Kategória: Elemzés

2019. december 16-án indult a várva várt sorozat, amelyben Engin Akyürek egy összetett, rejtélyes, bűntudattól sújtott karaktert, Sancar Efet alakította. A forgatási helyszínek a törökországi Muǧlától, Bodrumtól és Isztambultól a montenegrói Cetinjéig, Kotorig, Budváig és Podgoricáig terjedtek, és néhány fontos jelenetet a svájci Zürichben forgattak. A sorozatot a 03 Medya készítette, és a Star TV-n volt látható.

A legelső epizód megdöbbentő fordulataival, a csodálatosan lebilincselő, jóképű Engin Akyürek szenvedélyes előadásaival, a gyönyörű Neslihan Atagüllel egy nagyszerű sorozatnak ígérkezett. A sorozat már az első évadban sikereket ért el, ahogy két gyönyörű gyermek történetét bontotta ki, akik véletlenül találkoztak, és úgy tűnt, a sors arra ítélte őket, hogy legendához méltó romantikát éljenek át. Egy falusi bárddal kiegészítve, aki misztikus szavakkal beszél a titokzatos alacakuş és az Efe szerelméről, úgy tűnt, hogy a történet a török népmese felé veszi az irányt a múlt hőseinek történetéből vett adalékokkal.

Ahogyan a hős Sancar Efe, a haza védelméről híres férfi unokája, úgy kedvese Nare Çelebi, egy török ​​nagykövet lánya. Ebből a szempontból a forgatókönyv a szegény fiú és gazdag lány népszerű, de már unalomig ismételt történetet mesél el; egy olyan koncepció, amelyet már láthattunk nagy sikerrel a Kara Para Aşkban is. A szereplők pedig a főbb sztereotípiák összességét felvonultatják, amelyek valamennyi török sorozatban megtalálhatók: az éles nyelvű anya, a bolond testvér, az engedelmes nővér, a legjobb barátból lett ellenség, míg a gonoszt képviselik a pszichopata férj, a kegyetlen apa éppúgy, mint a féltékeny feleség és a kapzsi anyja. A két véglet között van egyfajta senkiföldje, ahol egy gyerek lakik, aki nem tud olyan helyet találni, amelyet végre otthonának nevezhet. Érdekes egyenlet, hiszen azt látjuk, hogy Meleken kívül, akinek szülei elhidegültek egymástól, mindenki másnak hiányoznak a szülei, vagy pedig árva!

Egy ilyen sokrétű kezdettől azt vártuk, hogy a forgatókönyv igazolni fogja a tehetségekben és szépségekben hemzsegő sztárszerepeket. Kitűnő nyitóforgatókönyvet készítettek egy közeli gyilkossággal Montenegróban, egy muǧlai esküvővel, amelyet durván megszakított egy múltbéli kísértet egy gyerek kíséretében; a sorozat nézői ezek után izgatottan várták a következő érzelmi hullámvasutat. Sajnos a sorozat nem sokkal az első évad után kezdett zátonyra futni, miután a COVID-korlátozások miatt nehézkes volt a forgatás.

Tovább olvasom Navid Shahzad: Sefirin Kızı

A „tragikus” kifejezés számos történetet juttat eszünkbe, amelyek végén a főszereplő meghalhat, vagy jóvátehetetlen veszteséget szenvedhet. Shakespeare nagy tragédiái közül említhetjük az Othellot, a Rómeót és Júliát, a Lear királyt és a Hamletet, míg a klasszikus görög színházi előadások hemzsegnek a királyi haláltól, pusztulástól és/vagy száműzetéstől, mint Oidipus Rexnél. Bármilyen is a vége, a közönségnek el kell fogadnia, hogy talán maga a tragikus elem teszi olyan emlékezetessé a történeteket.

