberek, tudatában vagyunk annak, hogy bárkivel is találkozunk, megértjük őt, és eldöntjük, hogy kapcsolatban maradunk-e vele vagy sem. Az állatok, különösen a macskák, sajátos kapcsolatot alakítanak ki az emberekkel. Ez a történet valójában arról szól, hogy egy macska hogyan tud megtanítani valamit az embernek. Nincs nagyobb öröm annál, mint amikor a történet mesélője találkozik vele, de ezt a mesélő nem veszi észre.
Igen, a mesélő az gondolhatja, hogy ez egy állat, aki jön, amikor hívják és elmegy, amikor kergetik őt, és mindent úgy csinál az életében, ahogy maga akarja.
Szerettem volna megérteni a problémát. A kapcsolatokról egy kitalált történeten keresztül szerettem volna beszélni, arról is, hogy mi számunkra a legszentebb vagy, hogy hogyan tudjuk az életünkben a megfelelő kapcsolatot kiépíteni. Például mindannyiunknak megvan a maga kedvenc Garfieldje, nekem a rossz macska, Serafetin.. Szeretem Serafetint. A rossz jelző ellenére, szerintem a legjótékonyabb macska a világon és ezért kedvelik őt olyan sokan.
Nehéz volt kiválasztani a könyv címét?
Nagyon nehéz volt, ugyan azt már előre kitaláltuk, hogy a könyv egyik történetének címét fogja kapni.
Ez kimerít téged?
Ha valaki fáradt, akkor ez az egyik dolog, ami miatt úgy érzi, hogy elveszik a benne lévő gyerek. De korlátok nélkül élni lehetetlen. És az ember nem csak egy teremtmény. Nincs erre egyértelmű válasz, bármit is mond az ember maga ellen, én azt akarom látni, mi jár az eszébe.
Amikor dedikáltad ezt a könyvet, láttam, hogy az aláírás mellé szép dolgokat is írtál.
Allah adjon egészséget az embereknek. Rengetegen jöttek a dedikálásra, de csak kevés időm volt. Ha több időm lett volna, még 5 vagy 10 óra, akkor mindenkinek írtam volna valami személyeset, de mivel erre nem volt idő, így mindenkinek egy kedves mondatot írtam.
Mivel már mindenről beszéltünk, még egy valamit szeretnék mondani. Az első történetben azt írtad „A cseresznye tetején vagyok”. Első olvasásra nem igazán értettem, mi akar ez lenni, de később rájöttem, hogy ez helyesírási hiba (hiányzik belőle a „fa” szó).
Mint szerkesztő, nagyon gondos akartam lenni. Elnézést kérek az olvasóktól. Olvasás közben az agyunk automatikusan kiegészítette a szót, így nem vettük észre a hibát.
Láttalak egy tévéműsorban, amikor a könyvről beszéltél színészi terminológiát használtál, azt mondtad: előadás.
Sajnos, ez megszokás. A könyv kiadásának dátumát is bemutatónak hívjuk.
Amikor befejezel egy történetet, felkiáltasz örömödben, hogy „megcsináltam!”?
Ohh, igen. Elküldeni az írást a szerkesztőnek, fantasztikus érzés számomra. Ekkor mondom a barátaimnak is, hogy elkészült egy újabb történet.
Forrás: Engin Akyürek – THE ACTOR Facebook oldal