A kortárs filmvilág számos tragikus végkifejletet kínál, mint például a „Ghost” című film, amelyben egy halott szerető más emberek testét használva kerül a kedvese közelébe, vagy a „Benjamin Button különös élete”, amelyben a hős idős emberből lesz fokozatosan fiatal. Bármilyen távoliak is legyenek egyes drámai élmények, a szorongás és a nagy veszteség érzése megmarad az emberben, mivel a történet időtartama lehetővé teszi a néző és a főszereplő közötti kapcsolat kialakítását. Következésképpen empátiánk azt idézi elő, amit Arisztotelész „katarzisnak” nevezett, és ez minden, ami megmarad nekünk egy drámai előadás végén, amikor meg kell békülnünk egy szeretett főszereplő halálával.

Azt, hogy az élet tele van véletlenekkel, gyakran idézik annak magyarázatára, ami megmagyarázhatatlan. A hiedelem egy előre elrendelt sors gondolatából ered, amely rugalmatlan és megkerülhetetlen – ezt a hiedelmet Khayyam perzsa költő terjesztette a „Rubáiyát” című művében, amikor azt írja, hogy mi, szegény halandók soha nem törölhetjük el sorsunkat, mi írjuk vagy írjuk át, hogy mit tartogat számunkra a sors. Ez szöges ellentétben áll az individualizmus szellemével, amely azt a kortárs világot jelzi, amelyben az embert saját sorsának uraként tekintik. Ahelyett, hogy szakadást hoznánk létre a két hiedelemhalmaz között, jól tesszük, ha megvizsgáljuk annak lehetőségét, hogy bár úgy tűnik, hogy az ember saját akaratát gyakorolja, a cél – amely számára ismeretlen – ugyanaz marad, mivel az ember döntéseiben rejlik, utat tör magának.

Tovább olvasom Navid Shahzad: Ölene Kadar

Engin Akyürek 2018 márciusában tért vissza a filmvászonra a díjnyertes filmrendező, Çağan Irmak filmjével, akit Törökország egyik legsikeresebb rendezőjeként és írójaként tartanak számon. A horror TV-sorozatoktól az olyan elgondolkodtató, de szentimentális filmekig, mint a Babam ve Oǧlum, amely óriási mozi sikert aratott, Irmak irigylésre méltó hírnevet szerzett, ami az ország egyik legkeresettebb filmrendezőjévé tette.

A múlt tapasztalataiból merítve Engin körültekintően járt el mielőtt ezt a szerepet elfogadta. Nem csak maga a projekt keltette fel az érdeklődését, de szívesen dolgozott volna együtt a csapattal is, így elvállalta ennek az Irmak-filmnek a főszerepét. Az Irmak által írt és rendezett filmben Engin Akyürek és Hilal Altınbilek játssza a főszereplőket Keremet és kedves feleségét, Yeşimet. Az Irmak-filmek egyik állandó témája a felnőtté válás formátuma, hiszen a mára klasszikussá vált Babam ve Oǧlum című filmjében egy anyátlan kisfiú hidalja át az elidegenedett apa és fia közötti szakadékot. A Çocuklar Sana Emanet szintén egy gyerekkori traumát használ fel a film témájaként, de az érzelmek helyett inkább több modern kérdést, például a pedofíliát veszi elő és ezt fonja össze a természetfelettibe vetett határozottan középkori hittel, a természet rosszindulatával, a gonoszság és az ördögűzés rituáléjával.

Már a film elején megismerjük Keremet, aki egy sikeres belsőépítész, nagy lendülettel valósítja meg ügyfelei álmait. Jóképű, elbűvölő, ambiciózus férfi, aki ösztönösen tudja, hogyan elégítse ki a gazdag, középkorú hölgyek igényeit. Természeténél fogva a tökéletességre törekszik, a legapróbb részletekig személyesen felügyeli projektjeit, egészen a jellegzetes egzotikus cserepes orchidea tökéletes szögbe állításáig. A kaméleonszerű színész hírnevét megszilárdítva Engin szeszélyes hullámokkal formázza a haját, drága öltönyöket visel, és imázsának megfelelően a legjobb éttermekben étkezik. Ránézésre úgy tűnik, a gyönyörű semmiben sem szenved hiányt, de mint tudjuk, az élet soha nem teljesíti minden vágyunkat, és sajnos az egymást követő orvosi beavatkozások ellenére sem sikerül Yeşimnek teherbe esnie. Azonban éppen akkor, amikor elkezdjük megismerni a szereplőket, egy étteremben furcsa incidens történik, Kerem felemel egy poharat, és szándékosan leejti, hogy a feleségével folytatott beszélgetés végére pontot tegyen. A rossz modor nyilvános bemutatása jól szemlélteti Kerem saját élete feletti diadalmas uralmát, és ezzel demonstrálja arroganciáját. Nem is tudja, hogy az üveg összetörésével Kerem hirtelen megkísérti a sorsot.

Tovább olvasom Navid Shahzad: Çocuklar Sana Emanet

Engin második filmje, a Bi Küçük Eylül Meselesi, olyan, mint egy kis ékszer. A filmet Kerem Deren írta és rendezte, és Engin mellett a másik főszerepet a gyönyörű Farah Zeynep Abdullah alakítja. A film Christopher Nolan-szerű technikára épül, és ide-oda mozgatja a film történetét az időben, a főszereplő lelkiállapotának közeli másolataként. Egy autóbalesetben megsérült Eylül (Farah) arra a felismerésre ébred, hogy elfelejtette az elmúlt hónapot, amelyről később rájön, hogy Bozcaada szigetén töltötte. Az átmeneti amnéziája miatti állandó nyugtalanság gyötri, ezért ragaszkodik ahhoz, hogy visszamenjen a szigetre, ahol egy kis fehér kutyával találkozik, aki homályosan ismerősnek tűnik neki.

A déjà vu pillanatok sorozatát elszenvedve, amelyek egyre jobban megrémisztik, különösen, amikor egy idegen kopott rövidnadrágban és festékfoltos kezekkel jelenik meg előtte, Eylül rájön, hogy semmi sem az, aminek látszik, és minden, amit a jelenben megtapasztal, ténylegesen a múlt eseményeinek részleges visszajátszása.

Engin karaktere ezúttal Tekin, vagy Tek, egy csendes, visszahúzódó, szelíd szigetlakó, aki egy újság népszerű karikaturistájaként keresi a kenyerét, és akinek kevés barátja van, jóformán kettő, egy kutya és egy kislány, aki szalmakalapokat árul a turistáknak a tengerparon. Eylül megdöbbenve tapasztalja, hogy kedvenc karikaturistája, akiről azt mondta, hozzá megy feleségül, ha egyszer találkozik vele, valójában nem más, mint az egyszerű külsejű, esetlen és antiszociális Tek, akivel első látogatása alkalmával összefutott. A film a szépség és a csúfság definíciójára vonatkozó kérdéseket feszegeti. Ha valaki szép, az nem feltétlenül vonzó, és aki csúnya, az nem feltétlenül taszító.

Az igazság az, hogy esztétika tényszerűségei a változó ízlésnek vannak kitéve; például két évvel a befejezése előtt az Eiffel-tornyot nyilvánosan és hangosan elítélték, hogy csúnya, és csupán „gyűlölködő csavarozott bádogoszlop”-nak titulálták. Ironikus módon a torony a világ egyik legkedveltebb ikonjává vált. Hasonlóképpen, hétköznapibb értelemben a hegyeket egykor veszélyesnek tartották, mivel állítólag gonosz gnómok, sárkányok, démonok és banditák lakták, ma már a természet látványos példáiként kezelik.

Engin a Fatmagül’ün Suçu Ne? sorozatban kérdéseket intézett hozzánk általánosan elterjedt esztétikai feltételezéseinkkel kapcsolatban. Engin a romantikus, szeretnivaló Kerimet maga mögött hagyva jelentősen lefogyott, hogy eljátszhassa a sovány Tekint, aki nagyméretű, bő pólóban, egy számmal nagyobb szandálban és rövidnadrágba jár. Haja a naptól fakó és még rendezetlen is. Finoman szólva sem a legvonzóbb férfi, és az utolsó ember, akivel egy olyan életvidám gyönyörű lány, mint Eylül barátkozna. És mégis történik valami, amit senki sem tudott volna megjósolni, legkevésbé Eylül és isztambuli barátai.

Tovább olvasom Navid Shahzad: Bi küçük Eylül meselesi